Emlékezzünk Mihály András zeneszerzőre

Emlékezzünk Mihály András zeneszerzőre

(Budapest, 1917. november 6. – Budapest, 1993. szeptember 19.)

Mihály András 1

Mihály András

Zeneszerző, karmester, gordonkaművész, pedagógus, az Operaház főtitkára, majd igazgatója, a Budapesti Kamaraegyüttes megalapítója és vezetője.

Tanulmányait 1934-től 1938-ig a Zeneakadémián Schiffer Adolf (gordonka), valamint Waldbauer Imre és Weiner Leó (kamarazene) tanítványaként végezte. Magánúton Kadosa Pálnál és Strasser Istvánnál tanult zeneszerzést.

1946-ban a Magyar Állami Operaház szólógordonkása, egy éven át főtitkára volt.

1949-től a Zeneakadémia kamarazene tanára, később (1950–1992) tanszékvezetője volt. 1968-ban megalakította a Budapest Kamaraegyüttest, amelynek célja a kortárs zene népszerűsítése volt. 1962-től 1978-ig a Magyar Rádió zenei lektora, 1978–1987 között az Operaház igazgatója volt.

Elismerései: Erkel Ferenc-díj (1952, 1954, 1964, 1967), Kossuth-díj (1955)

Érdemes művész (1969), Liszt Ferenc-díj (1972), Kiváló művész (1974)

 

„Alap-atmoszférája: a tragikus harmónia”

Beszélgetés Mihály Andrással (1992. szeptember 1.)

 

B.É. Évtizedekkel ezelőtt kezembe került Mihály Andrásnak egy fényképe. Feltűnt, hogy arcán a számtalan ránc milyen szabályosan rendeződik el. Vajon milyen örömök, bánatok, érzések, gondolatok szántották arcára ezeket a ráncokat – a Sors árkait.

Milyen események, történések rejtőznek mögötte? Hiszen Mihály András mindig jelentős helyet foglalt el a magyar zenei életben. Több embernek való munkát végzett el, mint gordonka­művész, kamarazene tanár, karmester, zenepolitikus, mint a Rádió zenei lektora, az Operaház igazgatója, és mint zeneszerző.

Jó ideje gondolok rá: megengedné-e, hogy a magam módján megfejthessem a titkait? Ezzel a rég óhajtott kívánsággal kerestem fel otthonában. Óvatosan – hogy meg ne

bántsam – említettem neki, hogy valamikor mennyire megfogott az arcán levő ráncok

„ művészi elrendezettsége”. Jót nevetett rajta.

 

Mihály András 5

Mihály András

Íme az a bizonyos fénykép, amelyen az arc ráncain a „művészi elrendezettség” látható….

M.A. Engem Ferencsik János szokott volt ugratni a ráncaim miatt. Azt mondta, hogy csak egy, nálamnál ráncosabb embert ismer Magyarországon, és az a Palotai Boris.

Kellemetlen dolog tulajdonképpen, mert elrontja a képet. Az arcbőröm rugalmatlanná vált egy idő után, és megőrzi azt, hogy hogyan szoktam tartani a vonásaimat, amikor mosolygok, amikor dühös vagyok, stb. Sőt, mindez megmarad, mintegy rögzül.

Így valóban tükrözi a belső történéseket. Tóth Aladár mondta azt – valószínűleg a ráncaim jellemzéseként is-, hogy az én alap-atmoszférám a tragikus harmónia.

 B.É. Raics István mesélt az Ön ifjúkori otthonáról, ahol az édesanyja, testvérei és barátai társa­ságában gyakran felcsendültek a kamarazene hangjai. Úgy látszik, hogy ez az indíttatás el­kíséri egész életében. Talán azért vált közösségi emberré és nagyszerű kamaramuzsikussá.

M.A. Igen, igen. Raics Pista még járt hozzánk a Damjanich utcába. Az én mamám zongorista volt, de amikor elkezdtek jönni a gyerekek – négyen voltunk testvérek – akkor abbahagyta. Azonban a művészi érzéke és érdeklődése mindvégig megmaradt. Nagyszerű ember volt, kézben tudta tartani a gyerekeit anélkül, hogy sok lelki prédikációt tartott volna. Tőle örököltem a családhoz való ragaszkodást. Sose fogom kiheverni, hogy milyen csúfos véget ért szegény…

Ami pedig a házi muzsikálást illeti. Korán kezdtem zenét tanulni. Párhuzamosan csellóz­tam és komponáltam. Mindjárt az elején nagyon vonzódtam a kamarazenéléshez. El sem tudtam volna képzelni, hogy egész életemben csak gordonkairodalommal foglakozzak, hiszen köztudo­mású, hogy nem tartalmazza a legnagyobb remekműveket. Van köztük vagy 15 nagyszerű mű, de hogyha valaki csellóvirtuóz akar lenni, akkor elsősorban nem ezeket játssza, hanem bizony a másodrendű darabokat. Ezért én már korán elhatároztam, hogy mással is fogok foglalkozni. 1949-ben lettem a Zeneakadémián kamarazene tanár, és akkor abba is hagytam a csellózást. Hi­szen a hangszeren való játék olyan technikai karbantartást kíván, amit én csak napi hat órai gya­korlással értem el.

