Láng István zeneszerző

Láng István zeneszerző

 (Budapest, 1933. március 1. –)

 

Zeneszerzői tanulmányait 1950-58-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte. 1957-60-ig zenei tanársegédként dolgozott a Színház és Filmművészeti Főiskolán, majd 1966-84-ig zenei tanácsadóként az Állami Bábszínháznál. 1973-tól adjunktus, majd egyetemi tanár a Zeneművészeti Főiskola Kamarazenei Tanszékén.

 

Láng István 3

Láng István

 

„Újra kell gondolni a dolgainkat…”

Beszélgetés Láng István zeneszerzővel (1990. március 9.)

 

B.É. Láng István a régi Zeneakadémia patinás épületébe hívott a találkozóra. A hely szelleme azt sugallta számomra, hogy aki Liszt Ferenc nyomdokain e falak között tanít, annak zeneszerzőként is a múltból erőt gyűjtő, de jövőbe mutató hittel kell élni és dolgozni. Titokban ennek a hitnek a szóbeli megfogalmazását vártam tőle, amikor leültünk beszélgetni. Kezdjük az indulással. Ön a Zeneakadémián két tanártól tanult zeneszerzést. Milyen útra-valót kapott tőlük?

 

Viski János

Viski János (1906-1961)

L.I. 1951-56-ig, tehát öt évig volt a tanárom Viski János. Ezalatt mindazt megtanultam, amit tételesen tanítanak a Zeneművészeti Főiskolán. Nem győzöm hangsúlyozni a tiszteletemet és há­lámat mindazért, amit Viskitől kaptam. De azt is meg kell mondanom, hogy az utolsó évben már nem igazán értettük meg egymást. Úgyhogy nagyon jelentős fordulattá vált életemben, amikor a diplomamunkám elkészítéséhez, az úgynevezett szabadkompozíciós évre átkerültem Szabó Fe­renchez, amiből aztán két év lett. Másfajta zeneszerzői gondolkodásmód kialakításához kaptam segítséget Szabó Ferenctől. Tőle kaptam meg, mi az hogy 12 fokúság, mi a punktualizmus, stb. És főleg a többtételes nagyformák megvalósításának titkát, amire mindjárt a diplomamunkám – a Brácsaverseny elkészítésénél szükségem volt.

Azok közé tartoztam, akik elsőként kezdték teljesíteni a diploma megszerzéséhez szükséges megnövelt penzumot. Hiszen már elkészültem a Brácsaversennyel, megkomponáltam a Pathelin mester című kisoperámat, s akkor még mindig volt néhány hónap a tanévből. Azt mondtam: „Ta­nár úr, szeretnék a maradék időmben még egy vonósnégyest is komponálni”. Ő azonban inkább vonóstriót javasolt. Meg is írtam, bár a címe más lett. Ebben kezdtem el kísérletezni azzal az új­fajta gondolkodásmóddal, amiről már itt-ott hallottam. Sőt, a Zeneakadémia kottatárában igenis megvoltak Alban Berg és Anton Webern műveinek kottái. Csak nem hívták fel rá a figyelmet. De néhányan azért már megnéztük ezeket a kottákat. Amikor Szabó tanár úrral beszéltem erről, ki­derült, hogy ő is tud róluk. Meg is mondta:”Kérem, nekem ezt kötelességem ismerni és tudni.

De az, hogy nem szeretem és nem alkalmazom, az az én zeneszerzői magánügyem”.

 

Szabó Ferenc

Szabó Ferenc (1902-1969)

 

Emlékszem, hogy az egyik növendéktársam behozta az új zongoradarabját. Eljátszotta. Majd Szabó elkezdte elemezni, hogy ez így rossz, meg úgy rossz. A növendék pedig nagy merészséggel azt mondta neki: hogy „Tanár úr mit ért ehhez, hiszen ez egy zwölfton kompozíció”. S akkor ő azt válaszolta, hogy ez akkor is rossz. És felsorolta, hogy a tizenkétfokúság szabályai szerint hol van elrontva, hol nem invenciózus, hogyan kellett volna másképpen csinálni. Csak úgy kapdostuk fejünket a csodálkozástól.

