EMLÉKEZZÜNK LAJTHA LÁSZLÓ ZENESZERZŐRE

EMLÉKEZZÜNK LAJTHA LÁSZLÓ ZENESZERZŐRE

(1892.június 30. Budapest – 1963. február 16. Budapest)

Kossuth-díjas magyar zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus.

Lajtha László 1

Lajtha László

 

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Herzfeld Viktor és Szendy Árpád növendéke volt. Zenei tanulmányait Lipcsében (1910), Genfben (1911), majd több alkalommal Párizsban folytatta, ahol Vincent d’lndy tanítványa volt.

1913-ban a Budapesti Tudományegyetemen közgazdasági doktorátust szerzett, ugyanez évben a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárának őre lett. Népzenegyűjtő tevékenységét az 1910-es évek elején kezdte meg, együttműködve Bartókkal és Kodállyal. Egy ideig a Néprajzi Múzeum igazgatója is volt. 1919-től a Nemzeti Zenede tanára, 1945-től 1949-ig pedig igazgatója, ahol tanítványa volt többek között Ferencsik János, Tátrai Vilmos, Starker János és Kórodi András.

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból:

1928. január 20-án szomorú napja volt a Rádiónak. Meghalt Kern Aurél, a Rádió zenei és művészeti vezetője. A Rádió működésének kezdetén jó kapcsolatot alakított ki az előadóművészekkel. Rokonszenves egyénisége, nagy tekintélye magához vonzotta a magyar zenei élet kiválóságait és rávette őket, hogy a Rádió műsorának állandó szereplői legyenek. Ő maga is számos esetben állt mikrofon elé, hogy zenei témákról előadást tartson. A Rádió vezetősége Kern Aurél egyéniségéhez méltó emlékműsort rendezett.

Lajtha László zeneszerző, a Nemzeti Zenede tanára méltatta érdemeit:

„Kern Aurél kitűnően képzett gyakorlati zenész volt. Zeneszerzői pályája jelentős sikerekkel indult. Ennek ellenére felcserélte a komponista hivatását az újságíróéval. Zenekritikáit minden szakszerűségük mellett franciás világosság és könnyedség jellemezte. Zenei, irodalmi és általában művészi műveltsége igen széleskörű volt. Társaságban élvezet volt hallgatni szellemes és minden tárgyban egyaránt ötletes beszélgetéseit. Népszerűsítő munkájával nagy érdemeket szerzett. Élete fő törekvésének tekintette a magyar zenekultúra kiépítését.”

 

Kern_Aurél

Kern Aurél

Lajtha László és a református énekkar (1929)

  1. március 24-én és május 12-én a Goudimel énekkar református egyházi énekeket adott elő a Rádióban, Lajtha László vezényletével.

A kórus névadója Claude Goudimel 16. századi francia zeneszerző volt, aki a református zsoltárok dallamát négyszólamú énekkarra dolgozta fel. A Kálvin téri templom Goudimel kórusát Lajtha László zeneszerző alapította és vezette, a 20-as évek közepétől körülbelül tíz éven át. Lajtha ilyen irányú tevékenységéről igen keveset lehet tudni. Berlász Melinda zenetörténész, a Lajtha életmű kutatója többek között ezt írta a Confessió című református folyóiratban:

„Mai nemzedékek már aligha őrizhetik emlékét Lajtha Kálvin téri templomhoz fűződő kapcsolatának. Mi már nem hallhattuk az általa szervezett Goudimel kórus énekét, nem hallhattuk fáradságos próbáit, betanító munkáját és a vasárnaponként megszólaló kóruséneklést, ezeket a saját lelki igényére végzett feladatokat, amelyekkel mint személyes adalékokkal gazdagította az Úr ünnepeinek méltóbb dicséretét.

