SOPRONI JÓZSEF ZENESZERZŐ

SOPRONI JÓZSEF ZENESZERZŐ

(Sopron, 1930. október 4. –)

Soproni 2

Soproni József

  1949-ben felvették a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, ahol Viski Jánosnál tanult zeneszerzést. Diplomáját 1956-ban szerezte meg.

1957-től 1972-ig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában zeneelméletet, majd zeneszerzés tanított. Közben, 1962-től a Zeneakadémián is oktatott, 1968-tól docensként, majd 1974-től egyetemi tanárként. 1984-ben rektor helyettes, majd 1988-tól két cikluson át, 1994-ig az egyetem rektora. Az ő idején jött létre a csembaló tanszak, kezdődött a jazz oktatása, és a vidéki tanárképzőkben négy évre emelték a képzési időt.

Zeneszerzői ars poeticáját így fogalmazta meg:  „ Csak annak a műnek van létjogosultsága, amelyben teljes hitelességgel megjelenik az alkotó. […] Én csak annyit tehetek, hogy személyiségemet teljes mértékben átengedem a komponálásnak. Műveim csak belső szükségszerűségből születnek, akkor is, ha esetleg megrendelésre dolgozom. „

Elismerései: Erkel Ferenc-díj (1974), Érdemes művész (1981)

Bartók–Pásztory-díj (1987, 2002), Kiváló művész (1990), Kossuth-díj (1999)

 

„ A zene emberi léptéke…”

Beszélgetés Soproni József zeneszerzővel (1990. II. 13.)

 

B.É. Soproni Józsefet művei és életútja alapján rendre, széphangzásra törekvő, tehát kiegyensúlyozott zeneszerzőnek tartom. A Rádióról és Lehel Györgyről akartam kérdezni. Néhány percnyi beszélgetés után meglepetésként tárult ki előttem szellemi világa: olimposzi csúcsokat és a leggonoszabb század szenvedésbugyrait érintve.

Az első Rádiós felvétele 1956. február 27-én volt.

S.J. Még főiskolás koromban írtam a vonószenekari Concertómat. A Rádióbeli bemutatót Kulka János vezényelte, aki most az NSZK-ban működik. Nagy izgalommal mentem a stúdióba, hiszen a hangzás alapján kellett a szólamok hibáit kijavítani. Végül is a karmester talpraesett dirigálása és értelmezése átsegített a nehézségen.

B.É. Az első felvételtől kezdve a „Kommentárok egy Händel- témához” 1988-as felvételéig  46 művét számoltam össze a Rádió gyűjteményében. Néhányat több alkalommal is rögzítették. Melyikre emlékszik ezek közül szívesen?

S.J. Valóban nagyon sok művem került az évtizedek folyamán a Rádióban felvételre. Nagyobb­részt tartósított, úgynevezett Z- felvételek.

Jól emlékszem az 1968-ban írt I. gordonkaversenyre, mert ez volt az első közös munkánk Lehel György karmesterrel. Zárkózott egyéniségnek tűnt, s mivel én magam is ilyen típusú ember vagyok, féltem, hogy nehezen értjük meg egymást.. De hamarosan kiderült, hogy kevés szóval is előbbre jutottunk a mű értelmezésében. Lelkiismeretes, pontos muzsikus volt, a partitúrát jól ismerte. Feltűnt, hogy bevonalazta az ütemeket, így jól látható módon jelent meg előtte a pulpituson a kézirat. Mind a három szimfóniám elhangzott a Rádióban. Az I. szimfónia első változatát vezényelte Lehel György. Az átdolgozott változatot pedig Medvecky Ádám mutatta be 1981-ben.

 

Lehel-Gyorgy

Lehel György (1926-1989)

 

Később aztán az Eklypsis című művem került Lehel György kezébe. Mind a koncertbemutatón, mind a rádiófelvételen jeleskedett. A szünetekben gyakran beszélgettünk, és rövid, de nagyon lé­nyeges dolgokat állapítottunk meg a művel és a felvétellel kapcsolatban. Igen találó megjegyzései voltak.