Mert ügyes voltam ugyan a csellózásban, de nem olyan született tehetség, aki kevés gyakorlással is színvonalasan tud játszani. Beláttam, hogy nekem ilyen sok időm a hang­szerre nem lesz – más egyéb tevékenységem miatt, ezért lettem hűtlen a hangszerhez. Valójában az ifjúkori házi muzsikálástól vezetett az utam a kamarazene tanári pályához, amit immár 43 év óta művelek.

B.É. Szőllősy Andrástól hallottam a következő történetet. Ő 1945-ben az Operaházban kezdett dolgozni. De az akkori igazgatóval, Komáromy Pállal nem tudtak szót érteni. így hamarosan el kellett hagynia az első munkahelyét. De Komáromy Pál sem maradt sokáig az igazgatói székben, mert „egy csellista közbeszólt”. Ez a csellista Ön volt.

M.A. Budapest ostroma alatt nagyon sokan az Operaház pincéjében találtak menedéket. Többek között itt tartózkodott Komáromy Pál basszista is. Az ostrom utáni hetekben hogy, hogy nem Székely Mihállyal és Nádasdy Kálmánnal együtt direktóriumot alakítottak, és elkezdték beindítani az Operaház működését. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy Székely és Nádasdy kiváltak ebből a triumvirátusból. Komáromy egyedül maradt az óriási feladatra. Lehetett látni, hogy még rende­zett körülmények között sem lett volna alkalmas egy ilyen nagy, művészi intézmény vezetésére. Hát még akkor.

Sokan – a közéletben működő zenészek közül gyanakvással figyeltük a tevékenységét. Föl­merült bennünk, hogy valahogy el kellene őt onnan távolítani. Jó alkalomnak tűnt az akkori B- listázás. Egy bizottság alakult, amelynek én is tagja voltam. Az elnök Oltványi Imre nevezetű kis­gazdapárti tag volt, zenészek közül rajtam kívül még Veress Sándorra emlékszem. A művészeti körök egyetértésével Komáromy Pált egyszerűen B-listára tettük, és eltávolítottuk az Operaház igazgatói székéből.

Szegény Komáromy nyílván nagy keserűséggel vette tudomásul, hogy őt hírtelen kipöndörítették onnan. Valljuk be, hogy az Operaház igazgatójának lenni, az az egyik legnagyobb zenei méltóság. Szolgálat ugyan – minden adminisztrátor szolga, ha jól csinálja a dolgát – de hát egy nagyon magas szinten való szolgálat. És ő erre teljesen alkalmatlan volt. Ha visszagondolok rá, még ma is biztos vagyok a szándék helyes voltában. A formát azonban ma már nem vállalnám. De hát bizonyos vezetőket el szoktak távolítani a helyükről, főleg olyan viharos időkben. Mindig az a kérdés, hogy jobbá válik-e a zene helyzete a változástól, vagy rosszabbá. Akkor egyértelműen jobbá vált. Hiszen lehetőség nyílt arra, hogy egy nagyszerű ember, Tóth Aladár vehesse kezébe az Operaház irányítását. Ezzel elkezdődhetett dalszínházunk egyik fénykora.

B.É. 1946-tól kezdve – amikor már Tóth Aladár volt az igazgató – Ön is tagja lett az Operaház­nak, először a zenekarban, mint szóló csellista, majd, mint főtitkár.

M.A. Tóth Aladár nekem nemcsak igazgatóm, hanem atyai jó barátom, tanácsadóm és példaké­pem volt. Ő vezetett be az opera rejtelmeibe. Nagy szerencsém volt az is, hogy ezekben az évek­ben itt működött Otto Klemperer, mint vezető karnagy. Sokat beszélgettem vele, csellóztam a zenekarban a keze alatt, néztem az előadásait, hallgattam a hangversenyeit. Életre szóló tanulság volt nekem az Operaházban töltött négy év.

 

Tóth Aladár

Tóth Aladár (1898-1968)

 

B.É. Tóth Aladártól sokat tanulhatott. Fel tudta ezt használni, amikor – több mint 30 év múlva 1978-ban Ön lett az Operaház igazgatója?

M.A. Legalábbis igyekeztem. Tudja, az úgy van, hogy az emlékek folyton súgnak. Hogy mit csinált volna Tóth Aladár egy bizonyos szituációban, kinek adta volna ezt a szerepet, melyik darabot tűzte volna műsorra, stb. De hogy valóban azt tettem-e, amit ő is tett volna, nem tudom. Mert olyan emberi emlékezet, amelyik pontosan tudja, hogy mit, hogyan kell csinálni, hogy az valakinek a szellemében legyen, olyan emlékezet nincs. De azt megfogadtam, hogy ugyanazokat az alapelveket fogom érvényesíteni, mint a példaképem Tóth Aladár.

B.É. Ha végiggondolom az elmúlt évtizedeket, nem tudnék mondani egy harmadik embert – Lehel György és Ön mellett, aki olyan sokat tett volna a kortárs magyar zenéért. Nem volt Önök között bizonyos konkurencia, vetélkedés vagy átfedés emiatt?