Életét igen sokfelé irányuló munkaterületek töltötték be, olyan feladatok foglalkoztatták, amelyeknek teljesítését sohasem érezhette kielégítőnek és befejezettnek, hiszen zeneszerzői kibontakozásának keresésében, valamint népzenekutatói munkájában, melyet intézményhez kötötten a Néprajzi Múzeumban végzett, nem érkezhetett el egyik nap sem az elvégzett feladat megnyugtató érzéséhez. Tanársága hasonlóképpen belső intenzitást igényelt. A Nemzeti Zenedéből toborozta növendékeinek kisebb csoportját, akik kérésére részt vállaltak a Goudimel kórus keretében a Kálvin téri templom istentiszteletein.”

 

Coolidge-ünnep a Zeneakadémián: bemutatták Lajtha László III. vonósnégyesét (1931)

Coolidge-ünnep a Zeneakadémián címmel jelent meg a Rádióélet egyik írása, amely az

  1. október 16-ai hangverseny közvetítésére hívta fel a figyelmet. Az ünnepi koncertet Elisabeth Coolidge asszony, az egykori amerikai elnök felesége tiszteletére rendezték, aki a kamarazene mecénása, lelkes támogatója volt. Coolidge asszony néhány napot Budapesten töltött, hogy megismerkedjék a magyar zenei élettel, különösen a fiatal zeneszerzőkkel és előadóművészekkel.

„Mint ismeretes, Coolidge asszony szervezte meg és állíttatta föl Washingtonban a modern muzsika számára azt a zenei szakosztályt, amely nemcsak nagy összegekre rúgó alapítványokkal jutalmazza meg az arra érdemes zeneszerzőket, hanem azok pályanyertes műveit a washingtoni könyvtárhoz hozzáépített minta-kamarateremben elő is adatja ünnepi keretek között. Az ő kezdeményezésére írt kamaraműveket: Ravel, Casella, Respighi, Hindemith, Schönberg és mások. A magyarok közül pedig jelentős pályadíjakat nyertek kamaraműveikkel Weiner Leó és Lajtha László.

Coolidge asszony érdeme tehát, hogy az évenként kitűzött tekintélyes pályadíjak eredményeképpen igen sok értékes kamaramű került napfényre és sok, eddig ismeretlen, vagy anyagiak híján esetleg elkallódó zeneszerző útja egyengetődött a világhír felé.”

Az említett ünnepi hangversenyen került bemutatásra Lajtha László 1929-ben komponált, Coolidge-díjas III. vonósnégyese is a Róth kvartett előadásában.

 

Néprajzi-népzenei felvételek 200 Pátria-hanglemezen (1937-1944)

Meg kell emlékezni a Rádió értékmentő tevékenységéről is, amely több évig tartott, de éppen 1944-ben ért véget. Ortutay Gyula 1937-ben kezdeményezte, hogy a Néprajzi Múzeum és a Magyar Rádió együttműködésével hanglemezeken örökítsék meg a magyar paraszti kultúra alkotásait: zenét, mesét, népszokást. Mint mondta: „Ha sok gonddal jár is a felvételsorozat elkészítése, megérdemli a fáradságot: a magyarság népi múltjának értékeit, eltűnő kincseit menti át a maradandóságba a fekete lemez.” Fiatal szakemberek, többek között Balla Péter, Veress Sándor és Volly István által gyűjtött népzenei anyagból Kodály Zoltán és Lajtha László válogatták ki a felvételre érdemes dallamokat, énekeseket. Amíg itthon volt, ennek a munkának az irányításában részt vett Bartók Béla is. A vallásos népénekeket Bárdos Lajos, a népmeséket pedig Ortutay Gyula szerkesztette, gondozta. Bartók Béla, majd Veress Sándor elkezdte a hanglemezek dalainak lekottázását is, amelyet vaskos kötet formájában adtak közre. Így a hanglemezek, a kottákkal együtt mindenki számára megközelíthetővé tették a magyar népzenét.

Az 1944-ig feldolgozott óriási anyag 200 Pátria hanglemezen jelent meg.