Megemlíteném még a III. szimfónia bemutatóját is. Az első fele csak zenekari anyag, a második pedig az első rész zenei anyagának egyfajta átváltozása, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című verse alapján. Itt a két szólista Tokody Ilona és Németh Gábor mellett a Rádióénekkar is társult a zenekarhoz. A meglehetősen terjedelmes, csaknem 38 perc hosszú művet Medveczky Ádám vezényelte. A Rádiókórus remekelt benne, és a Rádiózenekar is rendkívüli módon segítette az előadást. Olyan értéssel interpretálták, úgy játszottak, mintha egy ismert kompozícióval álltak volna szemben. Ilyen értelemben a Rádiózenekarral könnyű volt együtt dolgozni. Kiemelkedőek a mai művek előadásában Kiváló olvasási készséggel rendelkeznek. Ezen túl, rögtön megérzik, ha a műben van valami, ami a szokástól eltérő.

Medveczky Ádám

Medveczky Ádám

B.É. Ha a művet megrendelésre komponálja, akkor figyelembe veszi-e az előadók képességeit?

S.J. Nemigen gondolok erre, hiszen az előadók szívesen vállalkoznak mindenféle nehézség le­győzésére. Én mindig a műben gondolkodom. Tehát ha egy ötlet megfogan bennem, akkor azt elmondom a Rádió illetékeseinek és vagy megrendelik a művet, vagy nem. De általában vállalják, hogy amit én különben is megkomponálnék, azt megrendeljék tőlem. Ilyen szempontból is nagyon jó viszonyban voltam mindig a Rádió vezetőségével. Mondhatom, hogy szinte az egyetlen mecénás ebben az országban. Ma ezt különösen ki merem mondani. Korábban talán több volt a lehetőség. De ma, ha nem lenne Rádió, akkor a magyar zeneszerzők aligha szólalhatnának meg.

B.É. A Zeneakadémia és a Rádió között bizonyos kapcsolat fedezhető fel. Hiszen a Zeneakadémián felkészítik, tanítják a jövendő zeneszerzőket, a Rádió pedig megadja a lehetőséget a bemutatkozásra.

S.J. Ez mindig meg volt. Bár lehet, hogy változó hullámzással. Amint már említettem, még főiskolás voltam, amikor a Concerto vonószenekarra című művemet 1956-ban a Rádióban felvették. De ez így volt más fiatal zeneszerzők esetében is.  Persze, nem abban az arányban, ahogy a művek készülnek. Hiszen sokkal több mű születik, mint amennyit meg lehet szólaltatni a Rádióban. Vagy az apparátus nagy költségei miatt, vagy egyéb okok miatt. Van egy lektorátus is, amelyik vagy egyetért a darabbal, vagy nem. Ez egyéni ízlés dolga, nem feltétlenül stíluskérdés.

A Rádió sohasem volt szűkkeblű. A főiskolán tanuló zeneszerzés-hallgatók – ahogy én is, társaim is – korán a mikrofon elé jutottak. Lehet, hogy nem reprezentatív művel, de kamarada­rabbal megszólalhattak. Ez az első pódium tulajdonképpen. Ilyen értelemben közös munkáról lehet beszélni. A főiskolára tartozik mindaz, ami az oktatást illeti, de a művek realizálása a Rádió kezében van. Remélhetőleg a Rádió egy örökké élő mecénás, szűkülő lehetőségeink közepette.

Ennek ellenére a fiatalok panaszkodnak, de lehet, hogy az idősebbek is, hiszen minden darabjuk nem szólalhat meg. Az országban egy Rádió van és ott is tulajdonképpen csak a Bartók adó sugároz komolyzenét. Érthető, hogy nem mindent bír el, hiszen a nemzetközi kínálatot is fel kell vállalnia.

B.É. Az 1988-ban a Rádióban bemutatott darabok közül a kritikusok zsűrije az Ön „Kommen­tárok egy Händel- témára” című kompozícióját – a legjobb zenekari műért járó díjjal jutalmazta. Ezt már Lehel György utódja, Ligeti András vezényelte.

 

Ligeti András

Ligeti András

 

S.J. Ligeti András kiváló karmester, aki biztos, hogy felvállalja, továbbviszi a kortárszene ügyét. Képességei, felkészültsége és mindenekelőtt hangszeres ismeretei alkalmassá teszik erre a feladatra. De nemcsak őt, hanem például Medveczky Ádámot, tehát ugyanannak a nemzedéknek másik tagját említeném még, mert az utóbbi időben ő is vezényelte darabjaimat. Lehel György na­gyon szép, követésre méltó példát hagyott ránk, – a karmester utódaira és miránk, zeneszerzőkre is, – azt, hogy a Rádió vállalja továbbra is a mecenatúrát.

