Kolozsvári Grandpierre Emil emléke

Bieliczkyné Buzás Éva: Kolozsvári Grandpierre Emil emléke

Emil 2

Életemből 33 évet a Magyar Rádió Bródy Sándor utca 5-7. szám alatti épületének falai között töltöttem. Szerencse volt, hogy ismerhettem azokat, akik ugyanebben az időben szintén ott dolgoztak. Ugyanakkor izgatott azoknak az élete, története is, akik korábban működtek a Rádióban. Ilyen volt Kolozsvári Grandpierre Emil, akinek szinte garabonciás híre volt, mint irodalmi szerkesztőnek, mint írónak és a nők között a vonzó férfinak. Egy róla készült régi írásom (1993) került a kezembe, most (2020. április) azt kiegészítem.

 

Kolozsvári Grandpierre Emil (Kolozsvár, 1907. január 15. – Budapest, 1992. május 11.) magyar író, műfordító és kritikus.

Francia eredetű erdélyi családban született, Kolozsváron. 1924-ben Budapestre költözött. A pécsi Erzsébet Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott, olasz-francia és filozófia szakon. 24 éves korában, 1931-ben jelent meg első regénye A rosta címmel. 1932-ben az Új arcvonal, 1937-ben Új erdélyi antológia című gyűjteményes kötetekben szerepelt.

  1. április 22-én Budapesten feleségül vette Hönich Lenke Máriát. Házasságuk azonban 1943-ban válással végződött. Második felesége Szegő Magda könyvtáros, műfordító.

Emil 3

Kolozsvári Grandpierre Emil dolgozott többek közt a Statisztikai Hivatalban, az Iparművészeti Iskolában, valamint a Magyar Rádió dramaturgiai osztályán. 1941-től 3 éven keresztül a Franklin Társulat Kiadóvállalatának lektora. A második világháború után szovjet hadifogságba került, onnan visszatérvén a Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetője majd helyettes műsorigazgatója lett 1949-ig. 1950-től 1951-ig a Hungária, illetve a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora.

1956 után kezdődött érett írói korszaka. Mint műfordító francia, olasz és angol műveket tolmácsolt. Munkásságáért kétszer nyerte el a Baumgarten-díjat (1941, 1944) és a József Attila-díjat (1964, 1975), valamint 1980-ban Kossuth-díjat, 1992-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje polgári tagozat kitüntetést kapta.

Budapesten hunyt el 1992. május 11-én. (Internet)

Az író

Gyermekkorában a fantáziák, a mesék világában érezte jól magát. Elemista korától írónak készült, s mindent lejegyzett, amit később dolgozott fel.

A meséken kívül, a felnőtteknek szóló írásai is közkedveltek voltak. Könnyed, ironikus, szatirikus, alapvetően derűs életszemléletét sugárzó regényeinek, kisregényeinek népes olvasótábora volt. Önéletrajzi jellegű, a kor magyar társadalmi viszonyait, furcsaságait feldolgozó műveiben jól kidolgozott alakokat sorakoztatott fel, s főként nőalakjairól készült írásait csiszolgatta nagy műgonddal.

Páratlanul termékeny életművéből kiemelkedtek A burok, A szerencse mostohafia, a Nők apróban, a Szellemi galeri, a Szépen gondolj rám című regényei, önéletrajzi trilógiája: Az utolsó hullám, Hullámtörők, Béklyók és barátok, valamint a könnyed, közérthető stílusban megfogalmazott esszéi, tanulmányai (Az értelem dicsérete, Eretnek esszék, Négy-öt magyar összehajol, Herder árnyékában).

Emil 4

A változás kora

Kolozsvári Grandpierre Emil 1941 szeptemberében lépett be az akkori Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt.-hez, a Dramaturgiai Osztályra. De csak rövid ideig dolgozott ott, mert behívták katonai szolgálatra, amit hadifogság követett. Szabadulása után, 1946 márciusában Schöpflin Gyula műsorigazgató hívására lett ismét a rádió munkatársa és megbízták az Irodalmi Osztály vezetésével.

Mindkét író a koalíciós évek jelentős rádiós személyiségei voltak. Ortutay Gyula elnöksége idején kerültek a Rádióhoz; közismerten baloldali beállítottságúak lévén. A konkrét pártpolitizálásban nem vettek részt, de világnézetük, valamint művészi érzékük és igényességük meghatározta rádiós tevékenységüket.1948. december 12.-én Schöpflin Gyula műsorigazgató búcsút mondott a rádiónak, mert 1949. január elsejével stockholmi nagykövetté nevezték ki. Ettől kezdve Kolozsvári Grandpierre a rádió új műsorigazgatója; utódja az Irodalmi Osztály élén Mesterházi Lajos. Kolozsvári Grandpierre Emil azonban 1949 végén megválni kényszerült a rádiótól.