Pátria

 

Kodállyal

Lajtha és Kodály

A Rádióélet egyik írása így összegezte az addigi munka eredményeit:

„Az elkészült több mint 200 hanglemez felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye a magyar szónak, a magyar dalnak. Lemezre került a határon inneni, sőt a határokon túl élő magyarság népköltészete: a sötét hangú balladák, kedves népdalok, fájdalmas siratók, tündérmesék – mégpedig hiteles paraszti előadásban.”

 

Lajtha László a Magyar Rádió zenei osztályának vezetője (1945-1946)

  1. január 20-án még folyt Budapest ostroma, de ahogy a főváros pesti része felszabadult, a Rádióban megkezdődött a háború nyomainak eltakarítása.
  2. februárban már megalakultak az egyes osztályok is. Ortutay Gyula, a Rádió és az MTI új elnöke a zenei osztály vezetésére Lajtha Lászlót kérte fel. A választásban a megbízhatóság és a nemzetközi hírű zenei tekintély játszott szerepet.

6-os_studio

A Rádió 6-os stúdiója

Lajtha László egyéves zeneigazgatói működés után azonban megvált a Rádiótól.

Távozása után a zenei osztály kettévált: A komolyzenei osztály vezetője Kókai Rezső, a könnyűzenei osztályé pedig Polgár Tibor lett.

 

Lajtha László In memoriam című szimfonikus költeménye (1949)

A szigorú kötöttségek ellenére néhány új művet bemutatott a Rádió, köztük

Lajtha László In memoriam című szimfonikus költeményét. A zeneszerző ezt a művét

1941-ben komponálta az I. világháborúban elesett hősök emlékezetére. Ősbemutatója

  1. márciusában Párizsban volt. Lajtha László számára emlékezetes maradt a premier, hiszen 8 évi várakozás után, végre Párizsba utazhatott. A drámai erőtől sugárzó kompozíció idehaza 1949-ben hangzott el a Rádiózenekar koncertjén, Polgár Tibor vezényletével.

 

Lajtha László VII. szimfóniája Párizsban (1958)

A Rádiózenekar 1958. április 26-án a párizsi Pleyel-teremben megtartott hangversenyének szenzációja: Lajtha László VII. szimfóniájának bemutatója volt. Közismert, hogy Lajtha pályáját a francia kultúrához való vonzódás jellemezte, műveit a párizsi Leduc-cég adta ki és 1955-ben a Francia Akadémia levelező tagjává választotta. Lajtha Lászlónak azonban a magyar belügyi szervek nem adták meg a kiutazási engedélyt, sem az akadémiai tagság ünnepélyes átadására, sem a VII. szimfónia bemutatójára. Így a zeneszerző csak a rádióközvetítésen keresztül hallgathatta a párizsi koncertet és művének tomboló sikerű fogadtatását. A sikert a párizsi kritikusok írásaiból is le lehetett mérni, íme az egyik újságcikk részlete:

„Magnifique soirée – nagyszerű este! Ősbemutatóként hallottuk Lajtha László VII. szimfóniáját. A rendkívül figyelemreméltó mű helyenként nyers erővel, néha melankolikus gyengédséggel, de mindig színes, gazdag nyelvezettel szólal meg. Ez a stílus a karmestertől pontosságot, feszültséget, átélést kíván, olyan hajlékony mozdulatokat és sugárzó intenzitást, amit csak a legkiválóbbaknál találhatunk. Lehel György ezek közé tartozik.”

A nagy sikerű bemutatót idehaza kellemetlen megjegyzések követték, amelyek nem művészi, hanem politikai jellegűek voltak. Az Államvédelmi Hatóság a zeneszerzőt háromszor is behívta kihallgatásra. Lajtha László a személyes biztonsága érdekében kénytelen volt egy nyilatkozatot közzétenni, amely szavakkal igyekezett tompítani az 1956 őszének zenében kifejezett drámai vízióját.  Következzék egy részlet az írásból: „A VII. szimfóniát 1957-ben írtam. A tragikus indulatot a hol komor, hol érzelmes borongást, amely munkámból szól, már évek óta magamban hordozom. Ez természetes is, mert hiszen a magyar történelem tele van tragikus eseményekkel, melyek nem egyszer a lét és a nemlét kérdését vetették fel. Ezt a hosszú esztendőkön keresztül bennem érlelődő tervet, mint a szél a parazsat, az 1956-os események is érintették. A hangszerek a magyar tragédiák miatt keseregnek, az igazságért imádkoznak és a békés jövendőért idézik a Himnusz hangjait.”