M.A. Ó, egyáltalán nem. Sőt inkább kiegészítettük egymást. Lehel Gyurival én nagyon korán megismerkedtem. 1945 után még tanár-növendék kapcsolat is kialakult közöttünk, hiszen ő az­után kezdte a pályáját a Rádióban. Nagyon ügyes kezdő volt, mert mindenféle munkát el tudott végezni, amit rábíztak. Örültem, hogy lépésről lépésre ment fölfelé, a különböző beosztásokban. És végül a Rádiózenekar vezető karmestere lett. A Rádió elsőrangú feladata a születő zenéknek a felvétele és továbbjátszása. A Rádiózenekar szinte erre a feladatra szerveződött. Ez anyagi okokból is természetesnek tűnt, hiszen a többi kon­certzenekarnak sokkal bonyolultabb gazdasági körülmények között kell a műsorukat összeállíta­ni. Lehel Gyuri különösen a magyar zeneművek felvételében szerzett hervadhatatlan érdemeket. Kitűnően megtanulta a darabokat, gondosan próbált, jó kapcsolatot alakított ki a zeneszerzőkkel. Tehetséges, megbízható, igazi zenész szellemű ember volt.

Lehel György

Lehel György (1926-1989)

 

Lehel Gyurival mi egyáltalán nem ütköztünk, hiszen ő mindig nagyzenekarokkal foglalko­zott, én pedig az ő élete folyamán még inkább kamaraegyütteseket vezényeltem, elsősorban a Budapest Kamaraegyüttest. Különben is baráti volt közöttünk a kapcsolat. Amikor arról volt szó, hogy a Gordonkaversenyemet hanglemezre rögzítik, akkor én mindjárt ő rá gondoltam. Ő mutatta be a másik fontos darabomat, a III. szimfóniámat is. Mondhatom, hogy fenomenális előadást pro­dukált belőle. Gyurit nagyon izgatta az operaházi vezénylés is. Először Lukács Miklós hívta meg Balassa Sándor Az ajtón kívül című operájának vezénylésére. Erre a rádió bemutató után került sor. De Puccini Pillangókisasszony című operájának felújítására már én adtam neki lehetőséget. Szóval a mi kapcsolatunk teljesen zavartalan volt- egészen haláláig.

B.É. 1968-ban megalakult a Budapest Kamaraegyüttes, amelynek Ön volt az alapítója és vezető karmestere.

M.A. Véletlenül alakult meg. Éppen együtt volt a növendékeim között egy olyan gárda, amelyik­kel – én úgy ítéltem meg – nagyszerűen elő tudjuk adni Schönberg Pierrot lunaire című darabját. Igaz, hogy egy teljes évig készültünk rá. De ez csak egy improvizatív feladat volt. Az, hogy vég­leges, önálló intézménnyé vált az együttes, az azért történt, mert Darmstadtból kaptunk egy meg­hívást. Azt kérték tőlünk, hogy mutassuk be az új magyar zenét a darmstadti nyári tanfolyamon. Akkor nekiálltunk, és megtanultunk egy kortárs magyar művekből összeállított műsort, amely a következőkből állt: Székely Endre: Musica notturna, Darvas Gábor: Medália, Maros Rudolf: Kamarazene 11 hangszerre, Durkó Zsolt: Dartmouth Concerto, Mihály András: Három tétel ka­maraegyüttesre és Kurtág György: Bornemisza Péter mondásai.

Budapesti kamara együttes

Mihály András és a Budapesti Kamaraegyüttes egy rádiófelvétel próbáján

 

B.É. Ez a darmstadti és az utána következő budapesti bemutatkozás óriási feltűnést keltett. Így aposztrofálták: ”Zenénk további útján mérföldkő jellege van”. Érdemes talán idézni egy be­számolóból, amely a „Muzsika” című folyóiratban jelent meg:

„Darmstadt modern zenei fesztiválján átütő sikere volt a Budapesti Kamaraegyüttesnek, amely Mihály András vezetésével a mai magyar termésből adott keresztmetszetet. Lényegében ezt a műsort ismételte meg az együttes a Zeneművészeti Főiskola kistermében rendezett koncert­jén, amely egyúttal művek és megszólaló apparátus bemutatkozása is volt. A Budapesti Kama­raegyüttes kiváló muzsikusokból áll. Mihály András pedig évtizedek pedagógiai gyakorlatával, elemző és összegező hajlamával, erős arcélű művészi felfogásával áll az együttes élén. S miként régebben is felfedezésszámba menő produkciókat köszönhetünk neki a XX. század zenéjének világából, ezúttal is bátran nekivágott az újnak, a felfedezést érdemlőnek, s nemcsak művészi, hanem kivételes szervező tehetséggel tudta elérni azt az eredményt, amelynek tanúja lehetett a Darmstadtban újra áhítozók serege, s itthon az új magyar zeneszerzés iránt érdeklődők sokasága. Éppen ezért tudott érvényesülni a művek mondanivalója annyira tökéletesen, mert Mihály töké­letesen át tud lényegülni a művekbe. Modern szellemű vezénylése, leszűrtségre törekvő interpre­tálása az ugyancsak modern szellemű muzsikusgárda élén idehaza is eszményien szolgálta az új zene ügyét.”

M.A. A Budapesti Kamaraegyüttes elvei között is – hasonlóan a Rádiózenekarhoz – az volt az első, hogy a magyar zeneszerző kollegák műveit bemutassuk. Ezt be is váltottuk.

B.É. Ezt az elvüket valóban be is váltották, körülbelül húsz éven keresztül. És aztán?

M.A. És aztán? Erre szoktam viccesen mondani, hogy a növendékeim kiöregedtek. Amikor már elkezdtek nyugdíjba menni, lassanként kifáradt a dolog és akkor abbahagytuk.

