Emlékezzünk Polgár Tibor zeneszerző, karmesterre

Bieliczkyné Buzás Éva:

Emlékezzünk Polgár Tibor zeneszerző, karmesterre

( Budapest, 1907. március 11. – Toronto, 1993. augusztus 27.)

 

Polgár Tibor 1

 

Pályakezdés

Polgár Tibor érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem esztétika-művészettörténet szakos hallgatója. Ezzel párhuzamosan a Nemzeti Zenedében klarinét, zongora és zeneszerzés (Lajtha László) szakokon tanult, később a Zeneakadémián Kodály Zoltán, Siklós Albert és Keéri-Szántó Imre növendéke volt (zeneszerzés–zongora).

Bónis Ferenc szerkesztő mikrofonja előtt elmesélte találkozását Kodály Zoltánnal:

„Nem nehéz elképzelni, mit éreztem Kodály Zoltán iránt, aki a Zeneakadémia zeneszerzés professzora volt, azon kívül pedig – bár aránylag kevés művet írt – nagy zeneszerző is. Elérkezett a félve várt nap: megjelenésem Kodály tanár úr színe előtt, amikor megtudhatom tőle, hajlandó-e tanítványául felvenni. Képekről már ismerem őt, de most, élő valóságában, mégis meglepett. Megjelenésében volt valami nagyon romantikus, amely különbözött minden más földi halandóétól. Vörhenyes, dús haja homlokába hullott, arcát rövid, sűrű szakáll borította. Kétféle tekintete volt: egy szelídebb meg egy másik, amellyel ha ránézett az emberre, annak kocsonyává vált a lába. Halkan, kimérten, rendkívül keveset beszélt. Hangja kissé magas színezetű volt, nem átható; legtöbbször úgy hangzott, mintha álomból ébredt volna. Egész magatartása olyan volt akkoriban, mintha el akart volna különülni a világtól, mely vajmi kevés megértést tanúsított iránta. Ilyen volt Kodály tanár úr, akkor, 1923-ban, amikor nem kis szorongással léptem színe elé, kérve, hogy fogadjon tanítványának. Kodály meghallgatott. Hosszú szünet után rám nézett azzal a bizonyos „kevésbé barátságos” tekintetével, és tompa hangon annyit mondott: Agyrém. Jóval később realizáltam, miért mondta ezt egy pályát választó fiatalembernek – a saját hivatásáról. Azt akarta értésemre adni, hogy itt minden inkább lehetsz, szabó, suszter, hivatalnok, még miniszter is, csak új utakat kereső, komoly zeneszerző nem.”

Polgár Tibor 7

 

A Rádióban 1925-1944.

Ezt az időszakot a nagy sikerek és a csalódás is jellemezte, az utóbbiért a korszak volt a felelős. Íme a családi története:

Polgár Tibor zeneszerző 1907. március 11-én született Budapesten, értelmiségi zsidó családban. Édesapja a Rádióban dolgozott újságíró riporterként. 1929-ben Tibor áttért a református hitre. (Talán első felesége Laky Tóth Erzsi énekesnő kedvéért.) De ezt 1944-ben nem vették figyelembe, mert a zsidótörvények megszigorítása miatt eltávolították a Rádióból, ahogy említette: kirúgták a teutonok (németek) és menekülni kényszerült. Művésztársa Nagykovácsi Ilona énekesnő bújtatta, akit 1947. július 10-én feleségül vett.

1945 után azonban töretlenül folytatódott a karrierje és népszerűsége. A Rádió zenei osztályának vezetője, majd művészeti igazgatója lett. 1950 után tíz évig a Rádió külső munkatársa volt. 1952-ben és 1953-ban Erkel-díjat kapott.

1958-1961 között a Petőfi és a Jókai Színház zenei vezetője. 1961-ben Kanadába emigrált.

*

                                              Polgár Tibor 5

 

A „Magyar Rádió” újság 1945. december 7.-i számában ez jelent meg:

„Polgár Tibort nem kell bemutatni egyetlen rádióhallgatónak sem.