Lajtha László 5

Lajtha László: VII. szimfónia

 Lajtha László: Koncert-szonáta – fuvolára és zongorára (1961)

Az 1958-as év krónikájában beszámoltam arról, hogy Lajtha László VII. szimfóniáját a Rádiózenekar mutatta be Lehel György vezényletével, mégpedig Párizsban, a patinás

Pleyel-teremben, és miközben a mű előadásának siker-sorozata Svájcban, Angliában és Hollandiában folytatódott, a zeneszerző itthon szinte börtönben érezhette magát.

Éveken keresztül nem adtak számára útlevelet, hogy meglátogathassa külföldön élő fiait és unokáit, vagy eleget tegyen a különféle meghívásoknak, amely meghívások egyaránt szóltak a zenetudósnak és a komponistának. Lajtha László azonban szorgalmas mesterember módjára a csalódások ellenére tovább rótta a kottafejeket alkotóműhelyében.

Breuer János zenetörténész így írt erről: „1945 és 1962 között 29 opus számmal ellátott és 11 számozatlan kompozíció készült el Lajtha László íróállványán. „Nulla dies sine linea” – mondja a latin közmondás, és gondolom, e bölcsesség szellemében dolgozott, hiszen ily jelentős zeneszerzői termés csak oly módon születhetett meg, ha csakugyan nem múlt el nap „vonás”, azaz hangjegyírás nélkül. Az alkotóműhely működésére hatástalanok voltak a pozitív és negatív külső körülmények egyaránt.”

Lajtha utolsó alkotó-periódusának jellemző műfaja a szimfónia volt, de az általa művelt kamarazene-típusok komponálását is megújított stílusban zárta le. 1958-ban készült el két Koncert-szonátája, melyekben mintegy feltámasztotta ezt a régi műfajt.

A Magyar Rádió 1961-ben mutatta be Lajtha László fuvolára és zongorára komponált Koncert-szonátáját. Az előadók Jeney Zoltán és Freymann Magda voltak.

 

Elhunyt Lajtha László zeneszerző (1963)

  1. február 16-án elhunyt Lajtha László zeneszerző. 71 éves korában a második szívtrombózis végzett vele. A Magyar Rádió egykori zeneigazgatóját gyászolta benne, hiszen 1945-ben az ő irányítása alatt kezdődött meg a romok eltakarítása, a zenei műsorok beindítása és a Rádiózenekar újjáalakítása.

Molnár Antal zenetörténész búcsúbeszédében kiemelte, hogy Lajtha László sokoldalú működésének feltárása több szakembert venne igénybe: „Zenepedagógus legyen a talpán, aki Lajtha oktató tevékenységét áttekinti, jeles néprajztudósra marad az ő folklorisztikus érdemeinek helyes beállítása, sokoldalú esztéta fogja Lajtha zeneszerzői stílusát, annak kifejlődését a 20. század új törekvéseibe és eredményeibe hitelesen beállítani. De mindez nem elég! Lajtha kiváló karmester volt, jelentős elméletíró, vonzó előadó.  Legfőbb tulajdonsága: szinte példátlan termékenység, szellemi mozgékonyság.

Sokoldalúságához tartozott nagyvilági forgolódása, kiterjedt baráti körével fenntartott érintkezése, sportoló ténykedése, széles nyelvismerete és a jelentős irodalmárokra emlékeztető átfogó műveltsége.”

