Várnai Zseni: Csodák csodája

Várnai Zseni 2

Várnai Zseni: Csodák csodája

Tavasz

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

 

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az élet-magvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

 

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rám ragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

 

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rám ragyog, s ölel az illatár!

 

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

cinege

Várnai Zseni (Nagyvázsony, 1890. május 25. – Budapest, 1981. október 16.)

József Attila-díjas (1956) költő