Ő a rádió zenei mindenese, vezényel, zongorán kísér, zenés hangképeket állít össze. Azt mondhatnánk, második otthona a stúdió, de ez nem is csoda, hiszen – leszámítva egyéves kényszerű hallgatását – húsz év óta szinte mindennap szerepel a műsoron. Most arra kérjük, mondja el a Magyar Rádió olvasóinak azt, amit a magyar rádió hallgatóinak a zene nyelvén szokott kifejezni.

„1925. december 1-én egy Rákóczi úti bérház 3. emeletén kezdett működni a rádió és ugyanakkor, ugyanitt kezdtem én is dolgozni a fiatal rádiónak és a rádióért.

1928-ben költöztünk át a mostani épületbe.  Azóta dolgozom a rádiónál, eleinte a legváltozatosabb szerepkörben, úgyhogy ez alatt az idő alatt nagyszerű alkalmam volt a legrészletesebben kitapasztalni mi az, ami a rádió műsorában szükséges, mi az, ami művészeti és technikai szempontból a legmegfelelőbb. Később szomorúan kellett látnom, hogy a rádió szórakoztató jellege mindinkább háttérbe szorul, belefojtják a szót és igyekeznek a politika eszközévé tenni. Aztán eljött a március 19-e, amikor részint saját jó-szántamból, részint …  – jelentős kézmozdulatot tesz – szóval bekövetkezett az egyéves kényszerszünet azok számára, akik nem érthettek egyet az akkori rendszerrel.

A felszabadulás után elszorult szívvel léptem be a stúdió kapuján. Buda felől még félelmetesen bömböltek az ágyúk, mindenki az óvóhelyen volt még, de én talán félóráig is ott álltam, földbegyökerezett lábakkal és elhomályosuló szemmel néztem, mivé lett a magyar kultúra fellegvára. A kapuban ló hulla torlaszolta el az utat, beljebb bombatalálat, sehol semmi technikai fölszerelés.

De a sok szorongó és fájdalmas érzés mögött fölcsillámlott az öröm, amikor az óvóhely szükségvilágításában, vacogva, felgyűrt gallérral, de csillogó szemmel ott találtam Ortutay Gyulát, aki már akkor javában dolgozott: próbálta azt építeni, amit mások leromboltak. Attól kezdve éreztük, hogy ezeknek a romoknak nem szabad így maradni, a szabadság és a demokrácia szellemében fel kell építeni és vissza kell adni hivatásának a magyar rádiót.

Azóta is ez a szándék vezet. Egy téglája szeretnék lenni az új szellemű rádió épületének, ezt a tiszta és nemes szándékot, a demokratikus Magyarország kultúrájának újjáteremtését szeretném szolgálni munkámmal.

Van egy régi színházi közmondás: „Minden kiderül este 8-kor, ha fölmegy a függöny.” A rádió életében sok ilyen 8 óra van, amikor kiderül a munka eredménye. Mindenkinek helyt kell állni, mert csak így lehet munkánknak sikere, amikor függöny helyett a mikrofon nyílik meg a hallgató számára.”

 

A zeneszerző:

Ránki György – a jó barát, egy rádióműsorban így beszélt róla:

„Polgár Tibor, az „allround” (teljes körű) muzsikus, zeneszerző, karmester és zongoraművész, zongorakísérő, átíró hangszerelő (Weiner, Lajtha és Kodály tanítványa): jó fél évszázaddal ezelőtt, mint „tinédzser” legényke került az éppen megszületett Magyar Rádióhoz. Hamarosan nélkülözhetetlen mindenessé, afféle egyszemélyes „zenei kombináttá” vált. Kiderült, hogy Zerkovitztól Bartókig, Gershwintől Sztavinszkjig minden zene a kisujjában van.

Mint az általa alapított Rádiózenekar nevelő karmestere hangversenyszintre emelte együttesét. Nyilvános koncerteket is dirigált. (Emlékezetes marad bravúros karmesteri beugrása, mellyel megmentette Alban Berg hegedűversenyének előadását. ) Világhírű nagy művészek elismerő autogramjait őrzi gyűjteményében. Mint karmester, azt is missziónak tekintette, hogy minden magyar zeneszerző-kortárs művét bemutassa. Ezt az önként vállalt feladatot önzetlen lelkesedéssel, szinte „lisztferenci” nagylelkűséggel teljesítette. Jószívű segítőkészsége, kedves humora mint embert is hallatlanul népszerűvé tette Polgár Tibort.