B.É. 1962-78-ig Ön a Magyar Rádió zenei lektora volt. Ez nagyon fontos megbízatás, hiszen Ön döntötte el, hogy a zeneszerző kollegáinak melyik műve mehet a Rádió műsorában. Tehát Ön adott zöld utat egy kompozíciónak, vagy pedig stop jelzést.

M.A. Igen, a lektor feladata, hogy engedélyezze a darabokat. Tehát el kell olvasni elvileg mindent, ami még nem ment a Rádióban, és jelezni, hogy mi az, ami odavaló. Ez önmagában véve nem olyan nehéz dolog. Hiszen annyira ismerjük egymást – legalábbis abban az időben én elég jól ismertem minden kollegám munkáját, stílusát. Bizonyos név már garancia arra, hogy a kezéből selejt nem nagyon jön ki. Persze, azért nagy a felelősség, így én mindent elolvastam az utolsó hangig, ami a magyar zenében született.

Ezt a munkát nagyon szerettem csinálni. Hiszen első-kézből informálódhattam arról, hogy mi történik a magyar zenében. Azt is jelentette, hogy munkakapcsolatba kerültem zeneszerző társaimmal. Passzívan nem érdemes csinálni. Úgy, hogy csak várom, mikor milyen kottaanyag jön be, elolvasom, eldöntöm, hogy alkalmas, vagy nem alkalmas a rádiófelvételre. Ez így kevés. Fontosabb, hogy figyeljünk – főleg a pályakezdő, fiatal kollegákra, hogy milyen irányban fej­lődnek. Olyan komponisták jelentkezésénél lehettem én – egy ilyen segítő, figyelő ember – mint például Balassa Sándor, de bizonyos mértékig Durkó Zsoltnak, Bozay Attilának, Sáry Lászlónak, Jeney Zoltánnak is. Ez nem azt jelenti, hogy mindennel lelkesen egyetértettem, amit csináltak. De részben a lektori munka, részben az előadói tevékenység következtében elég szoros kapcsolatom alakult ki a fiatalabb zeneszerzőkkel. Mindenesetre érdeklődtem munkájuk iránt és igyekeztem segíteni. Hogy ez aztán mennyire tényleges segítség? Hiszen volt abban kritika is. És a kritikát ma kevésbé divatos komolyan venni, mint régebben. Manapság a legtöbb zeneszerző úgy érzi, hogy a kritika annyit jelent, hogy valami nem sikerült. Pedig ez így nem igaz. A kritika csak annyit jelent, hogy valamit kellene még csinálni, hogy jobb legyen. Ha annál a darabnál nem is, de egy következőnél esetleg megfogan az a praktikus zenei tanács, amit én próbáltam adni a kollegáknak. Nekem mindenesetre nagyon izgalmas dolog volt így benne lenni egy fejlődő, sokféle irányba haladó zenei életben, és szinte rajta tartani a kezemet a pulzusán.

B.É. Most visszatekintve az akkori zeneszerzésre, valóban olyan izgalmas volt?

M.A. Ha ennyi idő alatt egy ország zenei életéből kijön, mondjuk, csak egy Kurtág, egy Durkó, egy Balassa, egy Bozay – az már jó eredmény. És azért van még más is. Szőllősy András például, aki hosszú évek hallgatása után hírtelen, mint egy üstökös jelent meg darabjaival.

Tulajdonképpen még az is figyelemre méltó esemény, ha nem sikerül valami, amikor rossz irányban halad az ember, amikor bajokat érez. Maga a tevékenység nagyon izgalmas. Biztos, hogy mindig jót akartunk csinálni, de nem biztos, hogy mindig jól sikerült. Még az irányzatokban sem, amely vagy túl primitív vagy túl bonyolult lett.

Az ilyesmi el tud veszni használhatatlanul, vagy pedig zsákutcába torkollik. De akkor is érdekes. Mindent észre kell venni. Végül is 3-4 magyar zeneszerző neve az egész világon ismert, és munkásságuk beletartozik a XX. század pozitív eredményeibe, hiszen előadják a darabjaikat, jelen vannak.

B.É. Amikor az új művek felvételét a Rádióban egy bizottság lehallgatta és elbírálta, akkor ter­mészetesen jelen volt Ön is. Faludi Rezső, a zenei főosztály akkori vezetője egyszer azt mondta, hogy Mihály András úgy világított közöttük, mint a fáklya.

M.A. Hát nézze. Abban a bizottságban nekem volt a legtöbb tapasztalatom a kottaolvasásban és az előadó-művészetben. Most töltöm a Zeneakadémián a kamarazene tanításomnak a 43. évét. Ez olyan rutint ad az embernek, hogy meg tudja ítélni, hogy az a zenész – akinek a művét éppen hallgatjuk – mennyi mesterségbeli tudással és igénnyel, milyenfajta érzésvilággal állt neki a mű komponálásához. Nem hiszem, hogy ez valami velem kapcsolatos, egyedülálló dolog lenne. Azok a zenészek, akik ezen a pályán hosszú időn keresztül működnek, és nem vesztik el az érdeklődé­süket, azok hasonló nagy tapasztalatra tesznek szert.

B.É. A nagy tudás és a gyakorlat mellett is kell lenni Önben valamiféle olyan tehetségnek, amely mindig, minden vonalon kiemelte.

