Papp András: Polc III.

 

Papp András

Polc III.

 

Egy költőt szeretnék bemutatni. Jó ismerőssé tenni őt a verseivel, közelebb hozni évtizedek múltán is az alkotót, aki műveivel méltán lehetne ott a megbecsült hajdúszoboszlói művészek sorában. Feltárt életműve, valamint az ezt kísérő dokumentumok, kiegészítve a tovább élő feleség vallomásaival, meggyőztek arról, hogy a figyelemre méltó anyag a nagyközönségnek éppoly érdekes lehet, mint ahogyan nekem is az volt egy évtizeddel ezelőtt, mikor az elfeledettség homályából előkerültek a helyi születésű költő művei. Örökkévalóság-előlegként tekintünk a versekre; a versélmény mindenkor összetett: a szó mágiája és ereje, a dallam szépsége, az érzelmek telítettsége, avagy újszerű gondolatisága korszakokat ívelhetnek át, és akár bármely időben kifejthetik hatásukat. Engem váratlanul és véletlenül ért el a már rég lezárult életmű.

A kötet szerzője idén lenne 92 éves, ha 1983-ban, 53 évesen el nem hunyt volna. Bieliczky Joó Sándor sok verset publikált életében, pályakezdőként verses antológiában szerepelt (Termés, 1959), de önálló kötete nem jelent meg. Ennek oka valószínűleg az 50-60-as évek hivatalos irodalmában és irodalompolitikájában való csalódottsága, ettől való elfordulása, és vélhetően nem kevésbé az elutasítások miatti személyes sértettsége is közrejátszhatott abban, hogy fiatalként elmaradt a debütálás. Verseket azonban továbbra is írt, a hetvenes évek elejéről pedig fönnmaradt egy tervezett kötet vázlata. Majd csak halála után 25 évvel jelent meg az irodalmi hagyatékot is gondozó özvegy, Bieliczkyné Buzás Éva összeállításában egy verseket és publicisztikát vegyesen tartalmazó posztumusz kötet, az „Ez maradt belőlem…” (2008). Aztán a hagyaték földolgozásának előrehaladtával 2013-ban egy kibővített, második kiadású „Ez maradt belőlem…”Bieliczky Joó Sándor válogatott versei, majd egy évvel később Bieliczky Joó Sándor válogatott írásai Halász Ferenc utószavával.

Az eddig megjelent gyűjteményes kötetek szervező elve a dokumentarizmus volt: az időrendbe rendezett művek gazdagon illusztráltak fotókkal, kiegészítő megjegyzésekkel, életrajzi adatokkal, azaz inkább volt egy korán megszakad pálya és életút bemutatása, semmint pusztán a művek önmagukért való megjelentetése. Érthető szándék vezette az özvegyet: megismertetni a közönséggel nemcsak a férj alkotásait, hanem annak életét, sorsfordulóit, valamint az együtt töltött éveket is. Bieliczkyné Buzás Évát a szellemi örökség vállalása, gondozása, megmentése és fölmutatása inspirálta a munkára.

A pusztának hegedűje című verseskötet három ciklusban mutatja be az alkotót leginkább foglalkoztató verstémákat: a szülőföldet annak tájegységével együtt, a nem múló, magas hőfokon tartott és szinte vallásos áhítattal megélt szerelemet, valamint a természetet, a tájak és a környezet aprólékosan feltárt jelenségeit érzékenyen megragadó gazdag anyagot. Az élmény, az ihletet adó forrás leginkább öt-hat téma körül örvénylett úgy, hogy gyakran más témákkal kiegészítve, összefonódva jelent meg, többszörözve ezzel a mű jelentésrétegét. Így megemlíthető, hogy a szülőföld verseiben időnként föltűnnek a családtagok, szülők és nagyszülők, de elvétve azok az ismerős emberek néven nevezve, akiket akkor méltónak talált a versbeszédben megörökíteni. A japánakácok a szilfák mellett jellegzetes szoboszlói fák, amelyek gyakran felbukkannak, de nem csak ebben a tematikus rendezésben, hanem mondjuk a szerelmi költészetéhez sorolható művekben is. Például a Naplemente a Vénkertben mindkét összeállításban helyet kaphatna: a kedvesnek tett vallomás az otthon környezetében, a szintén kedves és ismerős helyszínen történik: „te öreg csendbe töppedt / Vénkert…” Gyakran föltűnnek ezekben a hazai versekben a településhez köthető nevek: Angyalháza, Citrahát, Bánomkert, Vénkert. A fürdőről egyszer ír, pedig életének egy szakaszában közvetlenül a fürdő mellett lakott.