Az 1950-es évek politikai korlátai megakadályozták Lajtha Lászlót abban, hogy tehetségéhez mérten vehessen részt a Nyugat-Európai zenei életben, idehaza pedig gyakorta méltatlanul mellőzték. Breuer János ezzel kapcsolatos néhány gondolatát idézzük a Fejezetek Lajtha Lászlóról c. könyvéből: „A zeneszerző Lajtha László helye és helyzete egyaránt rendhagyó századunk magyar zenetörténetében. Oly magányos és elszigetelt – az 1945-öt követő újrakezdés néhány boldog esztendejét leszámítva – egyetlen komponistánk sem volt, mint ő. A kortárs zene nemzetközi élvonalába tartozott, alkotásai a művészi-emberi nagyság hangzó dokumentumai. Lajtha elszigetelt hazai helyzetének bizonyára oka volt, hogy hiányzott belőle az önmenedzselés képessége. Lényegében semmit sem tett kompozícióinak elhangzása érdekében. Mint kemény tartású ember, ismerte műveinek értékét és várta, hogy ezt mások is ismerjék fel, ismerjék el.”

1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, de nem zeneszerzőként, hanem népzenegyűjtésért. A díjat először nem akarta átvenni, de attól félve, hogy baj éri a visszautasítás miatt, mégis átvette. A kapott díjat még szegényebben élő zenészek közt osztotta szét. 1955-ben a Francia Akadémia levelező tagjává választotta. 2001-ben posztumusz Magyar Örökség díjban részesült.

 

emléktábla 2

Váci út 79

Sírja

Lajtha László sírja Budapesten.

Farkasréti temető: 8/3-1-157/158. Ohmann Béla alkotása

 

„In memoriam Lajtha László” címmel 1963. április 5-én a Zeneakadémia nagytermében rendeztek hangversenyt. A Magyar Állami Hangversenyzenekar Ferencsik János vezényletével két Lajtha-mű: a Capriccio és az In Memoriam megszólaltatásával tisztelgett a zeneszerző emléke előtt. Raics István beszámolójából idézek:„Lajtha László, a zeneszerző páratlanul gazdag és egyéni életművet hagyott ránk, amellyel életében nem jól sáfárkodtunk. Ennek tudható, hogy mi magyarok jóval kevesebbet ismerünk belőle, mint a nyugati érdeklődők, elsősorban a franciák, s művei csak kis mértékben váltak hazai kultúránk szerves építőanyagává. A Lajtha-tanítvány Ferencsik János vezénylésével megszólaltatott kompozíciók kiváló tolmácsolása méltónak bizonyult az emlékező alkalomhoz. Ujfalussy József bensőséges szavai után a Capriccio hangzott fel elsőnek, bemutatóképpen. A mű: balettszvit, franciásan fűszeres, minden jelenetében mozdulatot inspiráló muzsika.”

 

Lajtha László: IX. szimfónia (1963-1964)

Lajtha László IX. szimfóniájának ősbemutatója 1963. május 2-án, a zeneszerző halála után néhány héttel Párizsban volt: a Francia Rádió Filharmonikus zenekara játszotta

Louis Soltesz vezényletével. Ezt követte a budapesti bemutató 1964. április 6-án a Zeneakadémia nagytermében a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának hangversenyén, élén Ferencsik Jánossal.

A magyar zene történetében Lajtha László komponálta a legtöbb szimfonikus művet:

a 9 szimfónián kívül ide soroljuk a két Sinfoniettát, valamint a Les Soli c. darabot is.

Lajtha a  IX. szimfóniáját már a halál küszöbén alkotta, búcsúszimfóniának is nevezhetnénk, hiszen ez után csak egy hegedű-zongora szonátát komponált. A bemutató után készült kritikák közül kettőből idézek.

Raics István így kezdte írását: „A Filharmonikusok Ferencsik János vezényletével bemutatták a magyar zenei életből nemrég eltávozott Lajtha László IX. szimfóniáját. Az 1963-ban keletkezett mű megrendítő alkotás. Megrendítő, mint minden, a halál árnyékában keletkezett emberi produktum: érzelmi világa, gondolatisága, végletes hullámzásokban kibontakozó dinamikája mind az őszinte feltárulás vágyáról vall.”

