EMLÉKEZZÜNK SÁRAI TIBOR ZENESZERZŐRE

EMLÉKEZZÜNK SÁRAI TIBOR ZENESZERZŐRE

(Budapest, 1919. május 10. – Budapest, 1995. május 11.)

 

Sárai 1

Sárai Tibor

A Liszt Ferenc Zeneakadémián 1938 és 1942 között hegedű szakon végezte tanulmányait, és ezzel párhuzamosan – magánúton – Kadosa Pálnál zeneszerzést is tanult. Komoly közéleti feladatokat látott el az 1945 utáni magyar zenei életben. 1948-ban – egy évre – a Magyar Zeneművészek Szabad Szakszervezetének megbízott főtitkára lett. 1949-ben kinevezték a Magyar Rádió zenei főosztályának osztályvezető-helyettesévé, majd 1950-től 1953-ig az osztály vezetője. 1949 és 1950 között a Népművelési Minisztérium zenei osztályvezetője volt. 1953-tól 1959-ig a budapesti Konzervatóriumban tanított, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára lett (1959-1980).

Zeneszerzőként is széles körű tevékenységet fejtett ki, az opera kivételével szinte valamennyi műfajban alkotott: komponált egy oratóriumot, három kantátát, két szimfóniát, nyolc egyéb zenekari darabot, három vonósnégyest és más kamarazenei műveket, a cappella kórusműveket, dalokat, szólódarabokat hegedűre, zongorára, brácsára, fuvolára stb. Egy könyvet írt: A cseh zene története című munkája 1959-ben jelent meg. Műveiből több rádió- és lemezfelvétel készült.

Elismerései: Erkel Ferenc-díj (1959), Kossuth-díj (1975), Érdemes művész (1988)

1995-ben, egy nappal a 76. születésnapja után hunyt el. A Farkasréti temetőben nyugszik.

 

„Azok az ötvenes évek …”

Beszélgetés Sárai Tibor zeneszerzővel (1989. október 25.)

 

B.É. Sárai Tibor egyike a keveseknek, akiket még meg lehet kérdezni arról, hogy hogyan is voltak azok az ötvenes évek a Magyar Rádióban. Arra kértem, hogy beszélgessünk erről.

Miközben lakása felé igyekeztem, eszembe jutott egy régi emlékem. 1961-ben zeneakadémiai szolfézs és összhangzattani vizsgámon ő volt a vizsgabizottság elnöke. Emberi „aurája” olyan jóindulatot sugárzott felém, amitől vizsgadrukkom eltűnt. Mindegyik hangzatot – amit leütöttek zongorára – biztosan meghallottam, leénekeltem.

A jeles mellé elnöki dicséretet is kaptam. Visszamenőleg én a tanár úrnak adnék hasonlót. Hiszen ahhoz is talentum kell, hogy a tanár a maximumot tudja kihozni a tanítványból. De ez csak egy jellemző kis példa.

A nagy eseményeket a történelem produkálta, ahol helytállásból, az emberséges, etikus magatartásból sokszor jelesre vizsgázott Sárai Tibor.

Ezek közül most az ötvenes éveket emelném ki, hiszen Ön akkoriban a Rádióban dolgozott, mégpedig vezetői beosztásban. Hogyan került sor erre? Jelentkezett, vagy valaki hívta?

S.T. Nem. Abban az időben az ilyen dolgok párthatározat alapján történtek. Tehát párthatározat alapján kerültem a Rádióba. Először 1949 májusától szeptemberig voltam ott. Majd Szirmai Ist­ván, a Rádió akkori elnöke közölte velem az újabb párthatározatot, mely szerint a Népművelési Minisztériumban kapok feladatot. Aztán Révai József adta tudtomra a következő utasítást, hogy újra visszamegyek a Rádióba. Ez alkalommal 1950-ben a Műsorigazgatóságon, majd fegyelmi büntetés miatt egy fokkal alacsonyabb beosztásban, a zenei osztály vezetőjeként dolgoztam 1951 és 1953 között. Ezek az intézkedések tehát nem állami vonalon történtek, hanem a Pártközpont megfelelő osztályain.