B.É. Lehel György legszívesebben a mostani 50-60-70 éves zeneszerzők műveit vezényelte. Úgy érzem, hogy hozzájuk képest csak a nyolcvanas években robbant be egy újabb stílusú generáció.

S.J. Én nem érzem ilyen eltérőnek a fiatalabb nemzedéket. Inkább egyformának. De megítélni, hogy valaki jelentős-e, vagy sem, azt még ilyen közelről nem lehet.

B.É. Arra gondol, hogy például Kodály és Bartók munkásságát is csak évtizedek távolságában lehet felmérni igazán?

S.J. Igen. A negyvenes években még nem lehetett látni valódi szerepüket. Kettejük viszonyát például teljesen félreértették. Ha elolvassuk az akkori újságcikkeket vagy tanulmányokat, értéke­lésbeli különbség van közöttük. Ma már világosan látjuk, hogy mindegyiknek más volt a szerepe, hogy Bartók nagyságának nemzetközi méretei hogyan viszonyulnak Kodály hazai jelentőségé­hez. De a hazai zenekultúra szempontjából mind a kettő nagyon fontos. Nem tennék különbséget kettejük között. Az, hogy Bartókot jobban megértik a világban, az sajátosan a zenéjéből fakad. Ez nem kvalitásbeli különbség. Más hangot használ Bartók, és mást Kodály. Bartók nemzetközi nyelvezete nem elsősorban a folklór egyfajta átemeléséből jött létre, hanem csak azon elindulva haladt egy nemzetközi nyelv felé. A Duna menti Kodály viszont megtalálta a hiányzó láncszemet: a 19. századi magyar romantikát. Lényegében ezt képviselte, de ugyanakkor a 20. század elejének európai hangját is alkalmazta. Ezt mind magába foglalni hatalmas küldetés. Bartók maga mögött hagyva a romantikát, a kor új hangját lelte meg.

Mindezt azért említem, mert én a mai magyar generációkat nem sorolnám osztályokba. Aki erre vállalkozik, az vak, vagy vakmerő, vagy mind a kettő egyszerre. Vannak bizonyos megérzéseim. A magyar provincializmusnak egyik jellegzetessége az, hogy állandóan kvalifikálunk, skatulyákat hozunk létre és beletesszük az életműveket.

A vélemény nem változik, a skatulya megvan és mindenki benne marad.. .valahol.

És ott marad egész élete végéig. Hihetetlen provinciális a magyar közvélemény.

Az egyközpontú ország vízfejű. Budapesten él a szellemi élet legjelentősebb rétege – sajnálatos módon. Kiosztják, vagy kiosztjuk a helyeket az Oliposztól lefele, különböző lépcsőfokon.

Attól tartok, hogy az egész emberiség kultúrájának 20. századi terméke száz év távlatában egészen másképp fog értékelődni, mint ahogy mi most gondoljuk. Nagyon sok minden nem kell a mai embereknek. Sok a talmi érték. Annak valamiféle titka van, hogy mi a maradandó. Jól megírt művek sem érik meg a holnapot….

B.É. Miért nem?

S.J. Mert a zeneszerzők elveszítik az emberi léptéket. Sőt, az embert kikerülik. Az ember nem gép, nem változik. A feltételek természetesen megváltoztak. De az ember ugyanúgy érez, szeret, gyászol, mint száz évvel ezelőtt. A technicizmus következményeként az alkotók ezt lassan elfelejtik.

B.É. Szűk rétegnek komponálnak.

S.J. Kiváló komponisták éltek e században. Csak Anton Webernt említem, aki egy csodálatos mini oeuvre-t hozott létre. De a halála után 45 évvel már csak fesztiválokon szerepel. Ez elgondol­koztató.  Még az érthetően komponáló zeneszerzők művei sincsenek megfelelő mértékben jelen a hanglemezpiacon. Tehát még azokat sem hallgatják szívesen.

B.É. Tud megoldást?

S.J. Nem. A szelekció fogja rendbe hozni ezt a kérdést. Olyan hatalmas a termés mindenfele. Az emberek befogadóképessége pedig szűkül. Az emberek nem bírnak mindennap kortárs zenét hall­gatni. Ma nincs elég közönsége az ilyen hangversenyeknek. Hiába vannak meg a remekművek a kottatárakban, vagy a felvételeken. Nagyon sok el sem tud hangozni. Ebben látom a nagy problémát.