A szerelmes verseinek is vannak leágazásai, „alfejezetei” aszerint, hogy kit milyen érzelmekkel és mondanivalóval szólított meg. Ezeknek a verseknek a legtöbbje harmadik feleségéhez szól, akivel húszenegy évig, haláláig élt együtt. Tükrözik a fiatal felnőtt örömét és boldogságát, hogy a sok csalódás és kétely után Évában megtalálta a neki kedves és ideális partnert; az együvé tartozásban, a létben és együttlétben a kozmikus dimenziókba emelt társat. A neki írt, a hozzá szóló verseket is lehetne tematizálni az alábbiak szerint: vannak a harmóniát megjelenítő boldog-versek, amelyekből nemcsak hogy a legtöbb született, de ezek a legfigyelemreméltóbbak komponáltságukban és eredetiségükben is. Ugyanitt találhatunk várakozás-verseket, amikor a költő a kedves hiányát, illetve annak közelgő érkezését, saját türelmetlenségét és izgalmát fejezi ki. Aztán vannak a hála-versek, a köszönöm-versek, amelyeket bizonyos alkalmakra, a kedves születésnapjára, vagy éppen házassági évfordulójukra írt, és amelyekről elmondható, hogy az alkotót inkább az esemény tényszerűsége, semmint annak művészi megformálása vezérelte, vagyis eltekint az elemelés lehetőségétől, direkten közölve rögzíti pillanatnyi érzéseit. Néhány ilyen művet ez a válogatás is tartalmaz. A szeretett kedveshez írott versek talán nem is volnának egészen teljesek és hitelesek, ha nélkülöznék az erotikára, a szexusra való utalást. Ilyen több helyen, de csak igen burkolt formában tűnik föl, legszemléletesebb és legplasztikusabb példája a rövid Ráfeszülök című verse. Vagy az olyan sorok, mint „ölelésem örvényébe”, „szép éjszakánk volt…”, „ne moccanj, maradj így velem / hadd lobogjak benned”, „s benned reszketek”, „gejzírként tör fel Benned”, „magamat, veled egyesülve, a bennünk / lázadót, / a kitörés láváját, a megrázkódtatót”, „moccanj, rezdülj ölem vánkosára, / szemedben nyíljanak csillagfények”.

A kötet harmadik ciklusában tájköltészetének művei találhatók. Legtöbbször valamely utazáshoz kapcsolódnak, az ottani élmények hatására keletkeztek. Bieliczky fontosnak tartotta, hogy az intenzíven átélt, a hétköznapból kilépő ember természettel való találkozásának mozzanatát emelkedetten, olykor pátosztól sem mentesen megörökítse. Ő ezekről az utazásokról nem szuvenírt gyűjtött, hanem verset írt, mintha fotót készített volna, csaknem naponkénti sorozatot, s mindezt évről évre megismételve. Bizonyosság lehet erre a számtalanszor megénekelt Mátra, de a többi helyszín is, ahol csak megfordult, az rögtön verstémává vált. És ez alól lakóhelye sem kivétel; ott van Debrecen, Budapest a Rózsadombbal, Leányfalu a Dunával. A Mátra, a Bükk és a Bakony mellett ott a horvát tenger, ott vannak a természet jelenségei: a fagyos tél hóhullással és a szédítően forró nyári napok villámfényes esőkkel. Tele van fákkal és madarakkal, dombok hullámzásával, völgyek csendjével. Mélyen él meg minden évszakot; megél és kiragad egy-egy pillanatot.