1948-ban a Szovjet Kommunista Párt hozott egy határozatot a zenéről. Ennek előkészítője és előadója Zsdanov volt. Azért ezt a zsdanovi határozatnak nevezték akkor is, most is. De ez egy hivatalos határozat volt.

B.É. Mi volt ennek a párthatározatnak a lényege?

S.T. Vezető szovjet muzsikusokat, tehát a világon mindenütt ismert zeneszerzőket, mint például Sosztakovicsot, Hacsaturjánt, Prokofjevet és másokat keményen bírálta ez a határozat, azzal hogy a polgári formalizmus útján haladnak, hiszen a zenekarból sikolyok, zörejek szólnak, nem harmó­niák, nem dallamok. Ez pedig a népnek nem kell.

B.É. Értett-e a zenéhez Zsdanov?

S.T. Arról hallottunk, hogy Zsdanov, amikor az SZKP Politikai Bizottságától megkapta a fel­adatot, akkor elkezdett tanulni összhangzattant, formatant, stb. Tehát foglakozott a zenével, csak- hát igen gyatra eredményre jutott.

B.É. A határozat negatív hatása mégsem maradt meg a Szovjetunió határain belül.

S.T. Bizony nem. Sőt, ennek a határozatnak óriási hullámai voltak az egész világon. Így hazánk­ban is. A Magyar-Szovjet Művelődési Társaságban volt egy nagy ülés, ahol sokan elmondták a véleményüket. Többek között Kodály Zoltán is felszólalt, azzal támogatva a határozatot, hogy ő immár 30 éve harcol azért, hogy a zeneszerzés a népi gyökerekből táplálkozzék.

B.É. Milyen következményei voltak a Rádióban?

S.T. Bizonyos szovjet delegátusok jöttek hozzánk. Többek között egy Csulaki nevű zeneszerző, a tömegdalairól annak idején híres Novikov, és Zaharov, a Pjatnyickij együttes zenei vezetője.

A Rádióban ebben az időben már a nagy lakklemezen kívül kezdték használni a magnetofont is, amivel például magyar műveket rögzítettek. Ezeket a Zeneművész Szövetség tagjai a szovjet kol­legákkal együtt meghallgatták. Bizony a „vendégek” a magyar zeneszerzők legjobb műveit élesen bírálták. Ott ültem én is a 6-os stúdióban, amikor Veress Sándor Hegedűversenyét is formalistának bélyegezték.

B.É. Ön aktívan benne élt a „Savergyán ügy” folyamatában. Hogyan is történt?

S.T. A zsdanovi határozat a viták középpontjában volt ezekben az években, persze értelmiségi, főleg zenész körökben. Ilyen szituációba kell elhelyezni a Savergyán ügyet.

B.É. Tudták-e, hogy ki volt ez a Savergyán?

S.T. Savergyán egy kis könyvben magyarázta és indokolta a zsdanovi határozatot. De se előtte, se utána senki nem hallott róla. Tehát ahogy említettem, az egész ügy a levegőben volt. Ezért nem lehet rossz néven venni, hogy Szirmai István, a Rádió elnöke egy, a Rádió vezetőiből álló Műso­rülésen felvetette, hogy ezzel az anyaggal a Rádió műsorában is foglalkozni kell. Mi akkor harcol­tunk ellene, azzal, hogy nem oda való. De ilyen esetekben mindig elhangzott egy bizonyos mondat. „Manyika írja!”. Manyika volt a titkárnő, aki a Műsorülések jegyzőkönyveit készítette”Manyika írja: Határozat. Kötelezzük a zenei osztályt, hogy a Savergyán könyvet folytatásokban a műsor­ban leadja.” Mit volt mit tenni? A parancs az parancs. A sorozat elkezdődött.