Mint zeneszerző, egyformán tudott beszélni a komoly és könnyű múzsa nyelvén. Palettája szinte minden műfajt felölelt: az irodalmi sanzontól a szimfonikus szvitekig, a filmzenétől és daljátékoktól a drámai kantátákig, a rádió szünetjeltől és a zenei tréfáktól az operáig.

Köztudomású, hogy legalább száz filmzenét írt. A „Halálos tavasz” zenéje elárasztotta az országot. Népszerűek voltak a daljátékai, például: Blaháné, Furfangos özvegy, Lepecsételt asszony, Eltüsszentett birodalom, Amerikai Londonban. Vokális művinek koronája a „Kérők”, a Kisfaludy Károly és Kótzián Katalin szövegére írt, méltatlanul mellőzött nagyvonalú vígopera. Instrumentális szakértelme, virtuóz hangszerelő tudása közismert.

Ezt mutatja a II. szvit. A „Kállói rapszódia” című drámai-virtuóz hegedű-hárfa duó már Kanadában készült. Onnan küldte honvágyas zenei üzenetét a „Notes on Hungary” – azaz Jegyzetek Magyarországról.

 

Bónis Ferenc Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor és Ránki György

(P.T. részlet)

 

„A Magyar Rádió első hőskorának, 1925-től 1950-ig, felejthetetlen művészalakja volt Polgár Tibor. Róla túlzás nélkül elmondható, hogy munkássága elválaszthatatlan az intézmény történetétől. Működött ott, mint karmester, zongorakísérő, zeneszerző, hangjáték-komponista, művészi értékű zenei tréfák kiötlője, feldolgozások készítője – rádiós pályája csúcsán pedig, 1950-ig, mint művészeti igazgató. Ha Bartók zongorázott a stúdióban – mert abban a korban, 1940-ig, viszonylag gyakran került erre sor –, Polgár Tibor nem röstellte, hogy kottalapozóként teljesítsen mellette szolgálatot. Jól tudta: ezekben a rendkívüli pillanatokban van a legközelebb a nagy zenetörténet sodrához.

Elvégezvén Kodály zeneszerző-iskoláját, Polgár Tibor mestere lett a zenei tréfa műfajának is. Gyakran mondogatta, hogy csak kétfajta zenét ismer: jót vagy rosszat. Másfajta megkülönböztetésről hallani sem akart. Ezt az elvet nemcsak hirdette, de gyakorolta is.

Vele kapcsolatban egy anekdotát idézünk: A Rádió új épületében különösen felerősödött a szerepelni akarók tömegének ostroma. Polgár Tibor megadással kísérte a rengeteg énekest és énekesnőt, akik próbát énekeltek. Egyszer egy idősebb hölgy jelentkezett, aki a legerősebb fortissimókat is alig hallhatóan suttogta. Bocsánat művésznő, mondta végül Polgár, igazán zavarban vagyok. Nem tudom, hogy a művésznő takarékoskodik-e a hangjával, vagy pedig megtakarított hangjával énekel?”

Szerzőként, előadóként otthon volt a művészi és a szórakoztató muzsika minden ágában. Pompás humorát is kamatoztatta műveiben. Tanú rá, egyebek közt, A törpe és az óriás című zenei tréfája, melynek főszereplői: a piccolo fuvola meg a tuba. Talán nem kell elárulnom, hogy melyik hangszer melyik „karaktert” alakítja.

Rádiós pályám hajnalán Tibor még dolgozott egy ideig a Bródy Sándor utcában; mint zeneszerző és karmester pedig később is gyakran megfordult ott. Középtermetű, sovány ember volt merészen ívelt orral, homlokába hulló hajtincsekkel, jellegzetes, kis fekete bajusszal. Kezdettől fogva csodáltam sokoldalúságát, munkabírását, átfogó zenei tudását.