A válogatás az említett három téma köré épül, sokszor átfedésben, egymástól elválaszthatatlanul, hiszen a szülőföld versei egyben tájköltészetkének része is. Természeti verseiben pedig gyakran szerelmi témát ír meg, sokszor eldönthetetlen, melyiké az elsőbbség, melyik szolgál a másik ürügyéül. A Mátra-versekben így jelenhet meg összetetten egyszerre a hegy, a táj, az évszak és a szeretett kedves. Ezen kívül, egy Bieliczky összesben ott volnának még azok az önreflexív versek, amelyek az életsors egy-egy fordulóján kérdéseket vetett föl benne. Tehát vannak a gondolati költészet témakörébe sorolható művek is, elvétve egy-két portré írókról, zenészekről, egykori mozgalmi, eszmei mondanivalóval terhelt költemény, az űrhajózásra reflektáló strófák, vagy éppen személyes sértettsége miatt keletkezett, elégtételként megírt költemények. Ha az összes felől szemlélnénk ezt a lírát, azt mondhatnánk, hogy a költői horizont nem túl magas, nem túl széles; nem szimfóniákat hangszerelt az egyetemesség jegyében, hanem pár húros hangszerre komponált személyes dalokat, bár valószínűleg nem kevésbé az egyetemesség reményében. Akár még feltűnő is lehet az említettlenül hagyott témáknak a hiánya. Minthogy legtöbbször valamely kivételes alkalom az ihlető, az alapállás inkább örömteli eseményt jelent, valami magasztosat, amiről csak a költészet nyelvén érdemes beszélni. Az élet fájdalmas, aggasztó, szorongtató, szennyel és mocsokkal vegyes dolgai, ami rút lehet és megbotránkoztat, ami megrázhat és katarzist nyújthat – azok nincsenek az ő verseiben. Történelem, közélet, életképek, portrék, tablók, vagy csak a létbe teremtett ember egzisztenciális bizonytalansága, haláltudata és -félelme nincs lekottázva. Itt-ott természetesen megjelenik a halál is mint motívum, az egyik legsikerültebb verse is erről szól, ami a kötet végén található: Szeretnék szépen. A verseiben csak én van, a természetbe ágyazott én a kedvessel. A vallás, a hit, az Isten nem téma, nem szereplő. Halál sincs, csak a csodált élet szépsége, öröme, harmóniája. Nincsenek problémák, mert csak derű van, boldogság van. Talán éppen a vers volt a védelme a megrázó versekkel szemben; az élet hétköznapiságával és prózaiságával szemben. A vers nála olyan, mint egy önfeledt nyaralás, ahol csak jó történhet, ami kiragad az idegfeszültséggel járó dolgos hétköznapokból, eltávolít a hitvány emberektől. Versekbe szabott vakáció és szabadság ez a kommunista valóságban és világértelmezésben. Menedék, amelynek vektorai a természet és a szeretett lény felé mutatnak. Bieliczky Joó Sándornak csaknem mindenben álom, és ebben végtelen számú a csillag és a csönd – ezek a fogalmak a sorvezetők, versszervezők, kötőanyagként használt kulcsszavak.

A pusztának hegedűje című új válogatott kötetben most először nem a lírai gyűjtemény dokumentumszerűségén van a hangsúly, hanem a primer versélmény kialakulásának lehetőségén, amelyhez szükségtelen az indexelt jegyzet, de még az évszám is. Utóbbit a tartalomjegyzékben, a vers címe után zárójelben megtalálható.

Megragadni a pillanatot. Legtöbbször ehhez hasonló, mondhatni, hirtelen ihletből keletkeztek Bieliczky versei. Átélni, megélni, értelmezni – valami ilyesmi volna a lényeg az élménytől a munkáig. És ha mindez egy versbe kerül, akkor talán nekünk is lehet egy kitüntetett pillanatunk erre – hátha megragadható.