Ne felejtsük el, hogy Szabó Ferenc a harmincas évek elején – Kodály és Bartók hazájában – a modern zene élcsapatához tartozott. Ha megnézzük Toccata című zongoraművét, vagy a két hegedűre és brácsára írt Vonóstrióját, kiderül belőle, hogy mindazt tudta, amit a többi avantgarde szerző. Később persze másképpen gondolkodott. Sőt, tudatosan állt ellen az avantgarde törek­véseknek. Azt nem lehet tudni, hogy mi motiválta jobban: a politikai, esztétikai, zeneszerzői, vagy emberi attitűd, magatartás. Mélyebb elemzés tárgya lenne, hogy miért fordult másfele. De érdemes megnézni, hogy a legtöbb egykori növendékéből milyen jelentős művész lett. Például Dubrovay Lászlóból, Maros Miklósból vagy Eötvös Péterből, aki különösen kiváló egyénisége, karmestere, zeneszerzője a modern zenének. A továbbfejlődés lehetőségének ott kellett lennie a tanítás mentén, vagy rejtett útjain. Nekem külön is szerencsém volt, hogy tanári életének egy jó periódusában kerültem hozzá.

B.É. Ez volt tehát az alapképzés, az indíttatás. De hogyan lehetett ezt abban az időben tovább­fejleszteni?

 

Maros Rudolf

Maros Rudolf (1917-1982)

 

L.I. Ahogy említettem, én már láttam Anton Webern és mások műveinek kottáját. Maros Ru­dolfnál – Miklós édesapjánál – pedig külföldi hanglemezeket és szalagokat hallgattunk. Próbál­koztam is ilyen kompozícióval. Aztán amikor végeztem, 1958-ban kimehettem a Varsói Őszre, ahol élőben hallhattam a modern zenét, nemcsak hangszalagon. Abban a művészi szférában, szi­tuációban a kevésbé jó darab is másképpen hangzott. Óriási élmény volt. Onnan úgy jöttem vis­sza, hogy újra kell gondolnom mindazt, amit eddig, mint zeneszerző növendék tanultam.

B.É. Akkor még nagy elzártságban éltek a zeneszerzők is. Pedig jó lett volna a Zeneakadémia elvégzése után egy külföldi tanulmányút.

L.I. Hajaj! Hol voltunk mi attól. Pedig mindnyájunkban meg lett volna az igény, hogy utazzunk, vagy tovább képezzük magunkat külföldön. Csak keveseknek volt olyan szerencséje,  mint Kurtág Györgynek, aki 1957-59-ig, két évet egyfolytában Párizsban lehetett, és a tapasztalatait nagyszerűen hasznosította. Én 1961-ben véletlenül kijutottam Bécsbe, az IGNM – az Új Zene Nemzetközi Társasága – fesztiváljára. Aztán 1962-ben szerettem volna kimenni Darmstadtba, de útlevélkérelmemet elutasították, noha az ösztöndíjamat kintről biztosították. Megfellebbeztem, mentem Pontiustól Pilátusig, ám mire az útlevelemet megkaptam, már lezajlott a kurzus. De legalább biztosítva volt a következő évi kilépésem. Tehát a hiányosságokat valahogy be lehetett pótolni, de nagyon kellett igyekezni.

B.É. A Rádiónak, mint zenei intézménynek volt-e szerepe az Ön életében?

L.I. Hogyne! Sokszorosan is. Még főiskolás voltam, amikor már kísérőzenéket írtam különböző rádiójátékokhoz. De az igazi bemutatkozásom 1958 júniusában a diplomakoncertemen volt, amit a Rádió is közvetített. Akkor hangzott el a Brácsaverseny – tehát első szimfonikus zeném. A hangzás alapján alkalmam volt levonni a tanulságokat. Néhány helyen Maros Rudolf tanácsára áthangszereltem és ezáltal korszerűbbé vált a hangszín, új aspektust kapott a zenei anyag.

A következő évben aztán ezt az átdolgozott, javított változatot vették fel a Rádióban, tartó­sított (Z) felvételként már ez maradt meg. Életem nagy élménye volt a Rádiózenekarral együtt dolgozni. Olyan profi zenekarral kerültem kapcsolatba, amelyiknek már gyakorlata volt a modern magyar művek előadásában. Egy hosszú tanulmányút első állomásának tekinthető ez a közös munka. Mert az, hogy a zeneszerző odaállhasson a zenekar elé – a karmester és a szólista mellett – az olyan magatartást kíván, amit meg kell tanulni. Nemcsak az derül ki, hogy meghallom-e ha valaminek másképpen kellene szólni, hanem azt is, hogyan tudok instrukciót adni, ha hangszínbeli, dinamikai vagy egyéb korrekciót szeretnék kérni, hogy azt az előadók jósszívvel teljesítsék és az egész művet pártolóan adják elő. Sok kórusművet írtam amatőr énekkarok számára, és ezeket is szép számmal bemutatta a Rádió. De mondhatom, nekem azt is jelenti a Rádió, hogy voltak olyan évek, amikor egyetlen darabomat sem vették fel.