Gergely Pál kritikájában többek között ezt írta: „Lajtha László IX. szimfóniájában az életigenlés és az elmúlásban való megnyugvás ellentétei feszülnek. Hol fellobbanó, hol elcsendesülő hangú monológja mindnyájunkat bevon a maga körébe és fogva tart mindvégig. Érződik, hogy Lajtha már komponálás közben is zenekarban gondolkodott: igazi orkesztrális fogantatású zene. Partitúrájába élvezet belepillantani. És persze élvezet hallgatni is.  Ferencsik János, aki Lajtha egykori hűséges tanítványa, és a Budapesti Filharmóniai Társaság, melynek viszont Ferencsik az elnök-karnagya, vállvetve vitték megérdemelt sikerre a szimfóniát. Mintaszerű előadást nyújtottak. Az utóbbi idők leghitelesebb és legihletettebb zenekari bemutatóját hallottuk.”

Ferencsik János és az Állami Hangversenyzenekar hamarosan lemezre játszotta Lajtha László IV. és IX. szimfóniáját. A felvétel Párizsban hanglemez-nagydíjat nyert.

Ferencsik János

Ferencsik János karmester

 

Lajtha László Mise fríg hangnemben (1989)

Az 1989-es Tavaszi Fesztivál egyik jelentős hangversenye a Mátyás templomban volt.

 

Mátyás templom

Hangversenytermi bemutatóként szólalt meg Lajtha László Mise fríg hangnemben című műve,  a kitűnő Záborszky Kálmán pedagógus-karmester vezényletével, a Szent István király szimfonikus zenekar és oratóriumkórus előadásában. Érdemes megemlíteni, hogy a Záborszky család – apa és két fia – évtizedek óta nevel ifjú muzsikusokat. A koncertélet számára pedig felbecsülhetetlen értékű munkát vállalnak azáltal, hogy felkutatják az értékes, ám elfeledett műveket, és az érdeklődők örömére – bemutatják azokat. A Lajtha-mű előadása is e sorba tartozik, hiszen a zeneszerző a Mise fríg hangnemben című darabját 1950-ben komponálta, „a szorongattatás napjaiban”.

A Magyar Rádió mutatta be 1957. szeptember 9-én, a Rádió ének- és zenekarának előadásában, Vásárhelyi Zoltán vezényletével.

Azonban közönség előtt először – a komponálás után mintegy 39 évvel – Záborszky Kálmán és együttese jóvoltából hangzott el.

Záborszky Kálmán

Záborszky Kálmán karmester

 

Az egyik újságíró így kezdte kritikáját: „A közelmúltban gyorsultak az események Lajtha László nagyszerű zenei örökségének feltárása körül. Tudatosul, hogy a 20-ik század két legnagyobb magyar zeneszerző egyénisége – Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett harmadikként, – önálló utat, saját, hiteles világot teremtve, ott áll az 1963-ban elhunyt népdalgyűjtő-lejegyzési iskolát alapító tudós, zenepedagógus, valamint opera-, szimfónia-, kórus-, balett-, filmzene-, kamaramuzsika-szerző Lajtha László.”

 

Lajtha László: A kék kalap – vígopera (1990)

  1. januárjában az egyik újság írta: „Elment egy nagyasszony”: „Csendesen, méltósággal, fegyelemmel – úgy, ahogyan élt – elment közülünk Lajtha Lászlóné Hollós Róza. 96 esztendőt élt, s abból több mint hét évtizedet férjének, a 20-ik század kiemelkedő jelentőségű zeneszerzőjének odaadó munkatársaként, támaszaként, majd halála után emlékének kitartó ápolójaként, a műveinek ismertetőjeként.”