A versírást nála valamilyen rendkívüli élmény váltotta ki, amelyet csak az ő alkotói érzékenysége érzékelt szokatlannak és kivételesnek. És ez az élményszerűség nála mindig ünnepi alkalom, részint idill és pátosz, valami magasztos kifejezésének az eszköze. Bieliczkynek szüksége volt az eszmékre, a nagy érzésekre, ezek éltették és lelkesítették, még ha ez most esetenként naivnak, idealistának tűnik is, amiben egy-egy szép gondolatnak nem a tartalmát, hanem az ürességét érezzük. Az ilyesféle poétika már az 50-60-as években sem volt korszerű, ám a korszerűség esztétikai értelemben nem feltétlenül határozza meg az adott mű „jóságát”, inkább jelzése annak, hogy egy korábbi költészeti hagyományt követ. Azt meg egyébként is nehéz eldönteni, hogy egy adott korszakban, azt belülről megélve, viszonyrendszereit nagyjából ismerve, mi számít újnak és progresszívnek, milyen kánonképzői közmegegyezés nyilvánítja merészen újítónak, a poétika újabb irányzatának. Mert sokszor éppen a korszerűtlennek és elfeledettnek hitt eszközök újszerű fölhasználásával teremtődik meg egy új poétikai iskola. Bieliczkynél semmiféle újítói szándékot nem láthatunk. Sem látványos kísérletezői attitűd, sem markáns irodalmi irányvonal nem fedezhető föl a verseken, legállandóbb jellemzője az őszinte lírai hang, ami néhány sorban, néhány strófában éppen hangot talál. Egyszerűségre való törekvés jellemzi, mentes a líra műnemét felforgató elképzelésektől és formáktól, egy új és összetéveszthetetlen hang kimunkálásától. A vershatás, az ő verseinek versszerűsége, a lírai élmény kifejezése és befogadása gördülékenyen, látszólag minden problémától mentesen megtörtént egykor.

A csaknem napi rendszerességgel, szinte naplószerűen rögzített élmények, versekben formált érzések és gondolatok egy olyan ember képét rajzolják ki előttem, aki lírai tudatú és szemléletű ember volt; így élte mindennapjait, a lírai „szűrőn” keresztül értelmezte a világot, a létállapotot. Erre a szemléletre és hangra nagyon fiatalon rátalált, majd teljesen elsajátította, birtokolta azokat a költői kifejező eszközöket, strófaszerkezet a kedvelt rímképlettekkel, valamint a természetből vett analógiákkal, hasonlatokkal és metaforákkal – ami biztos verselővé tette. A rutin biztonságával és könnyedségével gyakorlatilag bármilyen tárgyat, témát transzponálhatott, bármit versbe írhatott – a nyelv erejével, a költészet esztétikai hatásmechanizmusának ismeretével szépen széppé varázsolhatott. Ez a mindent átnemesítő, szépségre való törekvés nagyon is jellemző vonása Bieliczky költészetének. Egyben jelzi határait és korlátait. Kicsiben mindent jól megold; nemcsak ügyesen, hanem tetszetősen.  Alkotói értelemben a korai és az érett költészetében nem látni jelentős eltérést és fejlődést: nem halad meg semmi korábbit, élmények hatására időről időre letudja a verspenzumot, elvégzi a munkát, de évtizedeken át változatlanul marad meg a saját keretein belül. A „versfotó” valamit beállít, amiről valamit állít, amivel egyszerre naplószerűen dokumentál is, de ha kilépünk belőle, oszlik a kép és illan a hangulat, az alkotó élete valójában rejtve marad.  Meggyőződésem, hogy Bieliczky költészetének nem lett volna több tere a kiteljesedéshez, a horizont megemeléséhez, ezért nem is egy olyan félbe maradt életműnek tekintem, ami még jobbat és szebbet hozhatott volna, hanem inkább olyannak, ami a korábbiakhoz hasonló szépet és jót jelenthetett volna.