Szívesen emlékszem viszont arra a nagyszerű kísérletre is, amit Hollós Lajos szerkesztő kezdeményezett 1961-ben. A célja az volt, hogy a Koncert-fúvószenekar színvonalban lépjen előre az­által, hogy szimfonikus igényű műveket is megszólaltasson. Amire olyan kitűnő példák is vannak, mint Igor Stravinsky Capricciója fúvószenekarra és zongorára, vagy Bartók Béla II. zongoraver­senyének I. tétele. Szimfonikus zenekar – vonósok nélkül. A műsorukhoz szükség volt azonban ilyen jellegű új magyar művekre is. Két darab készült el akkor: Lendvay Kamilló Concertinója zongorára és fúvószenekarra, valamint az én Concertinóm zenekarra és xilofonra. Hollós Lajos lelkes munkája eredményeként fúvóskultúránk abban az időben kezdett el fellendülni.

B.É. Lehel György több művének felvételét is vezényelte. Volt-e a vele való közös munkának valami jellegzetessége?

L.I. Lehel György személyében sikerült olyan karmesterrel összejönnöm, akinek – a Rádió­zenekarhoz hasonlóan – óriási tapasztalata volt a modern zenével kapcsolatosan.

Ezt azért kell kiemelni, mert a karmestereknek általában olyan a repertoárjuk, amelyre a 150 év alatt kialakult zenekari összeállítás és gondolkodásmód a jellemző.

Ha Beethoven-, vagy Brahms-szimfóniát ve­zényel – sőt még Bartókot is, egyfajta közös tőről fakadó hangzásideált valósít meg. Ez lényegében Mozarttól Bartókig nem sokat változott. Változott természeten. De mégis leginkább evolúciós folyamatot jelent olyan kitérőkkel, mint Debussy, vagy Ravel.

Ha most kiemelem azokat a pontokat, ahol az életem összekapcsolódott Lehel György karmesteri munkásságával, akkor kiderül, hogy az én műveimben, melyeket ő dirigált, mindig a zenekari hangzás másságával kellett elsősorban megküzdenie. Mert ez még neki sem mehetett könnyen.

 

Lehel György

Lehel György (1926-1989)

 

Az előbb említett Concertino Zenekarra és xilofonra című darabomat is vezényelte – a szó­lista Petz Ferenc volt -, amely megírása idején nagy feltűnést keltett. Addigra már le tudtam vonni a legújabb európai irányzatok főbb tanulságait, és azokból jó néhányat beleírtam ebbe a műbe, de leginkább az első tételébe, ami aztán magára vonta a lehallgató és elbíráló lektorok haragját. Tudomásom szerint ez az egyetlen olyan felvétel, amelyet letörlésre ítéltek a Rádióban és csak egy-két éve pótolták más előadókkal. Hollós Lajos mentette meg valahogyan a mű felvételének második tételét, és évekkel később Scherzo címmel becsempészte a műsorba. Igaz, hogy letöröl­ték még a később sokat játszott II. fúvósötösömet két ízben is, de azt aztán mindig azonnal újra felvették, amikor szóvá tettem az ügyet. Azért törölték le ezeket a műveket, mert formalistának tartották. Tehát nem mondhatom azt, hogy rosszul olvasták a kottát, mert felvették és lehallgatás után mondták ki rá a megsemmisítő ítéletet. Ez nem szégyen, hanem egy korszaknak a rá jellemző megítélése. Mindezt azért említettem, hogy hihetőbb legyen, abban a korban milyen nagy dolog volt olyan karmesterrel együtt dolgozni, akinek nem voltak megjegyzései a darab stílusát illetően. Nem problémázott azon, hogy az I. tétel miért ilyen, ahhoz képest a II. tétel miért olyan. Egység­ben tudta látni és a zenekarral elfogadtatni.