B.É. A komolyzene és a szórakoztató-zene elszakadt egymástól.

S.J. Az úgynevezett komolyzene a 20. században – de már a 19. században sem – nem tudja fel­vállalni, hogy embereket lekössön, vagy nemesebb értelemben vett könnyebb gondolatokat sugalljon. Pedig a 19. században nagyon sok, népszerűen komponáló kiváló muzsikus volt, pl. a Strauss család. Ma is vannak természetesen populáris zenék, szép és értékes alkotásokkal. Vannak, akik nem vállalják ezt a populárisabb hangot, hanem a maguk elefántcsonttornyába elvonulva róják a hangjegyeket. Milyen magatartás a helyes? A „mártírsors?…” a „küldetés” az alkotóművész sorsa? – Nem tudom….

Minden zeneszerző gondolja ezt végig. És ne csak a saját életét. Menjen ki az ut­cára. Ott megy előtte egy ember. Képzeletben annak az életét is vetítse maga elé. Képzelje magát az ő életébe. Vajon az az ember mit kezd a hangzó világgal. Kell-e neki Bach, kell-e neki Mozart, kell-e neki az éppen ott lépkedő zeneszerző új zenéje. Az az érzésem, ha ránézek az emberekre, hogy nem kell. Lehet, hogy már Mozart sem kell. Ebben az értelemben pesszimista vagyok, annak ellenére, hogy tudom, az érték megmarad. Mozart értéke nem fog csökkenni, még a hallgatott­sága sem. Ez biztos. Csakhogy nem tudjuk felkelteni az igényt Mozart hallgatottságáért olyan mértékben, ahogy azt kellene. Pedig Mozart már az „ember fölötti ember” művészete.

B.É. Az ember a földi gondból szeretne néha kikapcsolódni.

S.J. A 20. század zenéje nem kapcsolja ki a gondokat, sőt, mint egy óriási nagyító, felerősíti az emberekben. Visszhangozza mindazt, amit az ember a saját életében lát, tapasztal, saját magában hord. De az embereknek egyszerűen nincs szükségük erre a zenére. Nem ellenségesek vele, de nincs szükségük rá. Ez a „nincs szükség”- ez a probléma. A 20. századi művészettel szembeni ellenségeskedés még legyőzhető lenne jóakaratú érdeklődéssel, kapcsolatteremtéssel. De sajnos, nemcsak közömbösek iránta, hanem el is utasítják.

B.É. Most mindenkit a politika és a gazdasági válság érdekel. De ha a mélyponton túljutunk, akkor ismét előtérbe kerülhet a művészet.

S.J. A művészet a válságos időkben is él. Csak kő alatt, nyomás alatt van. Ez nem jelenti azt, hogy a művészet ennek következtében nem virágzik, csak nem a nyilvánosság előtt. Születhetnek most is remekművek, mindegyik művészeti ágban. A társadalmi válság hat a művészeti életre, a válsághangulat esetleg nyomasztó hatással lehet a művészetre. Elapaszthatja az alkotókedvet.

B.É. De a belső késztetés….

S.J. Ha a belső késztetés él, akkor a mű így is, úgy is megszületik. A mű mindenképpen korá­nak gyermeke, akármilyen stílusban is íródik. Nem egy bizonyos stílus határoz meg ma már egy kort. A kommunikáció szerteágazottságának következtében több nemzetközi stílus él egyidejűleg.

A dolog rendkívül sokrétű, de egy biztos: üdvözítő stílus nincs! Ha valaki C-dúrban ír egy mű­vet, az is valamilyen módon kifejezi a kort. Hiszen ez a kor keresi a világosságot, az oldottságot. De ha valaki úgynevezett kakofonikus zenét ír, akkor is kifejezi a világot. Az emberek vágynak valamire, egy elképzelt jobbra, vagy szebbre. Ha ez a gondolat irányítja a 20. század művészetét, akkor bármilyen stílust is használ a szerző, zenéje hatást fog kiváltani. És talán megmarad az utókor számára.

B.É. Talán a jövő században…

S.J. Azt hiszem, hogy a jövő emberei a 20. század művészetét csak, mint egy kór látleletét fogják szemlélni. Azt fogják mondani, hogy ez a század gonosz, művészete pedig beteg. Annak ellenére, hogy nagyszerű, emelkedett hangú művek egész sora született ebben az időben is.