A korábbi kötetek összeállításánál említett dokumentarizmus azért is indokolt, mert magának az alkotónak is jellemző attitűdje volt a művek keletkezési körülményeinek a rögzítése. Az alkotói munkát nem a nyilvánosság, a publikáció és az abból keletkező kritikai visszhang határozta meg, hanem a belső kényszer, a folyamatos izzás, a kifejezésmód természetessége, egyfajta dokumentarizmus. Ahogyan a naplóíró vagy a fotográfus rögzíti mindennapi élményeit, úgy rögzíti versben Bieliczky a pillanatot, a gondolatait, az érzelmeit is: költészeti naplót írt nemcsak magának, hanem a feleségének is. És ők ketten nem a nagy irodalmat kívánták meghódítani, hanem az irodalmat otthonuknak tekinteni, a béke és szeretet nyugalmával, kettejük kapcsolatának intimitásával, a rímek természetességével.

Bieliczky termékeny versnaplóíró volt: folyamatos ihletettsége az élményre való nyitottságot jelzi; a neki kedves témák rendszeresen, visszatérő módon megtalálják, illetve állandóan foglalkoztatják. S minthogy élményforrása több rétegű, bármikor kap és talál utánpótlást: válthat és variálhat, de mindig természetes módon, magával önazonosan.

Ha ihletettségen olyan kegyelmi állapotot értünk, amikor a köznapitól eltérő érzések és gondolatok hatására aktív cselekvővő válva érzünk késztetést valaminek a kifejezésére, létrehozására és megalkotására, ami egyben valaminek a lényegi megragadását is jelenti: egy érzés, egy gondolat, egy történés, egy dolog mély összefüggéseinek a szokatlan, csak az ihletett pillanatban világosan megnyilatkozó rétege válik ismertté és kifejezhetővé. Egyéni módon, egyéni látásmóddal, az egyén szabadságának és meglévő korlátainak megfelelően egy felismert és magáévá tett igazságává. De minden egyéni jellegzetesség ellenére, sokkal általánosabb jegyeket és igazságokat hordozhat, amelyek átélhetővé teszik másoknak is a műben rejlő érzéseket és gondolatokat, vagy akár bizonyos formai jegyek szépsége is gyönyörködtetheti az irodalmi műélvezőt – s mindezek összessége keltheti az olvasóban azt a benyomást, hogy csakugyan különleges dolgot fedezett föl. Rácsodálkozik, mintha helyette mondta volna ki az alkotó azokat a benne szavakká össze nem álló igazságokat, amelyeket mindig is érzett. Az ihletett pillanatban látszólag megmagyarázhatatlanul történnek a dolgok: bizonyos miértekre az alkotó sem tudna felelni, minthogy az állapotnak és a kifejezés eredetiségének nincsenek mérőpontjai: terem látszólag a semmiből, sugallatra. A pillanat alkalmas lehet ugyan misztifikációs értelmezésre is, és teljességgel nem is zárható ki valamely értelmen túli, akár transzcendens hatások működése az ihletettség túlérzékeny, a felfokozott idegrendszer működésének idején, de sokkal fontosabb ennek az állapotnak a kivételes pillanatoktól független és állandó jelenléte. Az ilyen embereknek a lelkében egy marék parázs van. És ez mindig ott van, amit időről időre fölszít valamely motívum. Az ihletett állapot lényegében ennek a motívumnak a kibontása. Ha tehetsége van hozzá, megvannak az eszközei. És ezek az eszközök már nagyon egyéniek: sajátos szóhasználat és szóalkotási képesség, különleges asszociációs mező, rejtett motivikus háló. Az eredmény pedig bizonyos esetekben csodaszerű is lehet. Egy alkotó érzékszervei akkor is élesen működnek, mikor nem alkot; mindig kész érzékelni azt, amire túlérzékeny. Az ihletettséget ezért nem is egy különleges pillanatnak mondanám, tudniillik annak az időnek, amikor produktívan, cselekvő módon megalkotja a művet, hanem egy olyan szivacsszerű, mindenre nyitott, kérdező és értelmező, sokban a kisgyermekekre jellemző tanulási folyamathoz hasonló, ami egy bizonyos telítettség után „kicsavarja” magát: ad magából, magától örömmel és fájdalommal valamit. Hívószavak vannak az ihletben, ezek fogják eldönteni a csavarás pillanatát.