M.A. Én mindenképpen egy kamarazene tanár vagyok, aki komponált is, dirigált is, meg minden­félét megpróbált. Az igaz, hogy mindig mindenhez hozzászóltam, amikor csak lehetett. De hogy vezetői tehetségem lett volna? Nem tudom. 1945 után a Kommunista Párt Zenei Bizottságának az elnöke voltam, ami 1950-ben megszűnt. De utána – vezetői pozícióban – voltam ugyan az Operaház igazgatója is, de olyan általános, az egész zenei életre kiható vezető pozícióm nem volt. És az igazgatás is későn jött. De nyílván, az én állandó újat és újat csinálni akarásom vitt előre. Amely soha nem nyugodott bele abba, hogy most már tanítottam eleget, jön a nyugdíj és jól kipihenem magamat. Ehelyett újabb dolgokat is kipróbáltam.

B.É. Külső szemmel nézve, úgy tűnik, hogy Önnek nagyon sikeres pályafutása volt.

Most mégis megkérdezem, volt-e olyan korszak az életében, amikor azt érezte, hogy nem sikerült megva­lósítania az elképzeléseit?

M.A. Olyan korszakom nekem mindig volt, amikor úgy éreztem, hogy nem sikerült valamit megvalósítanom. Ami – szerintem – egy jó zenésznek természetes állapota. Különben nem tudna előrehaladni. Zenésznek lenni, az egy eléggé belső rágódásokkal meg­terhelt élet. Soha egy percig nem unatkozik az ember. De arról szó sincs, hogy akár a zeneszerzői, akár a karmesteri munkámmal, vagy bármivel meg lettem volna elégedve. Van erre egy szép pél­dám. Volt olyan idő, amikor Kodály Zoltán elég idős volt már, és minden évben minden darabját előadtuk. Az egész zenei élet attól félt, hogy meghal, és nehogy kimaradjon a műsorból valami. Mellette ültem az egyik koncerten. Kodály odafordult hozzám és azt mondta:”Azt hiszik, hogy énnekem élvezet az, ha így ömlesztve eljátsszák a darabjaimat. Pedig én már csak a hibákat hallom belőlük.”

B.É. Az Ön elégedetlenségének külső, vagy belső indítékai voltak?

M.A. Tisztességes zenész mindig saját magára gyanakszik, nem a külső körülményekre. Egy da­rab olyan, mint a szerzője. Nem lehet senkire sem hivatkozni, ha nem sikerül. Olyan lesz, amilyen az illető tehetsége, keménysége, rátalálási képessége. Egy zenész úgy nézheti a darabjait, mintha tükörbe nézne.

B.É. Ön melyik darabját nézi, hallgatja szívesen?

M.A. Nehéz kérdés ez, hiszen minden korszakban más volt a hozzáállásom.

Például a három Apokrif dal nagyon személyes üzenet. Én írtam a szöveget is hozzá.

A családomról szól: az első feleségemről, aki azóta meghalt, a gyerekeinkről, akik felnőttek és a bátyámról, aki nagyon beteg volt abban az időben és meghalt ő is. Szóval beleírtam mindent, ami a legközvetlenebbül foglal­koztatott. Ez például nagyon közel áll hozzám, pedig nem vagyok meggyőződve, hogy a legszebb zenét írtam rá, amit csak lehetett. Szeretem a III. szimfóniámat és a II. vonósnégyesemet is.

Jó barátom volt Benjámin László költő, azért olyan szép emlék az ő három gyermekéről szóló Három miniatűr. A verseket olyan spontánul sikerült megzenésítenem, amilyennek akartam. Ez nagyon fontos a zeneszerzőnél. Mert mindig van egy általános kép arról, hogy mit akar csinálni. Az ember szeretetét egy darabja iránt talán befolyásolja az, hogy mennyire sikerült megvalósítani az eredeti elgondolását. A Gordonkaversenyemre azt mondhatom, hogy olyan lett, amilyennek akartam, a már említett III. szimfóniám is. De nagyon sok minden nem olyan lett.

B.É. Mit komponál jelenleg?

M.A. Sajnos mostanában semmit. Amikor az Operaház igazgatójának kineveztek, akkor még azt hittem, hogy párhuzamosan fogom csinálni a zeneszerzéssel. De lehetetlen volt. Nemcsak az idő hiánya miatt, hanem mert megváltozott a gondolkodásom módja. Más dolgok váltak fontossá. A zeneszerzési ihlet azóta sem jött vissza. Ezt nagyon sajnálom. És még mindig reménykedem, hogy talán, majd…

B.É. Mi a véleménye a médiaháborúról, amely jelenleg dúl…

M.A. Azt hiszem, hogy a háború a médiáknak a politikai részére irányul. Egy hatalmi harc, amely a körül folyik, hogy milyen legyen a tájékoztatás. A zenét nem hiszem, hogy ez túlságosan érintené. Mert nem tudok elképzelni magyar zenészt, vagy magyar zenei menedzsert, aki valami döntően új fordulatot tudna adni a Rádió eddigi zenei gyakorlatához. Arról van szó, hogy a Rádió teret teremt a jó zeneszerzőknek. Jó alatt egy elég széles kört értek. Ebben mindig óvatosnak kell lenni, mert a lektornak mindig gondolnia kell arra, hogy őneki egy korlátja van: a saját ízlése. És létezik az, hogy az ember nagyokat téved. De ha tisztességes zenész a lektor, akkor körülbelül ugyanazt a 200 magyar zeneszerzőt tudja elképzelni a Rádió műsorában, mint a másik lektor.

