KÁNYÁDI SÁNDOR ERDÉLYI MAGYAR KÖLTŐ EMLÉKEZETE

 

KÁNYÁDI SÁNDOR ERDÉLYI MAGYAR KÖLTŐ EMLÉKEZETE
(1929. 05.10 – 2018.06.20.)
Fájdalmas hír járta be az irodalomszerető emberek lelkét: meghalt Kányádi Sándor 89 éves korában. Romániában, a Hargita-megyei Nagygalambfalván született, ott is lesz eltemetve.
Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy jelen korunkban ő volt a legismertebb és legkedveltebb magyar költő, aki Romániában élt, onnan sugározta ki egyéniségét, tehetségét a világ magyarságára.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben, de tanárként soha nem dolgozott, az erdélyi magyar irodalomnak szentelte életét.
Versei azért is terjedtek el, mert éppen olyan egyszerűen és közérthetően írt gyerekeknek, mint felnőtteknek. (Leghosszabban – 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt.)
Tevékenyen részt vállalt az irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége volt Romániában, majd Magyarországon és Európa magyarlakta településein.
1973-ban az USA-ba és Kanadába látogatott. 1984-ben hosszabb észak- és dél-amerikai előadó-körúton vett részt. Ahol fellépett, a világ legeldugottabb zugában is, megtudták, hogy a magyar költészet nem ért véget Petőfi Sándor halálával.
Összesen tizenkilenc verseskötete jelent meg, műveit tíz nyelvre fordították le.
Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors, mint alaptémák határozták meg életművét. Demény Péter, erdélyi költő, író, jó barát többek között ezt mondta róla:
„Szerettem a hangját. Nem a folyton beszélő, civil hangját, hanem a versmondó hangját. Hitelességet, személyességet, vallomásosságot kölcsönzött a szövegeinek.”
Verseinek tisztasága, ereje mindenkit elbűvöl. A népköltészetben gyökerező hangja és a közösséghez fűződő hűsége tette egyedivé és különlegessé stílusát.
Egész életét az erdélyi tudat töltötte be, tartotta a hitet mindenkiben: él még a magyar költészet, alkotói és olvasói bárhol élnek is a világon.
Mindig azt mondta, hogy „majd ha meghalok, akkor lehet megmondani rólam is, hogy valóban költő voltam-e, és olvassák-e még a verseimet”. Bízunk benne, hogy igen!
Gazdag pályafutását számos díjjal elismerték, 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-díjat, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át, 2009-ben Budapest I. kerületének és szülőfalujának díszpolgára lett. 2002 óta volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal, 2017-ben Príma Primissima Díjjal tüntették ki.
Szabó T. Anna így méltatta szeretett költőjét:
„Tanító volt a szó legnemesebb értelmében: a világ szinte minden magyar közösségéhez ellátogatott, a legkisebb falvakba és a legtávolabbi városokba is elment, hogy eleven szavával, tréfáival és szelíd példájával mutassa meg, hogy a kultúra nem luxus, hanem létszükséglet. Hiányozni fog, mert nagy költő volt, és mert minden szavával, egész lényével élte és hirdette a magyar verset, a nyelv zenéjének gyógyító erejét és a félelem nélküli életet”
Kányádi Sándor költészetéből két verset idézünk. A Két nyárfa című versében a kölcsönösségben megélhető, egymásba temetkező önfeledtség nyilvánul meg. A két nyárfa sudár szépségével, szélben hajladozó karcsúságával lehet a szerelem szimbolikus hordozója. Népdalokhoz hasonló egyszerűséggel mutatja meg az egymáshoz ragaszkodó szerelmeseket.
Kányádi Sándor: Két nyárfa 
Én sem volnék, ha nem volnál,
ha te hozzám nem hajolnál,
te sem volnál, ha nem volnék,
ha én hozzád nem hajolnék.
Osztódom én, osztódol te.
Só vagy az én kenyeremben,
mosoly vagy a bajuszomon,
könny vagyok a két szemedben.
Köt a véred, köt a vérem:
szeretőm vagy és testvérem.
Köt a vérem, köt a véred:
szeretőd vagyok s testvéred.
Szellőm vagy, ki megsimogatsz,
viharom, ki szerteszaggatsz,
szellőd vagyok, ki simogat,
viharod, ki szétszaggatlak.
Ha nem volnék, te sem volnál,
én sem volnék, ha nem volnál.
Vagyunk ketten két szép nyárfa,
s búvunk egymás árnyékába.
(1958)
A Valaki jár a fák hegyén, a kritikusok szerint istenkereső mű – egyben a legtöbbet olvasott, és mondott vers.
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén 
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
(1994)
Tőzsér Árpád szlovákiai író, költő, e vers elemzésekor ezt írta:
„Egy hatalom, talán egy kozmikus Isten, aki egyszerre irgalmas és félelemkeltő szabályozza létünk. Néma, nem szól. Hallgatása érthetetlen és kegyetlen. A világ rendjét ő biztosítja, „gyújtja s oltja” a csillagokat, teremti és befejezi az emberéletet, s érdemek szerint ítél. Az érdemesek lelkét új csillagban továbbélteti, a méltatlanokét „sötétlő maggá” összenyomja. Nem tudhatjuk, mi mit érdemlünk! Isten hallgat, de hallgatásában is ő a fensőbbség, az ő joga a teremtés és a pusztítás.  Létezésünk föltétele az Istennel szembeni alázat. Kételkedéssel telített hittel, félelemmel és reménnyel telve látjuk, létezik kegyelem, van irgalom „valaki jár a fák hegyén”.
Mindkét vers (és még néhány) el fog hangzani a Főnix Versmondó- és Népdalkör őszi műsorában, a Kulturális Központban.