Felesége

 

Feleségével

Lajtha László felesége fiatalon, és a házaspár

 

Rózsi néni halála előtt még tudomást szerzett arról a lázas munkáról, amely a Rádió Zenei főosztályán folyt, hogy Lajtha László A kék kalap című vígoperájából felvétel készüljön. Lajtha László és a vígopera? – kérdezték meglepetten a hír hallatán a zene barátai.

A szövegkönyvről Dalos László – az egyik fordító nyilatkozott: „Lajtha László Párizsban ismerkedett meg és kötött barátságot Salvador de Madariaga spanyol íróval, költővel és diplomatával, aki a Le chapeau bleu szövegkönyvével kedveskedett a zeneszerzőnek.

Az opera buffa cselekménye egy európai városban zajlik az 1700-as évek körül.

Lajtha 1948 és 1950 között komponálta A kék kalapot. Mivel bemutatására nem nyílt lehetőség, a mű befejezetlen maradt. Az opera most, négy évtizedes késéssel, hangfelvételről szólal meg. Szövegének magyarra fordítását Róna Frigyes kezdte meg, halála után pedig én folytattam.”

Varga F. István a Rádió szerkesztője Farkas Ferenc zeneszerzőt kérte fel, hogy a félbe maradt operát befejezze. A vígopera hangfelvétele elkészült, és Lajtha László születésnapján: 1990. június 30-án ősbemutatóként hangzott el a Bartók rádióban.

Albert István zenekritikájában ezt írta: „A versek igen jól, könnyen énekelhetők, a Rádiózenekar Selmeczi György vezényletével színesen játszik, magabiztosan tolmácsolja a briliánsan hangszerelt matériát. A népes énekes-gárda minden tagjának kijutott egy, a hangkarakterének megfelelő szólam, szerep. Az 50-es években hogyan is számíthatott volna hivatalos elismerésre az a darab, melynek francia nyelvű librettóját a polgári-liberális Salvador de Madariaga diplomata-költő írta, komponistája pedig Lajtha László, a szabad francia szellemiség, zenei kultúra neveltje. A mondottak alighanem valószínűsítik, hogy a zeneszerző miért nem fejezte be operáját, miért hagyta félbemaradt művét egy „jobbat ígérő” korszakra. Ez most talán elkövetkezett. A kék kalap „visszatekint”: szövegében-zenéjében, formájában-felépítésében, minden eszköztárában felidézi az opera-buffa boldog századának légkörét.

Aki ismeri Lajtha László veretes szimfóniáit, vonósnégyeseit, alig akarja elhinni, hogy van egy „másik” Lajtha László, A kék kalap szerzője, aki alig emlékeztet az előbbiekre. Ám ez legfeljebb azt bizonyítja, mire képes az igazi tehetség és ötletesség.”

 

Lajtha László 3

 

100 éve született Lajtha László zeneszerző (1992)

Az 1992-es esztendőt – Lajtha László születésének 100-ik évfordulóját – a magyar zenei élet legjelesebb személyiségei, országos méretű Emlékévnek nyilvánították.

Az Emlékév 1992. január 22-én kiállítással kezdődött a Néprajzi Múzeumban, Berlász Melinda, az MTA Zenetudományi Intézet munkatársának rendezésében. A megnyitón Ujfalussy József zenetudós ünnepi beszédében többek között ezeket mondta: „Ez a kiállítás századunk egyik legnagyobb magyar zeneszerzőjére, népzenekutatójára és pedagógusára, Lajtha Lászlóra emlékezik, születésének 100. évében, halála 29. évfordulójának közelében, a Magyar Kultúra napján. Lajtha László pályáját áttekintve – újra és újra értetlenül állok a jelenség előtt: mi az oka, hogy zeneéletünk igazában sohasem tudta, sohasem akarta őt befogadni?  Csak egy magyarázat kínálkozik: a „másságé”. Azé az emberi korlátoltság természetéből fakadó megkülönböztetésé, amelyből ellenség-képeket lehet alkotni a műveletlenség és az irigység termőtalaján. Mert Lajtha László tagadhatatlanul „más” volt. Más volt magyarnak, mint ahogy azt a kor divata akkoriban elvárta volna, s mindinkább kötelezővé tette. Más volt zeneszerzőnek, mert megtanulta a francia zene nyelvét egyesíteni a magyar hangszeres népzene jelentőségével.”