A Xilofonversenyhez hasonlóan speciális hangzása volt a Hegedűversenynek is, melynek bemutatója Pauk Györgyhöz és Lehel Györgyhöz kapcsoló­dik. A szólóhegedűvel szemben csak fúvós- és ütőhangszerek, valamint a hárfa álltak. Az Álom a színházról című televíziós- operámnak is ő volt a dirigense, melynek szintén nem sablonos a hangszerelése. Nem azért emlegetem folyton a zenekar összeállításából fakadó hangszerelés kü­lönlegességét, hogy magamat dicsérjem, hanem mert tudom azt, hogy a karmester – aki mégis­csak más hangzásideálhoz szokott – milyen nehezen tud alkalmazkodni az ettől eltérőhöz. Lehel György nem ilyen volt. Rá inspirálólag hatott a másság.

A IV szimfóniám volt az utolsó darab, amit ő mutatott be. Neki is ajánlottam.

Ennek az elfo­gadtatása is nagy ellenállásba ütközött – persze nem az előadók részéről.

A háromtételes szimfó­niának ismét sok a hangszer-összeállításbeli és a tételsorrendi különlegessége. Amikor találkoz­tunk – partitúrával a kézben, még utalást sem tett arra, hogy „már megint mit találták ki”. Ahogy eddig is, csak a zenei szubsztancia megvalósításával kapcsolatos kérdésekről beszélgettünk. A rádiófelvételt koncert előzte meg. Emlékszem, hogy el volt törve a karja, nem volt igazán mozgás­képes, de még a gondolata sem merült föl annak, hogy a hangversenyt lemondja.

A IV. szimfóniát 1984-ben vettük fel. Tehát 1961 és 84 között csaknem egy negyedszázad telt el. Most látom csak, hogy beszélgetünk róla – különben soha az életben eszembe nem jutott volna-, hogy mindegyik általa bemutatott műben a hangszerelés és a hangszerek összeállítása volt a szokatlan. A sors hozta így. Belülről biztosan küzdött ezzel a zenei anyagban is jelentkező mássággal, de a szóbeli megbeszélések idejére már elrendezett magában mindent.

B.É. Nem volt előítélete.

L.I. Igen! Köszönöm, hogy kisegített! Ez a jó kifejezés! Neki nem volt előítélete. Elfogadta, hogy a darab ilyen. Azt nézte csak, hogy mit tud belőle kihozni.

B.É. Milyen a közérzete ma egy zeneszerzőnek?

L.I. Nekünk, akik a 60 felé ballagunk, gyötrelmes hármas sorsfordulóban volt részünk. A II. világháború, 1956 és a mostani korszakváltás. Itt volt a Holokaust, a Gulag és amiről még nem tudunk, mert a világ nemcsak Európából áll. Átéltük azt a társadalmi változást, amelynek elveiben igazán sok gyönyörű dolog volt. Úgy tűnt, hogy az emberiség története arrafelé tendál. S akkor most kiderül, hogy nem tudtuk, nem tudták végrehajtani. Még csak megközelíteni sem. Sőt, ismét mennyi véráldozatot kívánt egy eszme torzulása. A titkolt tények megismerése nagy kataklizma számunkra. Ez segített, hogy már régebben – amikor még nem is volt divatos – tevékenyen a re­formok mellé álljak. Talán elmondhatom, hogy 1978 óta – ekkor lettem a Zeneművészek Szövetségének főtitkára-, a zene területén nem történtek zenepolitikai restrikciók, korlátozások.

Ma, 1990. március 9-én, a választások előtt két és fél héttel, ekkora politikai átalakulásban kifejezetten várakozás teli szorongásban élünk. Most nehéz periódusban vagyunk. Mindenképpen újra kell gondolni a dolgainkat.

B.É. Mi a véleménye a XX. századi zeneszerzésről?

L.I. Nagyon sok érték gyülemlett fel Magyarországon és külföldön egyaránt a Bartók utáni nem­zedékben. És ezalatt a tanáraink nemzedékét is értem. De hogy ebből mi fog megmaradni a világ számára, ezt nehéz lenne megmondani. Nagyon kicsi a valószínűsége, hogy jön egy új Mendelssohn, aki fel fogja fedezni és be fogja mutatni a maradandó, igazi értéket. Talán azok a zeneszerzők ma­radnak fenn, akik már életükben is hírnévre tettek szert. Azok közül se mind. A zenetörténetben nagyon nagy a lemorzsolódás. Mit tudunk például a messzi évszázadok nagy mestereinek egész soráról? De mennyit tudunk mi, s főleg a nagyközönség, Lutoslawski Három Michaux poémájáról, és ugyanabban a műfajban Penderecki Dies Irae- jéről? Most tudatosan választottam ugyanabból az országból, két nagyhírű szerző, majdnem egyszerre komponált, kimagasló alkotását. Persze, ma sok a kísérletezés. Ilyenek azonban mindig voltak. Egy német őrgróf saját zenekart tartott fenn szűk köre számára. Ott sem csak zseniális művek szólaltak meg, hanem nagyon sok közhelyes és kísérleti zene is. Hasonlóan ma is vannak kis zeneszerzői és előadóművészi közösségek, ahol kísérleteznek. Az érdeklődő közönség ezt hallgatja.