Új művek előadásakor, amikor is a zenekari tagok kézzel másolt szólamokból játszanak, elkerülhetetlenek az íráshibák. Ezeket, rögtön az első próbán, kapásból „fülön csípni” és az írott anyagot legott „tisztába tenni”: elsőrangú hallást és hangszerelési jártasságot kíván. Tanúja voltam ilyen „rend-próbáknak”. Tibor, lekopogva a zenekart, habozás nélkül közölte a szóban forgó muzsikussal, hogy egy-egy hang helyett milyen hangot kell igazában játszania. Ebben nem ismert tréfát. Mert máskülönben nagyon is ismerte a tréfát. Kiváló megfigyelő és elbeszélő volt.

Polgár Tibor egy ízben Karinthy Frigyesnél vendégeskedett, ahol éppen az eszperente játék járta. Minden feladott szót egy másikkal kellett helyettesíteni, előre megszabott, azonos magánhangzókkal. Tibor a maga nevét „adta fel” a házigazdának, azt kellett csupa e-betűs szóvá vagy szavakká formálnia. Karinthy – az ilyen nyelvi játékok nagymestere – gondolkodott, gondolkodott, de nem jutott eredményre. Későre járt, elbúcsúztak megoldás nélkül. Tibor hazament. Otthon távirat várta Karinthy Frigyes aláírásával. Szövege ez volt: „Nemzet gyermeke, te meg te, hegy leve.” Nemzet gyermeke – vagyis „polgár”. Te meg te: vagyis „ti”. Hegy leve: vagyis „bor”. „Polgár Tibor”, csupa e betűvel. Nevezett „nemzet gyermeke” kifogyhatatlan volt az ilyen és ehhez hasonló történetekből.

Sokoldalú művész volt. Örömmel vett részt az elfeledett Erkel-kortársak feltámasztását célzó terveim megvalósításában. Doppler Ferenc és Károly, Thern Károly, Császár György és mások operarészletei az ő vezényletével elevenedtek meg, és váltak a rádióműsor szerves részévé. Legfontosabb ilyen jellegű vállalkozása Erkel Ferenc Dózsa György című operájának felélesztése volt. E mű felújítását hosszú évekig tervezte az Operaház: színpadra állítására külön munkabizottságot hozott létre. Ám akkoriban ez a testület sem tudta a művet „életre hívni”. Jókai és Erkel Dózsa-figurája nem egyezett az 1950 körüli vezető politikusok Dózsa képével – és ezen semmiféle átdolgozás nem segíthetett. Operaházi felújítása tehát nem került napirendre. Annak azonban, hogy az opera legszebb részleteit bemutassuk a Magyar Rádióban, nem volt akadálya. Ennek zenei irányítása Polgár Tibor munkája volt 1953-ban. Emlékezetes sikerrel látta el feladatát.

Tibor nemcsak a Bródy Sándor utcai stúdióban volt otthon, hanem a hangversenytermekben és a filmgyárban is. Nagyon sok filmhez komponált zenét – ezek egyike-másika örökzöldnek bizonyult. Egy magyar játékfilmben, a Gázolásban önmagát alakította. A film egyik jelenete a Zeneakadémia nagytermében, hangversenyen játszódott: azon néhány másodpercig látni lehetett Polgár Tibort, amint Liszt Esz-dúr zongoraversenyét vezényli. Ennél több mozgókép nemigen maradt fenn karmesteri munkájáról. Annál többet őriz zeneszerzői tevékenységéről a celluloidszalag. Például a Halálos tavasz című Zilahy film muzsikáját. A negyvenes években alig volt olyan ember Magyarhonban, aki ne hallotta volna e film slágerét Karády Katalin elő- adásában: Ez lett a vesztünk, mind a kettőnk veszte. És egy másik magyar filmben, Nyíri Tibor Díszmagyarjában hangzott el tengerész-díszindulóként az a matrózdal, melyet eredeti formájában – valcerritmusban – feleségének, Nagykovácsi Ilonának írt Polgár Tibor: Tengerész, óh szívem tengerész. Rengeteg kompozíciója közül e kettő vált a legismertebbé. A maga műfajában, kétség kívül, klasszikussá”.

 

Bieliczkyné: Találkozásom Polgár Tiborral és feleségével 1981. július 22-én

Polgár Tibor 10

 

Mivel a Magyar Rádióban dolgoztam 33 éven keresztül, 1974-2007-ig, a zenei körökben tudták rólam, hogy szenvedélyesen gyűjtöm a magyar zeneszerzőkre vonatkozó dokumentumokat, főleg azokat, amelyek a rádióval való kapcsolatukról szólt. Egy közös ismerős értesített, hogy az Amerikában élő Polgár Tibor és felesége Budapestre látogatnak.