A Rádió pedig- úgy hiszem – mindig is feladatának fogja tartani, hogy ezek közül a legtehetségesebbeket az átlagon felül lássa el feladatokkal és lehetőségekkel.

Nem hiszem, hogy ezen a helyzeten bármiféle háborúval változtatni kellene.

Ami a médiaháború politikai oldalát érinti, azt én nem tudom megítélni.

B.É. A változások korát éljük. De valahogy hiányzik az a lelkesedés és optimizmus,

ami 1945-ben megvolt.

M.A. Könnyű volt akkor lelkesedni. Nyugodtan lehet azt mondani, hogy tízmillió ember úgy érezte magát, mint Lázár a feltámadás után. Mindenki örült az életnek. És akkor gyönyörű dolgo­kat ígértek nekünk. Sajnos, az ígéreteket csak megcsillogtatták előttünk. Aztán mennyi minden bizonyult hazugságnak, mennyi vezetett félre és milyen piszkok voltak benne, ez más kérdés.

De az akkori lelkesedés a célkitűzéseknek szólt. Ma ilyen szép programot senki sem ad. Mert az, hogy felszólítanak bennünket az üzleti életre és a piacgazdaságra, az nem új dolog. Mert aki a húszas években volt gyerek, az tudja, milyen a piacgazdaság. Az nem annyira lelkesítő. Csak akkor, ha a leggazdagabb országokat nézzük, a régi NSZK-t, az Amerikai Egyesült Államokat, Franciaországot, vagy Hollandiát. De mindenkinek az jut eszébe, hogy nemcsak gazdag és sike­res országok vannak, hanem elmaradott és szegény országok is. Tehát most inkább egy általános várakozás jellemző. Mindenki arra a jelre vár, hogy mi a sikeresek közé fogunk tartozni, hiszen ennek is megvan minden lehetősége.

De az igaz, hogy különösebb lelkesedés nem tapasztalható. Az emberek egyénileg is azzal vannak elfoglalva, hogy de jó is lenne a sikeresek közé tartozni. De ez nem olyan egyszerű. Nem tudom, hogy én hogy kezdenék pályát manapság.

vezényel

Mihály András vezényel

B.É.  Akkor beszéljünk arról, mit fog csinálni Svédországban, ahova most utazik?

M.A. Svédországban dirigálok. Korábban tanítottam egy nagyszerű iskolában, amit a Stockholmi Rádió tart fenn. Aztán tanítottam másfelé is. Utána kezdtem el vezényelni kamaraegyütteseket és zenekarokat. Végül kialakult a jelenlegi helyzet, hogy minden évben két hónapot töltök Svéd­országban. Nagyon szeretem a svédeket: kedves emberek, jó zenészek és hálásan fogadják, ha komolyan foglalkoznak velük. Ezen kívül nyaranként megyek az angliai Darlingtonba, ahol szintén igen jól érzem magam, mert tanítok, dirigálok, operával foglalkozom.

 B.É. Fizikailag hogyan bírja ezt a munkatempót….? Van valami titka, vagy speciális életmódja?

M.A. Rájöttem arra, hogy csak rosszat tesz az embernek, ha kíméli önmagát.

A növendékeimnek szoktam is mondani, hogy ha kímélik magukat (ami bizony előfordul), attól nem fognak tovább élni, nem lesznek kevésbé fáradtak. A fáradtság szerintem normális jelenség, amit az ember kialszik. Különösen a szellemi munkás vigyázzon arra, hogy munka közben ne féltse önmagát, hanem az intenzitása, a koncentrációja csak arra a dologra irányuljon, amivel foglalkozik. Meg fogja látni, hogy a test engedelmeskedik. Mert a szellem uralkodik a testen, mindaddig, amíg erre mód van. Mindenféle nyűgöt, amit a test rak rá az emberre, azt én utálom, és próbálok megszabadulni tőle. Csak azt érzem természetes állapotnak, ha van egy jó kis munka, amire figyelhetek.

B.É. És a szellemi, lelki megpróbáltatásokat hogyan tudja elviselni?

M.A. Azt is azzal, hogy másra koncentrálok. A zene nagyszerűen gyógyít. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy beburkolja ezeket a fájdalmakat. A veszteségeket, igazi lelki fájdalmakat nem lehet gyógyítani. Amikor még friss, akkor az ember figyelmének előterében van. Akkor például egyszerre fontos lesz az, hogy milyen színű legyen egy hang valamelyik Schubert-szimfónia melléktémájában. Hiszen a fájdalom létezik akkor is, ha belehalok, és létezik akkor is, hogyha zenébe burkolom, mint egy kristályba és ott tartom.

B.É. Beszélgetésünk végén elmondatom, hogy találkoztam egy emberrel, aki a fiatal zenész kollegák útját atyai szeretettel segíti, az élet nehézségeit derűsen viseli, ma is aktív, és a 75 évét bölcsességgel kamatoztatja. Sikerült- e megfejteni titkait? Nem hiszem. Ez a mostani csak „titok- nyitogató” beszélgetés volt Mihály András portréjához. Születésnapján kívánom, hogy mielőbb találjon rá az operaházi igazgatás közben elveszített zeneszerzői múzsájára.