B.É. Valóban úgy gondolja, hogy gonosz századnak fogják tekinteni?

S.J. A leggonoszabbnak. Ahogy a század végén járunk már, ez egyre inkább bizonyos. Két szörnyű világháború volt, ezzel kapcsolatosan sok tízmillió embert pusztítottak el szándékosan. Mindezt a „felvilágosult, boldogító” eszmék jelszavával, amelyekkel jobbítani akarták az emberek életét. És mindezt különböző színű zászlók alatt.

B.É. Úgy képzeltem el Önt, mint aki az egyik legkiegyensúlyozottabb életutat futja be.

S.J. Talán azért, mert elég világosan látom a világ dolgait. Nincsenek illúzióim semmilyen vo­natkozásban. Sem ami az emberiség további útját illeti, sem ami a saját utamat érinti. Én csak teszem a dolgomat. Akár a zeneszerzésre, a tanításra, akár egyéb feladataimra gondolok. Hiszek abban, hogy az emberek egyszer talán megváltoznak. És ennek következtében talán a társadalmak is jobbak lesznek.

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból

 

Soproni József: Ovidii Metamorphoses (1966)

A Rádió zenei főosztálya feladatának tekintette, hogy a magyar zeneszerzőket új művek komponálására kérje fel, és gondoskodjék azok bemutatásáról is. Az 1966-os évben például 50 szimfonikus, kamarazenei és kórusmű alkotására adtak megrendelést. Ezek közé tartozott Soproni József Ovidii Metamorphoses  című kantátája, amely 1966. július 19-én hangzott el első alkalommal a Kossuth adó műsorán: Sziklay Erika szólójával, a Rádió énekkarának és szimfonikus zenekarának előadásában, Erdélyi Miklós vezényletével.

Ovidius_Naso

Ovidius Naso (I.e. 43 – Kr. u. 17)

A kétezer éves római költő: Ovidius Naso legjelentősebb műve a Metamorphoses, azaz: Átváltozások. A 15 részes költemény-ciklusban olyan mondák és mítoszok szerepelnek, amelyek az antik görög és római világban ismertek és kedveltek voltak.

 

Átváltozások

Metamorphoses (Átváltozások) magyar kiadása

 

Ovidius műve Devecseri Gábor új fordításában 1964-ben jelent meg, és Soproni Józsefnek a komponáláshoz talán ez adott ihletet, vagy csupán ez idézte fel emlékeiben korábbi tanulmányait. A kantáta a Metamorphoses bevezetésének 18 sora alapján készült, melyekben a költő arról szól, hogy milyen nagy esemény volt, amikor az ember megjelent az élettelen világban, uralma alá vonta a káoszt, és miközben átalakította a természetet, maga is nemesedett: „Így, mely imént nyers volt s formátlan, a föld sosem ismert emberi orcákkal vált végül tündöklővé.”

 

Soproni József: 3. szimfónia – Sinfonia da requiem (1984)

  1. február 24-én csendült fel első alkalommal a Zeneakadémia nagytermében Soproni József Sinfonia da requiem alcímű 3. szimfóniája, két szólista, valamint a Rádió ének- és zenekara előadásában, Medveczky Ádám vezényletével.

Soproni József a Rádió megrendelésére 1979-1980-ban komponált oratórikus jellegű művében Nagy László két közismert versét: a Ki viszi át a szerelmet és a Kórust dolgozta fel.

Nagy_László_(költő)

Nagy László (1925-1978)

 

Csengery Kristóf kritikájából idézek:

„Igen jelentős művet ismertem meg Soproni József 3. szimfóniájában.

A Sinfonia da requiem ösztönös közvetlenséggel ható, és mégis minden hangjával a zeneszerzői kézműves munkájáról tanúskodó, forró őszinteségű vallomás szerelemről és életről, múltról, hagyományról, maradandóságról, hűségről. A halállal viaskodó requiem a szerelem megtartó erejének köszönheti hitét, szépségét, „pozitív végkicsengését”.

Mindennek mélysége és ereje nagy hatással volt a közönségre. Ezért történhetett meg, hogy a hangversenytermi bemutató hallgatósága az alkotást – kortárs művek elhangzását követően igencsak ritkán hallható – egyértelmű, határozott vastapssal jutalmazta.”