Abban az időben én Műsorigazgatósági tagként a fontosabb zenei műsorok szuperlektora voltam. Lehel György a komolyzenei osztály vezetője, Devecseriné Huszár Klára pedig ennek a műsornak szerkesztője. Tehát három fórumon ment keresztül az anyag, mire adásba került. Egy hiba mégiscsak becsúszott. Mert én kihúztam egy olyan mondatot, ami Sosztakovicsra nézve na­gyon sértő volt. De a javított példány valahogy elkallódott, nem lett továbbvezetve, és az adásban elhangzott ez a mondat is. Ennyi hiba valóban történt. De a lényeg az volt, hogy főnökségi hatá­rozatnak tettünk eleget, amikor ezt a sorozatot leadtuk. Mindaddig, amíg jött egy felháborodott hangú levél, amely hihetetlennek tartotta, hogy ilyen műsor a Magyar Rádióban hangzik el. A levélíró azt hitte, hogy a Szabad Európa Rádió szól, amikor ilyen módon bírálják a legjobb szovjet szerzőket. Micsoda dolog ez?

Ekkor aztán kitört a botrány és megkezdődött a fegyelmi vizsgálat. Az ember örült, hogy az ilyen dolgot megúszta valahogyan. Engem és Lehel Gyurit egy fokozattal lejjebb tettek a ranglis­tán. Egyesítették a három zenei osztályt, (a komolyzenei, a könnyűzenei és a műsor-lebonyolítási osztályt, ez utóbbihoz tartozott a hangszalag és lemeztár). Az így kialakult Zenei Főosztálynak lettem a vezetője, Lehel György pedig a komolyzenei rész főszerkesztője. Huszár Klárit sajnos, azonnal kirúgták a Rádióból.

Szirmai István

Szirmai István (1906-1969), a Rádió elnöke (1949-1953 között)

 

B.É. Mi volt erről Szirmai véleménye? Nem hivatkoztak az előírt határozatra?

S.T. Nem! 1951-ben ilyet nem lehetett csinálni. Akkor már olyan helyzet volt a Rádióban, hogy folyton körülnéztünk, ki van még ott. Annyira vitték az embereket. Egyszer például az NDK Rá­dió igazgatója volt nálunk vendégségben. Az ő tiszteletére a Gellértben vacsoráztunk. Én Újhelyi Szilárd mellett ültem, aki a Műsorigazgatóság vezetője volt. Egyszer csak a pincér odajött. Hallottam, amikor azt súgta, hogy Újhelyi elvtárs telefonon keresik. Kiment és többet nem láttuk.

B.É. Nehéz dolga lehetett, a zenei főosztály vezetőjeként is.

S.T. 1951 és 53 között a Rádióban osztályvezetőnek lenni rettenetes dolog volt.

Mindenre figyelni kellett. Például arra, hogy milyen prózai műsor után következik a zene. Hiszen mindennek politikai jelentősége lehetett. Emlékszem, hogy rendkívüli nagy propagandát csináltak a tarlóhán­tás ügyében. Mintha a parasztok nem tudták volna, hogy meg kell csinálni. De a nagy kampány jellegű előadás után, a következő népzenei műsor első száma ez volt:  „Ne menj rózsám a tarlóra …” Öt perc múlva Rákosi telefonált.

Május 1-jén pedig hajnalban ott kellett lennünk az adón. Szirmainak is, nekem is. Még az időjárás-jelentést is meg kellett változtatni. Mert május 1-jén nem lehetett felhősödés. Még ha ömlött az eső, akkor is azt kellett mondani, hogy ragyogó napsütés van. Nekem pedig a megfelelő zenei szólamokat kellett felvenni a korongra, hogy az optimista, vidám hangulat biztosítva legyen. A Rádió műsorában művészi szempontok alig jöhettek számításba. Nagyon kellett őrködni azon, hogy mégiscsak hangozzanak el olyan művek is, amelyek a zeneművészetet reprezentálták.

B.É. Arról hallottam, hogy az Ön eltávolítása nagyon gyorsan zajlott le. De mi volt az oka?