Jó lenne, ha meghívnám őket a Rádióba. Megörültem a találkozás lehetőségének, és lelkesen készültem. Engedélyt kértem Faludi Rezsőtől, a Zenei Főosztály vezetőjétől, hogy leadhassuk  nevüket a belépéshez, a főszerkesztőtől elkértem a tágas szobáját, meghívtam néhány idősebb kollégát, akik még ismerhették őt 1961 előtt is. Nagy volt a várakozás és kíváncsi érdeklődés, mindenki kitódult a folyosóra és barátságos fogadtatásban részesítettük a házaspárt. (Én is olyan elegáns voltam, hogy még az extra amerikás, nagy kalapos Nagykovácsi Ilona is ámulatát fejezte ki, mert nem remélte, hogy az elmaradott „komcsi” világban ilyen kulturált öltözet és viselkedés lehetséges.) Szívesen emlegették, hogy 1965-ben Kodály Zoltán és fiatal felesége két hónapot töltött Amerikában, találkoztak egykori tanítványokkal és ismerősökkel.

Őket is meglátogatták és boldog órákat töltöttek együtt. Példa rá a fénykép!

Polgár Tibor 8

 

Az udvarias közös beszélgetés után elővettem a magnómat, hogy Tiborral csak mi ketten emlékezzünk. Íme beszélgetésünk részlete:

Polgár Tibor: „Kapcsolatom a Rádióban 1925-ben kezdődött, amikor a Rákóczi úton egy bérházban volt a Telefon hírmondó, majd rádió stúdió és egy felolvasó szoba. Először csak szólószereplés volt, csak később kórus, cigányzene és a Honvéd zenekar műsora. Alakítottunk egy házi együttest a trió, kvartett, és kvintett darabok előadására. 1928-ban költöztünk át a Sándor utcai épületbe. Itt már gyakran szerepelt Bartók Béla és Kodály Zoltán is, de sajnos, nem annyiszor, ahogy megérdemelték volna. Dohnányi Ernő volt a világ egyik legnagyobb romantikus zongoraművésze. Egy időben ő lett a Rádió  Főzeneigazgatója. (Sok más fontos pozíciója mellett.)

1945-ben téglahordással kezdtük a munkát, itt a romok között. Az akkori vezérigazgató Kelen Péter volt, akinek a „Tonalit” nevű hanglemezgyára volt. A Kodály Zoltánnal és Lajtha Lászlóval összegyűjtött magyar népdalokat ott rögzítették hanglemezre. Ő hívta meg Lajtha Lászlót a Rádióba, a Zenei osztály igazgatójának. Együtt terveztük a műsorokat, a szereplők felkérését. Aztán a komolyzenei és a könnyűzenei osztály külön vált, talán az adminisztráció megkönnyítése és a munkamegosztás miatt. Egy évig volt itt Lajtha, aztán Kókai Rezső vette át ezt a feladatot a komolyzene területén.

Kókai Rezső a Freiburgi egyetemen szerzett zenei doktorátust, nagyon intelligens, képzett muzsikus volt, kitűnő komponista. Olyan gyönyörűen írta a partitúráit, kottáit, mintha nyomtatva lennének. Amilyen pontos és precíz volt a kottaírásban, olyan volt minden területen. Ő folytatta, amit Lajtha László ráhagyott, a komolyzenei műsorok szerkesztését és az ezzel kapcsolatos tevékenységet.

Az én munkám volt a könnyűzenei műsorok tervezése, megvalósítása és a művészek felkérése. A rádiózás kezdetén a szereplők húzódoztak, mivel korábban még nem volt ilyen közvetítő lehetőség. Sokszor rá kellett beszélnem a komoly, befutott, elismert művészeket, hogy lépjenek fel a műsorokban, kezdetben honorárium nélkül, később már fizetni is tudtunk.  Az akkori hivatásos művészek egy része, még húzódozott a kezdő intézménytől. De amikor felismerték, hogy milyen népszerűsítő, megismertető kulturális eszköz ez, akkor már azért kellett könyörögni, hogy ne árasszanak el bennünket.