  

Mini-Fesztivál – Soproni József: 6. vonósnégyes (1994)

  1. január végén a Magyar Zeneművészeti Társaság hatodik alkalommal rendezte meg a Mini-Fesztivált.  Ekkor hangzott el először Soproni József 6. vonósnégyese.

A bemutatóról Olsvay Endre így írt: „E mű olyan nemes hatást gyakorolt hallgatóira, amely nemcsak hogy nem ért véget a darabot befejező b-moll akkord elhaltával, ellenkezőleg: éppen akkor kezdte érvényesíteni az előző 25 perc benyomásainak gazdagságát. Soproni gyermekkorától kezdve csodálta a kvartettet, mint a zenei mondanivaló leginkább leszűrt kifejezési formáját. El is jegyezte magát e műfajjal, alkotói pályája egy-egy szakaszának összefoglalásaként írva meg újabb és újabb vonósnégyesét.” A művet a fiatal és nagyon tehetséges muzsikusokból álló Auer kvartett mutatta be.  A darabról szóló méltatások egyike hangsúlyozta: „Sopronihoz különösen közel áll a vonósnégyes közvetítő szerepe. Fontos üzenetet bízott a 4. kvartettre, amelyben édesanyjától búcsúzott. Ez az új darabja is jelentős és egészen mélyről felfakadó zene. Ajánlása a feleségének szól.”  Kroó György zenekritikájában többek között ezt írta: „Az új magyar kompozíciók között egy volt, amely úgy érzem, megszólított. Soproni József 6. vonósnégyeséről beszélek, amelyet szerzője alig fél éve fejezett be. A közel 24 perces kompozíció három tételből áll. Az utolsó tétele egyike az utóbbi 40 év legszebb magyar zenéjének: hangszeres, szövegtelen dal, Rilke Őszi nap című versének zenébe álmodása. A végén az életművet lekerekítő, szép gesztus: csodás megérkezés és hazatérés a tonális zene révébe. Talán a rilkei értelemben fohász még két délies napért”.

 

 SOPRONI JÓZSEF MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI

1956  Concerto vonószenekarra

1958  Két Balassi kórus (Borivóknak való, Rózsaszínű lelkem)

1959  Négy bagatell + A földindulás (Csokonai Vitéz Mihály) + Siralom

(Csokonai Vitéz  Mihály)

1960  I. vonósnégyes

1961  A babérvessző (Csokonai Vitéz Mihály) + Virágének (Kisfaludi Sándor)

1962  II. vonósnégyes

1963  Szimfónia vonószenekarra, rézfúvókra és ütőhangszerekre
Hét zongoradarab

1964  Musica da camera + Carmina polinaesiana – kantáta

1966  Ovidii Metamorphoses – kantáta

1968  Gordonkaverseny + Idő, te óriás (Várnai Zseni)

1970  Eklypsis + Hét zongoradarab (2. felvétel)

1971  IV. vonósnégyes

1972  Gordonkaverseny (2. felvétel) + Őszelő (Juhász Gyula)

1973  Öt kis négykezes zongoradarab

1974  Intarziák + Invenciók a B-A-C-H témára (Invenzioni sur B-A-C-H)
Kamarakoncert + Szonáta fuvolára és zongorára

1976  Jegyzetlapok – II. füzet + Szonáta kürtre és zongorára

1977  I. szimfónia + Négy közjáték

1978  Három darab fuvolára és cimbalomra + Hat bagatell fúvósötösre
Három dal Radnóti Miklós verseire (1967)

1979  Évszakok – II. szimfónia + Jegyzetlapok – részletek a III. és IV. füzetből
Musica da camera No. 2. (Capricorn Music)

1980  I. hegedű-zongora szonáta + Meditáció

1981  I. szimfónia (Átdolgozott kiadás) + II. hegedű-zongora szonáta + Visszatérő        epizódok

1982  III. szimfónia + Cséplődalok Angasmayoból – a perui kecsua-indián költészetből          fordította Weöres Sándor) (1. felv. részlet, 2. felv. teljes)
Két kórus (Juhász Gyula) Őszelő, Dionysos borából (1.nek 2. felvétele)

1983  Jegyzetlapok – I. füzet

1985  Hegedűverseny (1982) + Rapszódia brácsára és zongorára

*