Mihály Andrással 1992. szeptember 1-én beszélgettem. Talán ez volt az utolsó olyan interjú, melyben élete fontos eseményeit őszintén számba vette.

(Egyben Lehel Györgyre is emlékezett)

A következő évben 1993. szeptember 19-én meghalt.

Mihály András temetésén Devich Sándor így búcsúzott tőle: „Emlékszünk rá mind, valaha volt tanítványai, kollégái, utódai. Tanítás közben átadta magát a formák, a dallamok csodájának, a kifejezés kényszerítő erejének, a hajszák szilajságának, a pihenők szelídségének, az éneknek, táncnak, zokogásnak, kacagásnak, vagy éppen az imádságos áhítatnak. Tudta, hogy nincs fárasztóbb az unalomnál, a semmit mondásnál, s hogy csak tűzből válhat izzó parázs, hamuból soha.”

Részlet a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból

 Bartók Béla halálának 5. évfordulóján az emlékezésben a Rádió méltó módon vett rész. A 6-os stúdióban Mihály András művészeti vezetésével megkezdődött a hanglemezgyártás, és elsőként Bartók Béla műveit örökítették meg.

  1. nyarán a Károlyi kertben négy hangversenyből álló sorozatot rendeztek a Rádió ének- és zenekara közreműködésével, hogy a közönség „láthatóan” is megismerje az együtteseket.

Ekkor hangzott el Mihály András Védd a békét, ifjúság című új kantátája is. Idézem a mű bemutatójáról készült kritika első mondatait: „Új magyar zeneirodalmunk mekkorát gazdagodott ezzel az alkotással! „Védd a békét, ifjúság!” – ez a mű címe (a szöveg Devecseri Gábor munkája), tartalma pedig: mindaz, ami most ifjúságunk java részének életét, lelkét betölti – harcos, az erő tudatát árasztó derű, a komoly, de fiatalos szenvedélyesség, harcra kész forradalmiság.”

Mihály András: Gordonkaverseny (1954)

Mihály András zeneszerző, pályája során sokszor volt kapcsolatban a Rádióval.

Mindig figyelemmel kísérte a zenei műsorokat, mint ahogy ezt az 1954. februárban

a Rádióújságban megjelent interjú részlete is igazolja: „A Rádió műsora legyen sokoldalú, nem lehet feladata, hogy csak harsogó kantátákat, vagy csak kuplékat adjon. Tehát: további jelentős helyet kérünk a komolyzene számára, ez a kultúra, a fejlődés felé vezető út. A hallgatók a szórakozás mellett, vagy éppen szórakozva, gyarapítani akarják műveltségüket. Ebben pedig a Rádiónak segíteni kell őket zenei vonalon is.”

Mihály András kompozíciói is gyakran szerepeltek a műsorban. Az 1953-54-es hangversenyévad egyik legsikeresebb zeneműve az ő Gordonkaversenye volt, melynek elismeréseként Kossuth-díjjal jutalmazták. Sikerének egyik titka az volt, hogy jól ismerte a hangszer adottságait, mivel pályáját maga is gordonkaművészként kezdte.

„A Gordonkaverseny bemutatója után a közönség és a kritika egyaránt megállapította, hogy igényesen szerkesztett, tartalmas, a hangszer lehetőségeit pompásan kihasználó új versenyművel gazdagodott a magyar zeneirodalom.”

 

Perényi Miklós

Perényi Miklós gordonkaművész, a mű szólistája

A Budapesti Kamaraegyüttes

Mihály András zeneszerző gordonkaművészként kezdte pályafutását, ismerte a hangszer minden lehetőségét és ezt kihasználva komponálta 1953-ban a talán legtöbb sikert elérő Gordonkaversenyét.  Mihály András igen jelentős munkát végzett a Zeneművészeti Főiskola kamarazene tanáraként is. 1968-ban tanítványaiból megalapította és 20 éven át vezette a Budapesti Kamaraegyüttest, amelyre egy későbbi beszélgetés alkalmával így emlékezett:

„Véletlenül alakult meg az együttes. Növendékeim között éppen volt egy olyan gárda, amelyikkel – én úgy ítéltem meg, nagyszerűen elő tudjuk adni Schönberg Pierrot lunaire c. darabját. De ez csak egy improvizatív feladat volt.

Az, hogy végleges, önálló intézménnyé vált az együttes, az azért történt, mert Darmstadtból  meghívást kaptunk: azt kérték tőlünk, hogy a nyári fesztiváljukon mutassunk be új magyar zenét. Akkor nekiálltunk, és megtanultunk egy kortárs magyar művekből összeállított műsort.

Ez az 1968. szeptember 5-én a modern zene egyik fellegvárában, Darmstadtban megtartott hangverseny és az utána következő budapesti bemutatkozás óriási feltűnést keltett. Volt olyan zenekritikus, aki így aposztrofálta: „Zenénk további útján mérföldkő jellege van!”

 A sikertörténetről Fábián Imre zenekritikus így írt: „Mihály András vezetésével új magyar művek hazai bemutatóival lépett a közönség elé a Budapesti Kamaraegyüttes a Zeneakadémia zsúfolt kistermében. A hangverseny az idei fesztivál legjelentősebb művészi-zenei eseménye, a mai magyar zenének pedig nevezetes, ünnepi dátuma. Mégpedig több okból. Maga az együttes ritka szerencsés találkozás eredménye, muzsikusai a magyar előadó-művészet büszkeségei. Hogy alkalmi találkozásukból valóban együttes született, az Mihály András szervező, és főként vezető készségének diadala. Az eredmény: olyan korszerű, technikai, zenei értelemben egyformán magas színvonalú, és minden új iránt rendkívül fogékony kamaraegyüttes, melyet a világ bármelyik országa megirigyelhetne tőlünk.”