Rádiózenekar

1945-ben nagyon rossz volt a gazdasági helyzet. Tudjuk, hogy a pengő mennyit romlott, még szükségpénzt is bocsájtottak ki. Kelen Péter vezérigazgató kitűnő üzletember volt és próbált segíteni. De a Rádiózenekar léte veszélyben volt. Úgy látszott, hogy a kb. 80 tagból álló testületet nem tudja fenn tartani a gazdasági helyzet miatt. Én valahogy – ördög által megszállva – nagy veszélyt láttam abban, hogy ez a kiváló együttes szétessen, mert nagyon nehéz lett volna újra szervezni. Komoly összetűzéseim voltak Kelen Péterrel, hogy ne szüntessék meg a Rádiózenekart. Végül sikerült keresztül bokszolnom, hogy nem szűnt meg. Ez óriási nyereség volt a Rádió számára. 1945. május 1-én az első adás idején az adóállomás még gyengén működött, hiszen a rombolás után mindent újra kellett építeni. De Ferencsik János és jómagam nem törődtünk azzal, hogy nem konszolidált körülmények között élünk, ugyanolyan lelkesedéssel végeztük a munkánkat. Büszkék voltunk arra, hogy ennél az újrakezdésnél jelen lehettünk.

Persze a Rádiózenekar tagjai cserélődtek is, nyugdíjba mentek, újakat vettek fel – de mint együttes összeforrott és merem állítani, hogy a világ egyik legjobb zenekara. Arról volt nevezetes, hogy kitűnően olvasott lapról. Ha egy új művet kaptak, legyen az akármilyen nehéz, remekül leolvasták rögtön. Nagy hangsúlyt helyeztem arra, hogy a zeneszerzők új műveit bemutassuk, tudva azt is, hogy nem könnyű azokat megismertetni a hallgatósággal.

A sok új felvétel közül most Ránki György – drága, legkedvesebb barátom – Pomádé király új ruhája című briliáns operája jut eszembe. Hamarabb mutattuk be a Rádióban, mint az Operaházban. Ez a kiváló alkotás a magyar vígopera irodalomban szinte példa nélkül álló, eredetisége, bővérű humora miatt. Büszke vagyok rá, hogy ebben részt vehettem.

Sokféle minőségben dolgoztam itt a Rádióban, mint osztályvezető, később, pedig mint művészeti igazgató, de legszívesebben, mint komponista, zongorista és dirigens tettem a dolgomat. Kétségtelenül sokat dolgoztam, de a legnagyobb szeretettel és örömmel. Soha nem törekedtem se kitüntetésre, sem különös elismerésre. Egyszerűen szeretem az embereket és a pályámat. Az ember megtesz mindent, amit tehet, és amit a képességei megengednek, és ha ezt a közönség méltányolja, annál nagyobb elismerést el sem tudok képzelni.”

 

Ránki György:  Nosztalgiás üzenet Torontóba

(Elhangzott a Magyar Rádióban, 1987. március 11-én)

„Az 1907-es esztendőben tudtommal legalább öt zeneszerző született Magyarországon: Polgár Tibor, Rózsa Miklós, Veress Sándor, Pártos Ödön és jelen visszaemlékezés közlője, aki a sors ajándékának tartja Polgár Tiborhoz fűződő félévszázados barátságát. Az ilyen visszaemlékezéseket mindig át-meg átszövi a nosztalgia. De hát mi is az a nosztalgia?

Nosztalgia szerintem annyi, mint honvágy. Honvágy, vágyakozás, valami térben, vagy időben már elvesztett, vagy még el nem ért világ után. A fővárosunk múltjára irányuló nosztalgiahullám most visszahozta és újból felszínre vetette egy, nálunk hajdan nagysikerű énekesnő dalprodukcióit, – a közeljövőben megjelenő lemeznyi válogatás erejéig. Ezzel újból ráirányította a figyelmet Nagykovácsi Ilonára és muzsikus párjára, Polgár Tiborra. Ez az itt egykor oly soká tündökölt művészpár ma Torontóban él, és nyilván nosztalgiával gondol vissza az Óhazában töltött időkre.