A korra jellemző változások lényegét, bár anekdotikus szinten, de jól tükrözi Kolozsvári Grandpierre Emil életrajzi visszaemlékezéseinek egy mondata: “Egy napon Révai József magához rendelt, kurtán, katonásan megbízott azzal, hogy a magyar rádióból operett-gyárat alakítsak.” Révai (a Rákosi korszak kultúrpolitikusa 1949-1953-ig) ezt a közhangulat javítása érdekében akarta. Az Irodalmi Osztály két frissen belépett ifjú munkatársa, Mesterházy Lajos és Szász Péter készítette el Kemény Egon zenéjével az első rádió-operettet Májusfa címmel, s ezzel megindították a korszak új rádiós műfaját. Művek egész sora született így, és a rádió- operettekből nem egy később színházi produkció is lett.

Ha a Magyar Rádió 1949-től nem is alakult mindenestül operett-gyárrá, a korábbi évek rugalmas, minden érték számára nyitott műsorpolitikája átadta helyét a direkt politikai célzatú irodalomnak. Az alkotók egy része kiszorult a rádióból, legfeljebb átdolgozói minőségben, ifjúsági s egyéb művek adaptálójaként működhetett.

Kolozsvári Grandpierre Emil egyre inkább érezte, hogy az új körülmények között mind kevésbé tud megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak, és alkotói szabadságot kért a rádió vezetőségétől. Szirmay István, a rádió akkori elnöke, aki egyébként számított munkájára, megadta neki a lehetőséget, így 1949 októberétől Grandpierre helyét más vette át.

(Forrás: Kővágó Sarolta A Magyar Rádió és a műsorpolitika 1948 decembere és 1949 decembere között)

 

Legenda Kolozsvári Grandpierre Emilről címmel az emlékeket

Albert Zsuzsa az irodalmi osztály későbbi szerkesztője gyűjtötte össze (részletek)

Emil-képei

Dalos László: „Kolozsvári Grandpierre Emilt 1946 kora nyarán ismertem meg, majd decembertől majdnem három évig dolgoztam mellette. Milyen volt Emil? Reggel nagy aktatáska lóbálással állított be, s olyan harsogó kék szeme volt! És elkezdte énekelni a „Váci utcán, Váci utcán” dallamára saját huncut nótáját, amely így hangzott: „Lelkiélet, lelkiélet, ez kell nékünk szüntelen, Lelkünk ékes talajában sok nagy érzés megterem.” A „lelkiéletről” persze, mindenkinek egészen más jutott eszébe.”

Réz Pál: „Az élete nagyon tiszta és rokonszenves élet volt, méghozzá nehéz időkben.

Olyan természetes magyar nyelven, mint Grandpierre, kevesen írtak. Ezt – szerintem – nemcsak annak köszönhette, hogy Erdélyben nőtt fel, és ott nagyon jó magyar nyelv maradt meg, nem is csak annak, hogy eleve kitűnő nyelvérzéke volt, hanem annak is, hogy sok idegen nyelvet tudott, kitűnően.

Domokos Mátyás: Sajnos, 1950-től kezdve szinte teljesen kirekedt az ál-szocialista világból, tehát önmagának a fenntartása, olykor igen súlyos anyagi problémákat is jelentett számára. Megpróbálta úgy megőrizni a függetlenségét, hogy ne kelljen érte olyan árat fizetni, amit ő ízlésével nem akart vállalni. Ezt rendkívül elegánsan csinálta.

 

Emil 5

Réz Pál: Magda a felesége nagyszerű ember volt. Egészen kivételes nő. De, amikor kiderült, hogy Emilnek nem elég egy nő, Magda nem fogadta el a nyitott házasságot, el is váltak. Nem tudom, jogilag elváltak-e, de formálisan igen, tehát két, közelben levő lakásban laktak. Majdnem mindig volt köztük kapcsolat, ezután is, Magda átjárt, kimosta Emil ingeit, főzött rá, elmentek ide-oda, társaságba, színházba. Emil nagyon szerette Magdát. Mindig ő volt az „élete asszonya”.  Magda halála után egy nagy könyvet kezdett el írni róla. Gyönyörű dolgok voltak benne – ha jól emlékszem, a Kortársban jelent meg, folytatásokban. Magda betegségének, halálának története káprázatos, félelmetes, felemelő. Nem tudom, befejezte-e a könyvet, de csak az első fele jelent meg, Egy szerelem története alcímmel.

Domokos Mátyás: A prózaíró a mindennapi életben megfigyelt jelenségeket, folyamatokat, szituációkat, gondolatokat alakítja át. Ez azt jelenti, hogy úgy tud bánni a fogalmakkal, mint a „tornász az izmaival.” Idős korában érezte a krízist, hogy már nem ura az írói izomzatának. Talán éppen ezért jógázott, úszott, hogy a fizikumával kövesse ezt a belső igényt.