S.T. Ez 1953 februárjában történt, amikor egy egész csoportot eltávolítottak. Ezt megelőzően, néhány héttel korábban a Rádió különböző vezetőit hívatták Szirmai Istvánnak , a Rádió elnöké­nek szobájába. Rákosi öccse, Bíró Zoltán várt bennünket, és közölte, hogy gazdasági természetű szabálytalanságok történtek Szirmai Istvánnál, ezért most elviszik. Ezt vegyük tudomásul.(És pang…) Elvitték. Ezután volt egy műsorülés, amelyet szintén Bíró Zoltán vezetett. Kérdezte, hogy ki a zenei osztály vezetője. Jelentkeztem. „Maga meg van őrülve, hogy a magyar népnek Beethoven-szimfóniákat ad?” Erre kértem egy kihallgatást, hogy ne itt a nyilvánosság előtt beszéljünk erről. Ezt meg is kaptam tőle, ahol ismét kifejtette, hogy ez abszurdum. Beethoventől csak egyet lehet adni, a Skót bordalt. Hogy miért, azt nem tudom. Szerintem ez volt az egyetlen, amit ő ismert. Én akkor azt mondtam, hogy „Bíró elvtárs, ne vegye rossz néven, ezt nem hajtom végre.” Aztán, már várható volt a kirúgásom.

Engem, és dr. Enyedi Györgyöt, a zenei osztály kiváló munkatársát együtt hívattak. Kü­lönösebb indoklás nélkül közölték, hogy hagyjuk el az épületet. Enyedi dr. még félig viccesen mondta, hogy neki van egy ebédjegye, azt még hadd egye meg. Szigorúan válaszoltak, hogy nem is ebédelhet meg, hanem fél órán belül hagyjuk el a Rádiót. Később tudtam meg a nagy sietség okát: már összehívták az úgynevezett röpgyűléseket, amelyeken bejelentették, hogy eltávolították a nép ellenségeit. Ezek mi voltunk.

B.É. Szelényi Anna, a zenei osztály titkárnője úgy mesélte, hogy Ön bement a szobájába, vette a kabátját, és azzal búcsúzott, hogy „Na én ide többet nem jövök”.

S.T. A kínos az volt, hogy fogadónap lévén, többen vártak rám. Éppen Polgár Tibor következett, aki bejött hozzám. Kénytelen voltam neki azt mondani, hogy „Tibikém, ne haragudj, de most el kell mennem, de úgy, hogy nem jövök többé vissza”.

B.É. A távozása után mi történhetett a zenei osztályon?

S.T. Én bizony nem nagyon figyeltem már erre. Nyolc hónapig voltam állás nélkül.

Az volt a fő gondom, hogy valahogy kenyeret tudjak szerezni a családom számára.

B.É. Mit tudott kezdeni? Tanítani?

S.T. Az csak később volt. De addig is meg kellett élni valamiből. Például a Népművelési Intézet vidékre küldött zsűrizni, vagy meghallgatni valamilyen zenei műsort. A 31 forintos napidíj volt a keresetem, ami akkor még ért valamit. Ezt persze nem költöttem el, mert a feleségem készített egy kis ennivalót. Így a pénzt haza tudtam vinni. Néha a Zenei Alap is adott valami támogatást. Ez így ment egészen szeptemberig, amikor Kodály Zoltán javaslatára Sándor Frigyes, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola igazgatója felvett szolfézs tanárnak.

B.É. Hogyan tudta mindezt idegileg, egészségileg elviselni?

S.T. Nagyon nehezen. Amíg a Rádióban dolgoztam, minden reggel elköszöntem a feleségemtől, mert nem volt biztos, hogy hazajövök-e. De ha az egész életen át tartani kell a feszültségeket, akkor idős korra gyorsabban romlik az ember egészsége. Túl vagyok már az infarktuson is. Sok mindent átéltem az életemben, a deportálástól kezdve a fronton való aknaszedésig. De a rémálma­im nem erről szólnak, hanem arról, hogy a Rádióban vagyok 1951-ben.

 

Klemperer

Otto Klemperer (1885-1973)

 

B.É. Említette dr. Enyedi György nevét. Ma már kevesen tudják, hogy ki volt ő.

S.T. Nagy tekintélyű, kiváló muzsikus volt. A Lipcsei Egyetemen szerzett zenei doktorátust. Amikor Otto Klemperer Budapesten vezényelt, ragaszkodott ahhoz, hogy Enyedi dr. jelen legyen a próbáin. Időnként hátra fordult, s jellegzetes hangon kérdezte:”Herr Enyedi, alles in Ordnung?” Rendben van ez? Mert Enyedi még az óriási zenekari apparátusban is meghallotta, hogy pl. a 3. oboa egy kicsit sok.

