Papp András: Ebéd a Zöld Vadászban

 

Papp András portré

 

Papp András

Ebéd a Zöld Vadászban

Kadét volt még, minden háborúra kész derűs ifjú, mikor először a Zöld Vadászban járt. Egy forró nyári vasárnap a társaival kirándult erre, beültek a vendéglő árnyas kertjébe, és estig egymás után itták a krigli söröket. Aztán visszatért később is, egyedül is, hagyományt teremtett a véletlen alkalomból, a látogatásból, és a hagyomány olyan emlékezővé tette, amire egy fiatalnak éppen szüksége van ahhoz, hogy az élete, amit eddig mások teremtette hagyományaként élt meg, bízó felnőttként végre most a sajátja legyen. Szeretett spontán hagyományokat teremteni, mert ezekkel a katonai regulákon túl egy egészen másféle formát és szabályt adhatott az egymást váltó éveknek.

Kedvelte ezeket az álmos vasárnap délelőttöket a kerthelyiségben, mikor még több volt a pincér, mint a vendég. Csak ült az árnyékos asztalnál, cigarettázott szipkával, nézte az éles fényeket és a zöld sokszínűségét. Néha elővett egy Jókait, némi áhítattal gondolt a kék szemű nagy íróra, mikor elsétált annak rózsakertes villája előtt. Egyszer, mikor éppen kaput nyitottak a hazatérő írónak, a kocsi előtt összecsapta a sarkát, tisztelgett. Jókai látta a fiatal tisztet, szelíden mosolygott rá, kezét a kalapjához emelve viszonozta az üdvözlést. Kicsivel később, a vendéglő zárt udvarán, a törzsasztalánál már jólesően húzott a korsóból, és elmosolyodott arra a gondolatra, hogy most Tímár Mihályként fantáziálhat alkotójáról, aki itt a közelben ugyanúgy a vasárnapi ebéd elköltéséhez készülődik, mint ő maga Noémivel. Csak ekkor még Noémi nem volt sehol. Olvasgatott tizenegyig, a harangszó után leadta szokásos rendelést az ebédre, mindig ugyanarra: bécsi szeletre.

Terítettek. Ropogós, vastag héjú kenyér a kendővel letakart kosárban, csillogó villa, élesre fent kés. A bécsi szelet hatalmas volt, olyan szép, mint a ragyogó nap. Olyan, amit elsőre nem is mer megszegni az ember, mert csak csodálja és szagolja és ízleli az üres nyálával.

Olyan sokáig nézte érintetlen a tányérját, hogy a pincéreknek is feltűnt. Összesúgtak, vajon mi lehet a gond, mi hibádzik azon az egyszerű tányéron, ami semmiben nem különbözik a múlt vasárnapitól. A kadét úr végül letette az üres szipkát a hamuzóra, felemelte bal kezének mutatóujját, kérte a főpincért. Addigra már a konyhából is kinéztek az ablakon, híre ment, baj van szelettel.

A főúr alázatosan a kadét felé hajolt.

– Látja ezt? – mutatott a tányérra a vendég.

– Látom – felelte bólintva a főúr. – Már hogyne látnám a gyönyörű bécsi szeletünket.

– Hát erről van szó, kedves Alajos – vonta föl a szemöldökét a kadét, és szájába vette az üres szipkát. – Ezt szépen kisütötték nekem!

Alajos zavartan biccentett.

– A fél világot lefogja. Tökéletesen kiklopfolták nekem a Monarchiát. Csak nézze meg! Itt a faroknál van Dalmácia, itt Fiume, jobbra a Havasok, a homloknál Munkács, a túlfelén Pozsony. A bunda meg olyan prímán tört meg középen a zsírtól, hogy se a Tisza, se a Duna sem írhatna tökéletesebb vonalat. Pazar tálalás ez a vaktérkép a császárra felesküdött katonának!

A főúr és a konyha fellélegzett, vittek még ecetes paprikát ráadásként.

Az elismerő szavak kicsit büszkévé tették a Zöld Vadászt, kicsit úgy érezték, ők testesítik meg a birodalom nemzeti konyháját, és jövő vasárnapra is kilapították és kisütötték Ausztria-Magyarországot.

Egyik vasárnap azonban, mikor a kadét úr már hadnagyi paszományt viselt, és az álombéli Noéminek ezen az érintetlen szigeten esküdözve bizonygatta, hogy a Monarchia nem veszthet, mert az igazság a mi oldalunkon van, a kések és a villák hátborzongatóan csikordultak a fehér porcelánon. Az asszony csak annyit kérdezett, hogy miért nem adja haza a zsold másik felét, miért lopja el a fiától azt a keveset is.

Hadnagy úr hallgatott, az üres szipkát forgatta a szájában. Hogyan mondja el, hogy a kártyán vesztett, hogy azoknál a Lázár utcai kéjnőknél éjszakázott, akiktől olyat is kérhet, amit egy tisztességes úriasszonytól nem volna illendő?

Következő héten az első századdal rukkolt be Galícia felé, többé hírét sem hallották. Noémi egyszer ugyan betévedt a vendéglőbe, jól ismerte a személyzetet, eltűnt férje nyomát kereste egy békés vasárnap a lugas alatt. Nem ült le az asztalhoz, a pincérek is lehajtották a fejüket, majd a főúr az asszony kezébe nyomta az Aranyembert, itt maradt a régi malomkövön, mindig ezt lapozgatta a kedves vendég.

– Megmentettük – mondta a régi főúr, akinek a haja a fésűtől még mindig ugyanolyan olajos volt, de már ritkább és fehérebb. – Megmentettük, ne verje itt az idő, lapozza a szél.

Az asszony szótlanul elvette a könyvet. Közben a fáradt vendégek lassan beszivárogtak a hegyekből és a templomokból, ki turistabottal és hátizsákkal, ki ünnepi viseletben matrózblúzos kislánykával – mindannyian összegyűltek a vasárnapi ebédhez. A Zöld Vadász pedig a szűkebb idők ellenére is pontosan olyanra klopfolta a bécsi szeletet, ahogyan azt a kadét úr megszerette.

 

Megjelent az Élet és Irodalom 2019. 02. 08-i számában.