A Lajtha-év gazdag műsorából Rádiónk is kivette részét: helyszíni közvetítéseket adtunk a legfontosabb hangversenyekről és beszámoltunk a centenárium eseményeiről. Nyolc részes dokumentum-műsort sugároztunk Lajtha László özvegyének elbeszélése, valamint kortársak nyilatkozatai alapján. Sorozatban műsorra tűztük a zeneszerző műveit és ismertettük népzenei munkásságát. 1992. június 30-án Lajtha László 100. születésnapján Berlász Melinda zenetudós emlékezett a zeneszerzőre. A Mátyás templomban pedig Ünnepi hangversenyen hangzott el néhány műve: a Magnificat, a Sinfonietta és az Op. 54-es Mise.

Hogy ki volt Lajtha László, azt jó barátja, Áprily Lajos költő így fogalmazta meg röviden: „Kemény-nyakú magyar ember, akinek ógörög a szelleme, francia a stílusa, kálvinista a lelke, de emberi a szíve.”

 

LAJTHA LÁSZLÓ MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI

1952  IV. „Tavasz” szimfónia Op. 52.

1953  VII. vonósnégyes

1954  Szimfónia vonószenekarra (Les soli) + Basa Pista (feldolg. Polgár Tibor)

1955  Szonatina + IX. vonósnégyes + X. vonósnégyes + Hegylakók (Áprily Lajos) Op. 16.
Csendes magyar + Három székely népdal + Székely lakodalmas

1956  Három székely népdal

1957  In memoriam + Mise + Kilenc magyar népdalból (6) + Mikor Csíkból elindultam

1958  Divertissement + Gordonka-zongora szonáta
Quattre hommages (fuvolára, oboára, klarinétra, fagottra)

1959  Hárfaötös Op.46. + II. vonóstrió + Három székely népdal

1960  Szonáta fuvolára és zongorára (Soanta en concert) + Soproni képek I.

1961  III. szvit + Vasmegyei kurucképek

1964  V. vonósnégyes

1965  IV. „Tavasz” szimfónia Op. 52. (2. felvétel)

1966  Capriccio – szvit

1969  Udvarhelyi táncok

1972  Hol járt a dal (Áprily Lajos) + Magnificat Op. 60.

1976  Quattre hommages (fuvolára, oboára, klarinétra, fagottra) (2. felvétel)
Szonáta Op. 68. + Hegylakók (Áprily Lajos) Op. 16. (2. felvétel)

1978  Udvarhelyi táncok (2. felvétel)

1979  Kossuth verbunk + Rondel (Charles d’Orleans, ford. Jékely Zoltán)

1980  Négy a capella madrigál Op.29. (Charles d’Orleans, ford. Nádas Katalin)
Rondel (Charles d’Orleans, ford. Jékely Zoltán) (2. felvétel)

1982  Esti párbeszéd (Áprily Lajos) Op. 16.

1983  VII. szimfónia

1984  Szonáta fuvolára és zongorára (Sonate en concert) (2. felvétel)

1985  Három nocturne Op. 34.

1986  Változatok Op. 44. + Három dunántúli népdal + Két csiki népdal
Két erdélyi népdal + Két szépkenyerüszentmártoni népdal (Lajtha László gyűjtése)
Szépkenyerüszentmártoni népdalok (Lajtha László gyűjtése)

1987  Capriccio – I. szvit + Capriccio – II. szvit + Capriccio – III. szvit
Capriccio – balett + Intermezzo

1988  II. szimfónia + Trió fuvolára, gordonkára és hárfára Op. 22.
Három himnusz Op. 65. + Chanson (Charles d’Orleans verse, ford. Jékely Zoltán)
Mise Op. 54. + Rondel (Charles d’Orleans, ford. Jékely Zoltán) (3. felvétel)