Enyedi György hosszú ideig dolgozott a Rádióban. 1948-ban még osztályvezető is volt, később pedig olyanfajta munkát végzett, mint ma a zenei lektorok. Esztétikai fogantatású ember lévén, ez volt az ő igazi területe. Az élvonalbeli zeneszerzők szívesen fordultak hozzá. Segített is mindenkinek a hibák korrigálásában – amíg hagyták.

B.É. Ha muzsikus társaságban az etikus magatartásról esik szó, szinte legendaként emlegetik Lajtha László, Kókai Rezső és Sárai Tibor nevét. Mert amíg Önök a Rádióban vezetőként dolgoztak, addig a zeneműveik nem hangozhattak el a műsorban. Ez talán egy kicsit túlzás is lehetett, hiszen így a közéleti ember ellene volt zeneszerzői mivoltának.

S.T. Az biztos. De esetleg nem kellett volna vállalni a közéleti szereplést. Visszatetsző dolognak tartom, hogy amikor valaki vezetői pozícióba kerül, akkor zeneszerzőként is ismertebbé válik. Azáltal, hogy művei többször hangzanak el, mint ahogy azok értéke indokolná. Másrészt a be­osztott szerkesztők számára sem szabadna olyan szituációt teremteni, hogy a darabok gyakoribb műsorra tűzésével udvarolhassanak a főnöknek, bizonyos előnyökhöz jutás reményében.

B.É. Mégis, mikor vezetett vissza a zeneszerző Sárai Tibor útja a Rádióhoz?

S.T. Sztálin halála után már bizonyos enyhülés következett a politikai életben.

Így 1954-ben például a János vitéz jeleneteket és néhány zenekari kíséretes gyermekkórust is felvettek.

De tulajdonképpen csak 1956 után kezdődött az igazi együttműködés ezen a téren.

B.É. Mint zeneszerző elégedett-e a Rádió működésével?

S.T. A Rádió az egyetlen fórum, amelyik a kortárs magyar zenével törődik. Amit a többi zenei intézmény csinál hangversenyrendezés ügyében, az csak a statisztikájukat javítja.

A kortárs zenét gettószerűen elkülönítik a zenetörténet folyamatától. És ezzel a módszerrel szinte elidegenítik a közönséget a saját kora zenéjétől. Helyesebb lenne a többi zeneművel együttesen megszólaltatni. Általában olyan zenei közegben élünk, ahol kegyes szívességnek számít a műveinket bemutatni.

 

Lehel György

Lehel György (1926-1989)

 

Valóban, Lehel György pályájának művészi célkitűzése volt, hogy kortársai muzsikáját megszólaltassa. Sőt, ha tehette, akkor hazai koncerteken és külföldi turnékon is műsoron tartotta. Most, hogy beszélünk róla, eszembe jutott az ő első hangversenye.

A Puskin u. 4. szám alatt, a Közlekedési Dolgozók Szakszervezetének zenekarát dirigálta. 1946-ben – húszévesen – mielőtt még a Rádióba került volna. Én és a többi barátja mind ott ültünk és drukkoltunk neki, hogy si­kerüljön. Azért teszek erről említést, mert ott már magyar művet is vezényelt. Kadosa Pál József Attila kantátájából két tételt. Most visszatekintve úgy érzem, egy életre-szóló hitvallást szimbolizált, hogy így indult a pályája.

B.É. Barátságuk egy életre szólt.

S.T. Barátságunk különösen akkor mélyült el, amikor már mind a ketten a Rádióban dolgoztunk. S együtt kellett az előbb említett viharokat kiállnunk és közösen elhárítanunk, már amennyire tudtuk! De egymás megbecsülése megmaradt mindvégig. Nem fogom elfelejteni azt a szombat estét – 1989.szeptember 23-át – amikor utoljára beszéltünk telefonon. Hallhatóan nehezére esett a légzés. Tisztában volt a helyzetével. Elköszönt. Minden érzelgősség nélkül. Amikor az ezt követő kedden reggel Judit húga jelentkezett az elmúlt éjszaka végzetes hírével, akkor értettem csak meg, hogy a telefonon keresztül nem elköszönt, hanem elbúcsúzott. Végleg.