A zeneszerző pedig tapasztalatokat gyűjthet és más kárából tanulhat is. De a nagyközönségnek, mint mindig, most is meg kell tenni a maga kemény útját az új művek felé. És erre lehetőséget muszáj teremteni. Gondoljunk bele, hogy Bartók Magyarországon csak a hatvanas évek közepétől kezdve lett elfogadott zeneszerző. De az „átkos ötvenes években” volt egy olyan nagyszerű muzsikus és zenepolitikai vezető, mint Tóth Aladár, aki Székely Mihállyal, Palánkay Klárával és Ferencsik Jánossal minden évben leg­alább kétszer műsorra tűzte a Kékszakállú herceg vára című Bartók-operát. Ha volt, ha nem volt siker. De repertoáron tartották, a közönség pedig mindig újra ismerkedhetett a szokatlannal.

B.É. Új zenei népművelés kellene.

L.I. A hatvanas években viharos ősbemutatóink voltak. De az akkori zenei publicisztika igenis odaállt a magyar zeneszerzés ügye mellé. Emlékszem, hogy a Néprajzi Múzeum épületében mi­lyen sok ember előtt csináltuk Földes Imre „Harmincasok” című sorozatát. Én is egyike voltam a megszólaltatott tíz szerzőnek. Közeget teremtett a zenepublicisztika a témának, azért lett óriási visszhangja. Aztán az Élet és Irodalom című lapban Feuer Máriának majdnem minden két hétben jelent meg beszélgetése zeneszerzőkkel. Ugyanott rendszeresen írtak az új magyar művekről hos­szabb zenekritikát is.

Ma viszont nincs zenei publicisztika. Mert az, hogy a Rádióban hetenként az Új Zenei Újságban elhangzik 2-3 gépelt oldalnyi recenzió, meg a Muzsika című folyóirat majd minden számában, és időnként néhány napilapban találhatunk zenekritikát, az más és kevés. Különösen, ha hozzátes­szük, hogy mi jut abból az új művekre, vagy azok igen ritka ismételt előadása esetén a darab újabb aspektusaira az újabb előadóval. A Rádió Felhang című műsorában végre fontos zenepolitikai témákról esik szó. Reméljük, maradandó sorozat lesz. Tehát elsősorban az írott publicisztikát és kritikát hiányolom. Mikor írtak itt bármelyik zeneszerző bármelyik művéről nagy átfogó, elemző tanulmányt? Például Kurtág György Truszovájáról? Ami az egyik leghangosabb siker volt az utóbbi tíz évben, és nemcsak Magyarországon. Ha úgy tetszik, a személyes megbántottságnak az ódiumát is vállalom, de kimondom: sorozatban születtek magyar operák – elsősorban a Televízió számára – magyar írók műveire. Én is írtam, mások is. Megtörténhetett, hogy a magyar irodalmi lapok erről nem vettek tudomást. Hogy hány magyar zeneszerző írt ma élő költő versére kantátát, kórusművet, dalt, fel sem tudnánk sorolni.

Erről az irodalmi életben semmi visszajelzés nem történt. Lehet, hogy azt fogják mondani, hogy a sértett zeneszerző beszél belőlem, pedig csak tényt állapítok meg.

Visszatérve a kritikára, elég jól ismerem a különböző országok folyóiratait, zenei életét, de ez a fajta negligálás, kevés kivétellel, jó esetben vállon veregetés, ami az utóbbi kb. tíz évet jellemzi – hát ez azért máshol nincsen. Mondják azt, hogy rossz. De mondják.

B.É. Pedig a zeneszerzők elemző tanulmányt, értő kritikát, alkotáshoz szükséges jó légkört, a többi művészeti ágak művelőitől figyelmet, a koncerteken pedig lelkes közönséget szeretnének. És persze, olyan zenekarokat, előadóművészeket, karmestereket, akik felvállalják az új magyar zeneszerzés ügyét.