Nagykovácsi Ilona

 

Elgondolkodtató, mi lehet az oka, hogy olyan sok – itthon nagy sikert aratott – magyar művész vonul önkéntesen emigrációba, élete második felében? Ugyan miért vállalja az otthontalanságot, honvágyat, a magányos öregedést idegen földön, távol társaitól, természetes környezetétől, éltető légkörétől? Talán bizony azért, mert kevésbé fáj az idegenek magától értetődő, szinte jogos közönye, mint a hazai hálátlanság? Vagy talán az emigráns így akarja ráébreszteni honfitársait, hogy kit is vesztettek, amikor őt futni hagyták? Ki tudja? Úgy látszik, Polgár Tiborral és feleségével sem bánhattak valami jól itthon a hatvanas évek elején. Úgy látszik, okkal, vagy ok nélkül, de mellőzöttnek érezték magukat. Úgy, hogy végül is szedték a sátorfájukat és útnak eredtek. (Nyilván nehéz szívvel.)

Előbb a Német Szövetségi Köztársaságba, Marlba mentek. Tibor ott a Philharmonia Hungarica zenekarát vezette. Majd, mint említettük, Kanadába (Torontóba) költöztek. Ott is megállták a helyüket, mint kiváló sikerű magyar művészek. Jó hírnevet szereztek önmaguknak és hazájuknak.

Ma, idegenben, a nyelvi problémák miatt sokkal nehezebb a sorsa az énekesnőnek, mint a zeneszerzőnek. Ilona emlékiratait írja, Tibor nagysikerű operát írt Schiller Kesztyű című darabjából, melyért hivatalosan a kanadai Nemzeti Opera megteremtőjévé nyilvánították.

Ezután Tibor nagy összegű „Szenior” ösztöndíjat kapott. Szakonyi Károly novellájából írt Különös éjszaka című második kanadai operája most várja bemutatását. Sokat játszott fúvószenekari darabjai sorra nyerik az országos első díjakat. Hát így dolgozik, így él ma is ennek a bús világnak másik felében a híres-neves magyar művészpár”.

A végállomás

Zalán Magda (Amerikában élő rendező)

„Életük vége strindbergi pokol volt. Mindketten egyre magatehetetlenebb betegek – Ilonát leginkább csontritkulás, Tibort főleg artritisz (izületi gyulladás) gyötörte – de a szomszédok tanúsága szerint förtelmes erővel bírták verbális harcukat. Tibor hűvösen, elegánsan, tűhegyes tőrrel vívott, Ilona ordenáré piaci kofaként, bunkósbottal, néha foggal-körömmel.

A menekülést Tibornak a betegség hozta meg. Kórházba, majd onnan öregotthonba szállították. Ott érte nyugati élete egyik legboldogabb perce: Magyarország ottawai nagykövete kevéssel halála előtt, betegágyánál adta át neki a Köztársaság Érdemkeresztjét. Aztán már nemigen látogatta senki, talán csak régi, budapesti ismerője, Reményi Zsuzsa, a hajdani budapesti Reményi hangszerbolt tulajdonosának lánya, torontói hárfaművész, akinek Polgár nem egy szerzeményét dedikálta. A Polgár-kottákat Reményi Zsuzsa öccse, Mihály vette magához, ott tornyosulnak nála egy ládában.

Polgár Tibor Torontóban halt meg, 1993. augusztus 27.-én.

Haláláról a magyar sajtó egy sorral sem emlékezett meg, ezt Tibsi egy felhőszélről keserű elégtétellel nyugtázta. A világ olyan, amilyennek is tudta: méltatlan rá, hogy benne éljen. Aztán bizonyára odafordult a szomszédos felhőn ülő Bartókhoz és alázatosan megkérte, hogy tovább ülhessen mellette.”

Polgár Tibor hamvait valaki (valakik) mégis hazahozták.

Budapesten nyugszik, a Farkasréti temetőben. (60/1-1-23). Védett sírban 2002

 

Forrás: Wikipedia + „Magyar Rádió” újság 1945. december 7.

Ránki György: Köszöntjük a 80 éves Polgár Tibort (1987)

Bónis Ferenc Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor (és Ránki György )

Zalán Magda: Páros csillag ritkán …,

Bieliczkyné Buzás Éva: Találkozás Polgár Tiborral (1981)