Legkedveltebb versformája az ütemhangsúlyos felező nyolcas. A népdalszerű 4 negyedes ütem igen gyakori, de időnként hosszabbakat is ír több szótaggal, mondjuk tizenkettest három ütemben, de van, hogy csak négyest két ütemmel. Versen belül a ritmust mindig fegyelmezetten tartja. Rímekből is a legegyszerűbbeket, a párosrímet szereti. Ez a magyaros, népies verselés látszólag nagyon könnyedén megy a versírónak; a fülében van az ütem, a ritmus, egy végtelenségig ismételt dallam. Vannak kedvenc képei és hasonlatai, gyakran használt szavai, mint mondjuk a „csönd”, vagy a „csillag”. Zenei és játékos, ilyen művek Petőfi és Arany után leginkább a gyermekköltészetben születtek. Búgócsigaként pörögnek a versek; búgnak a dallamos sorokkal, játékosan imbolygó járással a központ körül. Gyerekjáték. A népdal és a gyermekversek határán pörög.

Csillagfényes éjszakán nézem az eget. A füstös Tejút felé fújom a füstöt, és próbálok rájönni, hány csillaga is lehetett Bieliczky Joó Sándornak. Az égbolt néma, hallgatnak a csillagok, én pedig arra jutok a 37 éve elhunyt költő verseinek olvasása után, hogy legalább annyi csillaga volt, amennyi versbeszédbe került. És ez igazán nem kevés. Szinte minden versének megvan akkor is a maga csillaga, ha éppen nem írja le, nem használja költői képként, metaforaként a fénylő égitestet. Sok ez a csillag, gondolhatnánk, nem bír el ennyit a versuniverzum, kopik a fénye és a jelentése, ha sokszor elénk, vagy fölénk kerül. A csillag nem lehet egy Jolly Joker-szó, amit tetszőlegesen használhatunk és bárhová, bármikor beilleszthetünk, ha érzéseinket a végtelen űrig növesztenénk is, ahol a nagy és néma égitestek volnának egyedül méltók hozzánk, alkalmasak arra, hogy értőn fogadják a mi személyes, földi sorstragédiánkat. Bieliczky csillagai nincsenek nevesítve, nem mondja azt, hogy Antares, sem azt, hogy Orion csillagkép, hanem mindig elvont fogalomként jelennek meg a végtelenben fénylő pontok. Csak ezzel a kozmikus távlattal mér, ha porszem létünk jelenségeire verstémaként tekint.

Nézem az eget, és mintha nem csak a csillagok vibráló fényét érzékelném, hanem a rezgésüket is: a létbevetettségünk egzisztenciális szépségét és félelmét. És ezen a szoboszlói égbolton Bieliczky csillagai még mindig ragyognak – és nekünk, ittenieknek és lentieknek meg kell találnunk őt is, föl kell fedeznünk egyszerű, nagy érzésektől sem mentes verseit: ezeknek a műveknek az időtlen kis rezgést, ami itt és most bennünk rezonál. Bieliczky Joó Sándor posztumusz könyve esélyt teremt alkotójának és olvasójának, hogy a jövőben is egymásra találjanak.

Akinek érdeklődését fölkeltik ezek a versek, azok meg fogják találni azokat az ösvényeket, amelyek elvezetnek a további művekhez és az alkotó élettörténetéhez. A már említett válogatott írásokat tartalmazó könyvek megfelelő forrásul szolgálhatnak, míg Bieliczky műveiről megjelent kritikákat a Ki volt Bieliczky Joó Sándor? 2020. februárjában megjelent gyűjteményes kötetben találhatnak az érdeklődők.

A vers születése, a rögzített élmény és az olvasói vélemény között évtizedek telhetnek el. Az időcsúszás, a szinkronitás hiánya semmit nem von le a művek értékéből, s ha azt egy posztumusz megjelent kötet tudja nyújtani, akkor biztosak lehetünk benne, a tünékeny élet után sorsa már csak a könyvnek lehet.

 

(A verseskötet 2020 decemberében jelent meg e sorok szerzőjének szerkesztésében.)

Megjelent: a Szókimondó 2021.januári számában.

A pusztának hegedűje hátoldal 001