L.I. Reméljük, valóban így lesz. Bízzunk abban, hogy a Rádió ezután is kiemelkedő és magas színvonalú mecénási szerepet fog betölteni a magyar zenekultúrában. Továbbra is fog zenekari és oratórikus műveket rendelni és előadni. Úgy látom, hogy Ligeti András – aki egy időben társa, majd utódja lett Lehel Györgynek – lelkes kollegánk lesz.

De sokat tettek a kortárs magyar zene ügyéért az idősebbek közül Mihály András, Sándor János, Oberfrank Géza, Pál Tamás és Medveczky Ádám. A fiatalabbak közül megemlíteném Kovács Lászlót, a Miskolci Szimfonikus Zenekar vezetőjét és Gál Tamást a MÁV Szimfonikus zenekar irányítóját. És vannak, akik különböző típusú kamaraegyüttesek élén állnak, mint Serei Zsolt és Tihanyi László.

Ez azért nem kevés!

B.É. Ez már bíztató jel egy zeneszerzőnek a jövőre vonatkozólag. A negatívumok sorjázása elle­nére vártam Öntől a pozitív kicsengést. Köszönöm!

 

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból

 

Láng István: Brácsaverseny (1959)

  1. június 26-án hangzott el a Magyar Rádióban Láng István Brácsaversenyéről készült felvétel. A szólót Székács János brácsaművész játszotta, a Rádiózenekart pedig Gergely Pál vezényelte. Az előzményekről: a Varsói Ősz élményéről, valamint a Rádiózenekarral való jó kapcsolatáról Láng István zeneszerző később így beszélt:

„A Zeneakadémia végzős növendékeként komponáltam egy vonós triót, amelyben kísérletezni kezdtem azzal az újfajta gondolkodásmóddal, amiről már itt-ott hallottam. Sőt, a Zeneakadémia kottatárában megvoltak Alban Berg és Anton Webern műveinek kottái. Csak nem hívták fel rá a figyelmet. De néhányan már megnéztük ezeket a kottákat. Maros Rudolfnál pedig külföldi hanglemezeket és szalagokat hallgattunk. Aztán amikor végeztem, 1958-ban kimehettem a Varsói Őszre, ahol végre élőben hallhattam a modern zenét. Abban a művészi szférában, szituációban a kevésbé jó darab is másképpen hangzott. Óriási élmény volt. Onnan úgy jöttem vissza, hogy újra kell gondolnom mindazt, amit eddig, mint zeneszerző növendék tanultam.

A Rádióval igen korán elkezdődött a munka-kapcsolatom. Még főiskolás voltam, amikor már kísérőzenéket írtam különböző rádiójátékokhoz.  De az igazi bemutatkozásom 1958. júniusában a diplomakoncertemen volt, amit a rádió is közvetített. Akkor hangzott el először a Brácsaverseny, az első szimfonikus zeném. A hangzás alapján alkalmam volt levonni a tanulságokat. Néhány helyen áthangszereltem és ezáltal korszerűbbé vált a hangszín, új aspektust kapott a zenei anyag. 1959-ben ezt az átdolgozott, javított változatot vették fel a Rádióban, amely tartósított felvételként maradt meg. Életem nagy élménye volt a Rádiózenekarral együtt dolgozni. Olyan profi zenekarral kerültem kapcsolatba, amelyiknek már gyakorlata volt a modern magyar művek előadásában.

Egy hosszú tanulmányút első állomásának tekinthető ez a közös munka. Mert az, hogy a zeneszerző odaállhasson a zenekar elé – a karmester és szólista mellett – az olyan magatartást kíván, amit meg kell tanulni.  Nemcsak az derül ki, hogy meghallom-e ha valaminek másképpen kellene szólni, hanem azt is, hogyan tudok instrukciót adni, hogy azt az előadók jó szívvel teljesítsék.”

A nagy drámaíró

A nagy drámaíró – opera

 

 Láng István: A nagy drámaíró – vígopera (1975)

  1. február 14-én mutatta be a Zenés Tv Színház Láng István A nagy drámaíró című vígoperáját Udvardy Tibor, Szőnyi Olga és Marczis Demeter előadásában, Pál Tamás vezényletével. A 15 évvel korábban komponált mű témájáról Láng István így nyilatkozott: „Karinthy Frigyes A nagy drámaíró című jelenetéből magam írtam a 20 perces vígopera szövegét.  A könnyed, ironikus prózai jelenet a zenei átköltésben szatirikus hangot kapott. Gyűlölöm ugyanis a Barom Bódog-ságot (így hívják a darab író-főszereplőjét), nemcsak századunk első harmadának jelenségeként, mert az nemcsak azé a koré, amikor Karinthy Frigyes felismerte. Ezért írtam a partitúra első oldalára: történik az 1920-as években, de történhetne ma is.”