 

Emil-képei-2

Steinert Ágota: 1971-ben kerültem a Magvető Könyvkiadóba, és kezdtem el szerkeszteni a könyveit. Gyakran találkoztunk, és ez a baráti kapcsolat az ő öregségével és a láthatóan közelgő halálával egyre jobban elmélyült. Nagyon sajnáltam őt, mert egyedül volt., annak ellenére, hogy természetesen emberekkel, régi barátaival, írótársaival időnként találkozott. De írás közben fizikailag is kiszolgáltatottá vált, mert reszketett a keze, és hamar elfáradt.

Mélységesen meghatott a Magda iránti szerelme, annak a gazdagsága.  Magdának ez a szerelem volt az életműve, és természetesen ez az életmű inspirálta és nagyban alakította Grandpierre írói életművét is. Emilnek tényleg kötelessége volt ennek az érzelemnek emléket állítani, ezért akarta, hogy megszülessen Magdáról egy könyv.

Emil legutolsó könyve, a Szépen gondolj rám, Magda regényének első része egyike Kolozsvári Grandpierre Emil legjobb műveinek. Ha nem is teljes mértékben – a regény második része is elkészült, de az mind a mai napig kiadatlan.

 

Emil 6

 

                  KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL                      

Emlékkeresés (1993)

Jó napom volt. A beszédgyakorló órán a szövegemet viszonylag kevés hibával mondtam el. Ettől lelkes lettem. Úgy éreztem, hogy ünnepelni kell. Jutalomként valami rendkívüli dolgot engedélyezek magamnak lazításként.

Tavaly, 1992. május 11-én halt meg 85 évesen Kolozsvári Grandpierre Emil, az egyik kedvenc íróm. Érdekelnek az életrajzi regényei, mert belőlük megismertem, milyen volt az élet a Rádióban a 40-es évek végén, és mert a magánélete különös és vonzó volt. Szerette a nőket és szerette a függetlenséget. Nem tudott a nők nélkül élni, de velük együtt sem. Otthona mindig legényotthon maradt. Ide szerettem volna már régóta bekukkantani. Az utóbbi 20 évéről nem találok önéletrajzi elemeket a könyveiben. Tehát a valóságban kellett volna keresni találkozást, amíg élt. Ám ezt elmulasztottam. De gyakran eszembe jut, mert a holta után is vonz a téma. Még mindig érdekel, hogy hogyan, milyen körülmények között élt. A telefonkönyvből tudtam a címet: Budapest,  II. Berkenye u. 19. Közel van hozzánk, csak 1-2 megállóval kell továbbmenni a 11-es busszal.

Hát ez az út volt a mára, magamnak engedélyezett jutalom-kirándulás. A lelkem felöltötte azt a bizonyos ünneplő öltözetet, amit mind ahányszor érzek, amikor izgalmasnak ígérkező felfedező útra indulok. A célpont egy cím, egy lakás, egy elhagyott otthon. A lábam indul, titokzatos vágy hajtja, hogy elmenjek, mert már régóta készülődik bennem az elhatározás. Ok és okozat.

Kissé elhanyagolt villa-ház, kissé elhanyagolt szép kert közepén. Az oldalsó – nem a lépcsőházból nyíló a Grandpierre-lakás. Rajta sok zár és még egy rácsos ajtó is. Csengetek, de senki nem nyit ajtót. Pedig egy új névtábla is ki van téve. Megkerülöm az épületet. A másik oldalon van a főbejárat a többi lakáshoz. Még házmester is van. Hozzá csengetek. Szimpatikus, jólelkű idős asszony – Annus – jön ki.

Mondom, ki vagyok, és hogy érdekelne, mi lett Grandpierre úr lakásával, holmijával, irataival, könyveivel, hagyatékával. (És az emlékét ápolja-e valaki?)

Elég csúnya ügy, amit hallottam. Az unokahúgára hagyott mindent végrendeletileg, a jogdíj pedig egy nem házasságból származott leányáé. Azonban egy erdélyi, távoli rokon család számára befogadó nyilatkozatot adott, hogy áttelepülhessenek. Akik most feltörték a lakást és beköltöztek. De van még egy másik szál is – valakinek eladta a lakását évjáradékért. De az illető egy idő után nem tudta fizetni a pénzt, aztán meg is halt. Szóval, csúnya marakodás lehet a hagyaték körül – fejezte be mondókáját a házmesterné.

Milyen volt az író legénylakása? „Egy nagy L-alakú helyiség és egy kis személyzeti szoba, ahol, mint egy cellában írta a szigorú napi penzumot.”

Kérdésemre, hogy hogyan halt meg? Ezt válaszolta: „Írás közben az asztalra borult.”  Így találtunk rá másnap reggel.

 

Emil sírja