Mihály András 3

Mihály András

 Mihály András zeneszerző-karmester emlékezete (1993)

  1. szeptember 19-én 76 éves korában meghalt Mihály András zeneszerző-karmester – így szólt a rövid hír: „Mihály András pályája során több embernek való munkát végzett: mint zenekari gordonkaművész, kamarazene-tanár, karmester, zenepolitikus, a Rádió zenei lektora, az Operaház igazgatója, és mint zeneszerző.”

E sok tevékenység közül – rá emlékezve – a Rádiónkkal való kapcsolatát emelem ki, ugyanis 1962-től 1978-ig a Magyar Rádió zenei lektora volt. Egy beszélgetés alkalmával így szólt erről a felelősségteljes munkáról:

„A lektor feladata, hogy engedélyezze az új darabokat. Tehát el kell olvasni minden beadott mű kottáját és jelezni, mi az, ami a Rádió műsorába való. Fontos, hogy figyeljünk – főleg a pályakezdő, fiatal kollégákra, hogy milyen irányban fejlődnek. Olyan komponisták jelentkezésénél lehettem én – egy ilyen segítő, figyelő ember – mint például Balassa Sándor, de bizonyos mértékben Durkó Zsolt, Bozay Attila, Sáry László, Jeney Zoltán esetében is. Ez nem azt jelentette, hogy mindennel lelkesen egyetértettem, amit csináltak. De részben a lektori munka, részben pedig a Budapesti Kamarazenekar vezetése következtében elég szoros kapcsolatom alakult ki a fiatalabb zeneszerzőkkel. Mindenesetre érdeklődtem munkájuk iránt és igyekeztem segíteni. Nekem nagyon izgalmas dolog volt így benne lenni egy fejlődő, sokféle irányba haladó zenei életben, és szinte rajtatartani kezemet a pulzusán.”

 Az új magyar zene előadója évtizedeken keresztül Lehel György volt a Rádiózenekar élén, Mihály András pedig a Budapesti Kamarazenekar vezetőjeként. Arra a kérdésre, hogy nem volt-e közöttük bizonyos konkurencia, vagy átfedés – Mihály így felelt:

„Tevékenységünk egyáltalán nem ütközött, hiszen Lehel György mindig zenekarokat vezényelt, én pedig inkább kamaraegyüttesekkel foglalkoztam, tehát szinte kiegészítettük egymást. Különben is baráti volt közöttünk a kapcsolat. Ő mutatta be III. szimfóniámat – kiválóan. És amikor arról volt szó, hogy a Gordonkaversenyemet hanglemezre rögzítik, mindjárt Lehel György karmesterre gondoltam.”

Mihály Andrást 75. születésnapján – 1992. november 7-én – köszöntötték pályatársai, tanítványai. A következő születésnapot már nem érte meg.

 

MIHÁLY ANDRÁS MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI

1952  II. szimfónia

1954  Tedd le bojtár a subádat (Petőfi Sándor)

1955  Gordonkaverseny + Védd a békét ifjúság – kantáta (Raics István)
Három miniatűr (Benjámin László: Hajnali karének c. verséből)

1956  Fantázia fúvósötösre és vonószenekarra + Versenymű hegedűre, obligát zongora és      zenekar kísérettel + A hazatérő katona – kantáta énekhangra és zongorára

1957  Zongoraverseny + Álom és való (Vörösmarty Mihály)
A vörös szekér – négy kórusmű Ady Endre verseire

1958  Hej, ha galamb lennék

1959  Három darab régi stílusban + Védd a békét (Devecseri Gábor)
Emlék és intelem (Gál Zsuzsa) + Rendületlenül (Arany János)

1960  Nyitány egy nem létező operetthez + Kamarazene – ciklus (James Joyce)
Védd a békét ifjúság – kantáta (Raics István) (2. felvétel)

1961  II. vonósnégyes + 1871 – kantáta (Raics István)

1962  Apokrif dalok + Dalok József Attila verseire

1963  III. szimfónia + Mouvement (Tétel) + Szvit

1965  Gordonkaverseny (2. felvétel)

1966  Fantázia fúvósötösre és vonószenekarra (2. felvétel)
Jó tanulás, jó munka (Raics István)

1967  Az áhítat zsoltárai – dalciklus (Radnóti Miklós)

1968  Három tétel kamaraegyüttesre

1971  Monódia

1972  Fantázia fúvósötösre és vonószenekkarra (3. felvétel) + Nyitány egy nem létező            operetthez (2. felvétel) + Egy barátom, az ifjúság (Petőfi Sándor)

1973  Kis toronyzene

1974  Három miniatűr (Benjámin László: Hajnali karének c. verséből) (2. felv.)

1975  Rendületlenül (Arany János) (2. felvétel)

1976  Kamarazene tizenöt előadóra + III. vonósnégyes + Zene mélyhegedűre

1982  Apkrifek

1985  Álom és valló (Vörösmarty Mihály) (2. felvétel) + A szeretők (Vörösmarty Mihály)