Kárpáti János zenekritikus a Láng-opera Televíziós bemutatója után többek között ezt írta: „Láng István már több alkalommal is tanúbizonyságát adta kitűnő színpadi érzékének. A főiskolás korában írt Pathelin mestertől kezdve, az Operaházban bemutatott Mario és a varázslón, valamint a Pécsi Balettnek írt különböző darabokon keresztül

A gyáváig, mely utóbbiból sajnos csak egy koncertelőadásra átalakított töredéket volt alkalmunk hallani. Mindezek alapján nem jelenthetett meglepetést számunkra, hogy a most bemutatott televíziós vígoperában is kiváló mesterségbeli tudással megírt dialógusokat hallottunk. Csupán azon lepődtünk meg, hogy Láng István –igaz, 15 évvel ezelőtt – Karinthy e szellemes, de a kabarétréfa műfaján nem túlmutató jelenetét átplántálta az operaszínpadra. Azt hiszem, hogy a vállalkozás mögött a Televízió zenei dramaturgiájának az a hamis koncepciója rejlik, hogy az ilyesféle humoros és rövid darabokon keresztül becsempészhető a közönség kegyeibe az igényes és mai hangvételű opera műfaja. Mi más magyarázhatná Láng igazi operájának, a Sarkadi Imre kisregényéből írt  A gyávának  mellőzését, mi indokolhatná helyette az ifjúkori kabarétréfa-megzenésítés műsorra tűzését.”

 

Láng István: Hegedűverseny (1980)

  1. május 1-jén a Zeneakadémia nagytermében hangzott el Láng István Hegedűversenyének bemutatója. A szólót Pauk György hegedűművész játszotta, a kamarazenekart Lehel György vezényelte. A szokástól eltérően a versenyművet a bemutató előtt, még 1979 nyarán hanglemezfelvételen rögzítették, így a hangversenytermi premier időpontjában a mű – már kinyomtatott partitúra és hanglemez formájában is hozzáférhető volt.

Pauk György

Pauk György hegedűművész

 

A Pauk György fölkérésére komponált és neki ajánlott alkotásról a hegedűművész többek között így nyilatkozott: „Láng István régi jó barátom, hegedű-darabjainak főiskolás korom óta első előadója voltam. Mai magyar szerzőtől az utóbbi években nem játszottunk hegedűversenyt, azért kértem őt egy új mű megírására. Tudtam, hogy elképzelése egyezik az enyémmel abban, hogy a hegedű valójában éneklő hangszer. Az új Hegedűversenyben nagyon sok örömöm tellett, és azt remélem, hogy nemcsak Budapesten, hanem a kiváló Londoni Simfoniettával sokszor és sokfelé eljátszhatom, ahol velük együtt szerepelek.” Székely András zenekritikájában így fogalmazott: „A főiskolai tanulóévekre visszanyúló barátság az alapja Láng István és a Londonban élő kiváló magyar hegedűművész, Pauk György kapcsolatának. A hegedűművész elsősorban a széles ívű, daloló kantábilitásban találja meg saját hangját. A zeneszerző újat kereső és a hegedűművész hangszerének múltba néző jellege ellenére, a versenyműben találkoztak: a hagyományos hangszer – mai lehetőségeinek területén.  A szólóhangszert vonóskar nélküli kamarazenekar kíséri (hadd legyen a szólóhegedű a maga nemében egyedülálló!).  A bemutató előadáson és a hanglemezfelvételen Láng István Hegedűversenyével Pauk György remekelt: magától értetődő természetességgel és eleganciával játszotta a helyenként boszorkányosan nehéz szólamot.”

 

Láng István: IV. szimfónia (1984)

Évek folyamán a Rádióban az új művek bemutatásának bizonyos hagyománya alakult ki. Példa rá Láng István IV. szimfóniája, amelyet a Rádiózenekar Lehel György vezényletével 1984. november 28-án először a közönség előtt játszott el a Zeneakadémia nagytermében, majd a 6-os stúdióban elkészítette a mű hangfelvételét és ezt követte a rádió-bemutató.