Lehel Györgynek nemcsak műveim hiteles tolmácsolását köszönhetem, hanem azt is, hogy jelenlétével, szeretetével enyhítette számomra a nehéz idők megpróbáltatásait.

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból

 

Sárai Tibor: Tavaszi concerto (1960)

  1. április 1-jén az ünnepi hét egyik eseményeként hangzott el Sárai Tibor 1945 tavaszának emlékére komponált Tavaszi concertója. A zeneszerző a következőket nyilatkozta művéről:

„A Tavaszi concerto 1955-ben készült Magyarország felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából. A négytételes mű a természet újjáéledésével kapcsolatos akkori érzelmeinket kívánja ábrázolni. De miként a tavasz érkezése sem rügyfakadásból, lágy szellőből és napsütésből áll csupán, hanem bizony a halódó tél utolsó erejét kiadó orkánból, jeges árvizek dermesztő leheletéből is, 1945 tavaszának első napjaiban a felszabadulás mámorító érzése mellé odaszegődött a gyász, a kétségbeesés érzése is, látva lerombolt házainkat, hidainkat, örökre megfosztva meggyilkolt szeretteinktől. Akkori érzésvilágunk eme ellentétességének kifejezését szolgálja a három szólóhangszer és a zenekar szembeállítása.”

Sárai Tibor Tavaszi concertójának előadója: Szebenyi János fuvola-, Mauthner Anna mélyhegedű- és Dénes Vera gordonkaművész, valamint a Magyar Állami Hangversenyzenekar volt. Vezényelt Sándor Frigyes, akinek a mű ajánlása szól.

 

Sárai Tibor: II. szimfónia (1975)

  1. június 24-én hangzott el első alkalommal a Rádió műsorában Sárai Tibor
  2. szimfóniája, a Rádiózenekar előadásában, Lehel György vezényletével. A Zenei Főosztály felkérésére készített alkotást a Zeneakadémián mutatták be nagy sikerrel, középiskolások számára tartott hangversenyen.

Kárpáti János zenekritikájából idézek: „Sárai Tibor, az 1967-ben befejezett Hódolat Mikisz Theodorakisz előtt címet viselő I. szimfóniája még számos műfaji problémát hordozott magában. A most bemutatott II. szimfónia ehhez képest érettebb, letisztultabb. A szólamok bonyolult szövedékéből idézetszerűen zárt melódia emelkedik ki: régi magyar dallam, melyet a 17. századból származó Vietórisz-kéziratból ismerünk Térj meg bujdosásidból szöveggel.

Nagy zeneszerzői „trouvaille”, ötlet, ahogyan Sárainak sikerült megtalálnia az emberi hang beléptetését: a zenei felépítés csúcspontjáról, a hangszerek szövetéből, a magas regiszterből szinte észrevétlenül ereszkedik alá a vokális szólam és csak azután hangzik fel a természetes egyszerűségű, összefoglaló és lezáró funkciójú melódia. A szoprán szólót Szőkefalvi-Nagy Katalin énekelte, igazi kultúrával és mélyen megértve a szerző elképzeléseit.”

Sárai 3

Sárai Tibor

 

Emlékezés Sárai Tibor zeneszerzőre (1995)

  1. május 10-én családtagjai és barátai még köszönthették 76. születésnapján Sárai Tibor zeneszerzőt, ám a következő nap hajnalán örökre elaludt.

Sárai Tibor a komponálást és a Zeneakadémián végzett tanári hivatását szerette legjobban. Pedig ezek mellett felsorolhatatlanul sok funkcióban volt a magyar zenekultúra kitartó és fáradhatatlan munkása. Szenvedélyes közéleti emberként mindegyik beosztásában muzsikus társainak érdekeit védte, támogatta – ha tehette.