Láng István 4

Láng István

Láng István egy későbbi beszélgetés alkalmával Lehel György karmesterre és

a IV. szimfónia előadására így emlékezett: „Lehel György személyében sikerült olyan karmesterrel összejönnöm, akinek – a Rádiózenekarhoz hasonlóan – óriási tapasztalata volt a modern zenével kapcsolatosan. Ezt azért kell megjegyezni, mert a karmesterek repertoárjára, általában, a 150 év alatt kialakult zenekari összeállítás és gondolkodásmód a jellemző.

Ha most kiemelem azokat a pontokat, ahol az életem összekapcsolódott Lehel György karmesteri munkásságával, akkor kiderül, hogy azokra a műveimre, amelyeket ő dirigált, mindig a zenekari hangzás mássága volt jellemző.  A darabbal való ismerkedés közben biztosan küzdött ezzel a zenei anyagban jelentkező szokatlansággal, de a szóbeli megbeszélés idejére már elrendezett magában mindent.  A IV. szimfónia volt az utolsó művem, amit Lehel György mutatott be. Neki is ajánlottam.”

Néhány gondolatot idézek Csengery Kristóf zenekritikájából: „Láng István eddigi szimfóniáiban megfigyelhető a kettős törekvés: kapcsolódni a régi műfaji-formai tradícióhoz és egyúttal bizonyos részletekben variálni, elrajzolni ezt a hagyományt.

A IV. szimfónia szerkezete is a 3 tételes gyors-lassú-gyors modellt követi, ám a zenei folyamat nem szimmetrikus, hanem egyenes vonalú, s a szokásossal ellentétben fordított dramaturgiájú. Más szóval: a mű dinamikája a finálé felé haladva nem emelkedik, hanem süllyed. A darab tervezése nem a felépülésé, hanem a maximumon indul, s útja a fokozatos – tudatos – leépítés. Láng az egyes tételeket latin címekkel látta el: Mors (halál), Vae (jaj), és Post (után), amelyek azt jelzik, hogy a fájdalom és emlékezés problémakörét szándékozik bejárni, ám hangsúlyozottan a túlélőt és nem az eltávozottat állítva a figyelem középpontjába.”

 

LÁNG ISTVÁN MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI

1959  Brácsverseny + A forradalomhoz (kórus)

1960  Vonóstrió +   Dal a felszabadulásról (kórus) + Új örömre ébredj (kórus)

1961  Concerto (szimf.) + Scherzo (versenymű – tétel)

1962  Bájoló (kórus) + Dal az ész diadaláról (kórus)

1963  Gyere velem (kórus) + Márciusi tűz (kórus)

1964  Hajnali dal (dal) + Jöjj május (vokális) + Kiáltás (dal) + Olimpia 1964 (kórus)
Tőr (dal)

1965  Az agglegény (vokális)

1966  II. fúvósötös

1967  II. fúvósötös (2. és 3. felvétel!) +  Hajnali dal (dal) (2. felvétel!)
Kiáltás (dal) (2. felvétel!) + Tőr (dal) (2. felvétel!) + Október emléke (kórus)

1968  II. vonósnégyes

1970  Gyászzene (szimf.) + Fohász (kórus)

1971  Április ünnepén (kórus) + Arckép belülről (vokális)

1972  Concerto bucolico (versenymü)

1973  Cassazione (kamara) + Töredékek (vokális) + Villanások (hangszerszóló)
VIT 1973 (kórus)

1974  Intermezzók (hangszerszólók)

1975  Duó + Együttállások (kamara) + Improvizációk cimbalomra + Tűz (kórus)

1976  III. fúvósötös + Monológ (kürtre)

1977  Hullámok I. (vokális) + Hullámok II. (kamara)
Láncolat (hangszerszóló) + Szóló basszusfuvolára

1979  Csillagratörők – kantáta + Duó két trombitára + Dramma breve (hangszerszóló)
Szóló basszusfuvolára + III. vonósnégyes

1980  Duók (cimbalomra)

1981  Gyászdal (kórus) + Kettősverseny + Zene 2-4-3 (kamaraegyüttes)

1982  Cassazione (kamara) (2. felvétel) + Iokasté (vokális)
Kvintett + Rézfúvós szextett

1983  Láncolat (hangszerszóló) (2. felvétel!) + Soliloquium + III. szimfónia

1984  IV. szimfónia

 

*