Egy 1989-es beszélgetésben felidézte a Rádióhoz fűződő „gyötrelmes” 50-es évekbeli emlékeit is: „Vezető beosztás abban az időben párthatározat alapján történt, én is így kerültem a Rádióba. Először 1949 májusától szeptemberéig voltam ott, majd Szirmai István, a Rádió akkori elnöke közölte velem az újabb párthatározatot, mely szerint a Népművelési Minisztériumban kapok feladatot. Aztán Révai József adta tudtomra a következő utasítást, hogy újra visszamegyek a Rádióba.

Ez alkalommal 1950-ben a Műsorigazgatóságon, majd fegyelmi büntetés miatt egy fokkal alacsonyabb beosztásban, a Zenei osztály vezetőjeként dolgoztam 1951 és 1953 között.

Akkoriban az osztályvezetőnek mindenre kínosan figyelni kellett. A műsorban művészi szempontok alig jöhettek számításba. Nagyon kellett őrködni azon, hogy mégiscsak hangozzanak el olyan művek is, amelyek a zeneművészetet reprezentálják. 1953-ban egy egész csoportot – mint mondták „a nép ellenségeit” távolították el a Rádióból, köztük engem is. Különösebb indokolás nélkül közölték, hogy félórán belül hagyjuk el az épületet. Egészségileg, idegileg nagyon nehéz volt ezt elviselni. De ha az egész életen át tartani kell a feszültségeket, akkor idős korra gyorsabban romlik az ember egészsége.

Sok mindent átéltem az életemben, a deportálástól kezdve a fronton való aknaszedésig. De a rémálmaim nem erről szólnak, hanem arról, hogy a Rádióban vagyok 1951-ben.”

Sárai Tibor művei közül a vonószenekarra írt Szerenádját 1947-ben Ferencsik János, Tavaszi concertóját 1955-ben Sándor Frigyes, a 60-as évektől keletkezett alkotásai javát Lehel György mutatta be, mint például a János vitéz című táncjátékának hat jelenetét, valamint az emberi és művészi meggyőződést sugárzó alkotásokat: a Változatok a béke témájára és a Krisztus, vagy Barrabás című nagyszabású oratóriumait.

 

SÁRAI TIBOR MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI

1954  Budapesti rapszódia + Hívogató (Asztalos Sándor) + Szerenád vonószenekarra

1955  Csalogató (Szüdi György) (kb.) + Elment a nyár (Szüdi György) (kb.)

1958  Jelenetek a János vitéz című táncjátékból (kb.)

1959  A büszke nemzedék (Hárs László) + Falraírók (Szüdi György) +     Fantázia         gyermekkarra és kamarazenekarra (Szüdi György) + Ilonka (Kónya Lajos)

Pastorale (Kónya Lajos) + A születésnél (Kónya Lajos) + Tavaszi concerto

1960  I. vonósnégyes

1961  Jelenetek a János vitéz c. táncjátékból (2. felvétel)

1962  A falu vár (Kótzián Katalin)

1963  Falraírók (Szüdi György) (2. felvétel) + Fuvolanégyes (Quartetto per flauto,        violino, viola e violin-cello) + Jelenetek a János vitéz c. táncjátékból (3. felvétel)

1965  Tavaszi concerto (2. felvétel)

1966  Változatok a béke témájára – oratórium (László Zsigmond)

1968  I. szimfónia (Mikisz Theodorakisznak ajánlva) + Tanulmány

1969  Októberi magyar hangok 1917.

1970  De profundis – szólókantáta József Attila verseire
Diagnozis 69. tenorra és zenekarra – Váci Mihály versére

1972  Jövőt faggató ének (Váci Mihály) + II. vonósnégyes

1974  Zene 45 húrra

1975  Sírfelirat Szabó Ferenc emlékére + II. szimfónia

1976  Távolságok (discantes)

1978  Krisztus vagy Barrabás + Születésnapi zene

1979  Noktürn

1980  Diagnózis’79 – négy kórus Váci Mihály verseire
Sóhajok és fintorok – dalok énekhangra és zongorára (Radnóti Miklós)

1981  Jelenet

1982  Tavaszi concerto (3. felvétel)

1983  Dráma fúvósokra

1984  III. vonósnégyes