Emlékezzünk Horusitzky Zoltán zeneszerzőre

Bieliczkyné Buzás Éva: Dömösi madrigál

Horusitzky_Zoltán 2

Beszélgetés Horusitzky Zoltán zeneszerzővel (1980-ban)

1925-ben a Zeneművészeti Főiskola növendékhangversenyén Kodály Zoltán tizenhárom zeneszerző hallgatója mutatkozott be. A koncert után rosszindulatú kritika jelent meg a fiatal komponistákról. Kodály válaszában megvédte tanítványait és megjósolta, hogy közülük kerülnek ki a jövő zenekultúra megteremtői: „A magyar zene újjáépítői csak fél kézzel dolgozhatnak. Fél kezükkel állandó védekező harcot kell viselniük. De épül a fal. Az építők névsorába, hiszem, bekerül néhány név a tizenháromból.”

            E „névsorban” szerepelt Horusitzky Zoltán neve is, akiről Kodály azt írta cikkében, hogy            „meleg, egyéni lírája nagy ígéret”. Több évtized múltán hogyan emlékszik vissza a  pályakezdés nehézségeire, biztató szépségeire?

              – Tizenöt éves voltam, amikor felvettek a Zeneakadémia zongora- és két év múlva a zeneszerzés szakára. Az ottani zongora-tanulmányaim mellett sokat segített Novák Erzsébet, aki mint Szendy Árpád és Kovács Sándor egykori tanítványa az ő pedagógiai módszerük alapján foglalkozott velem. Olyan jól haladtam, hogy a Zeneakadémián hátralévő két évet egy év alatt elvégeztem. Ekkor még nem szándékoztam a tanárképzőben továbbtanulni, hanem csak koncertezni. Az első hangversenyemnek sikere volt. Az újságban például Kern Aurél mint a jövő nagy művészét emlegetett. Egy évvel később a Vigadóban egy koncertre készültem, amikor hangolás közben annyira megsérült a kezem, hogy évekig nem tudtam megfelelően gyakorolni. Az a baleset nagy tragédiát jelentett. Vagy szerencsét. Hiszen előtte még elsősorban zongoraművészként akartam élni. Így viszont előtérbe került a zeneszerzés, amit egy évig Weiner Leótól, aztán Kodály Zoltántól tanultam. Akkor írtam az Öt zongoradarab című művemet, amit a már említett Kodály növendékek szerzői estjén is előadtam. A Fekete Hold éjszakáján című Ady kantátámat Kodály megmutatta Dohnányinak, aki műsorára tűzte a Filharmónia zenekar hangversenyén. A zenetanulással párhuzamosan a jogi egyetemen ledoktoráltam. Hodula István barátom (aki zeneszerzésben évfolyamtársam volt és nagyon szép dalokat írt) rábeszélésére a zongora tanárképzőt is elvégeztem. Korai halála után én lettem helyette a Felsőbb Zeneiskola tanára, később igazgatója is.

A Zeneakadémián pedig 1946-1968-ig tanítottam a zongora főtanszakon.

A fiatalon tervezett zongoraművészi karrierem a baleset miatt megtört. Később a saját műveim előadása adott ösztönzést újra a zongorázásra. Párizsban több szerzői esten is játszottam a zongoradarabjaimat és kísértem dalokat. A finnországi Tamperében egy kritikus azt írta, hogy mint zongoraművészt is a legnagyobbak között fognak számon tartani. A finn barátaim kérésére három éven keresztül vezettem Tamperében nyári zongora-kurzust és adtam egy-egy koncertet. A szólóesteken Mozart, Beethoven és Schumann ritkán hallható műveit játszottam. Ezzel kezdődött az én új, zongorista életem.

Báthory-Zsigmond-opera

 

 – 1955. június 9-én a Rádióújság felhívta az operarajongók figyelmét.

            „Új magyar történelmi operát mutat be a Rádió: Horusitzky Zoltán, a Zeneakadémia      tanára, Erkel- díjas zeneszerző Báthory Zsigmondját. Akik ismerik az új magyar           operairodalom útját,   tisztában vannak a bemutató különleges jelentőségével, hiszen       elmondhatjuk, hogy ez a felszabadulás óta az első új magyar hősi zenedráma, az Erkel   útjait követő első magyar történelmi opera.”

 

– A Báthory Zsigmond című operám írásához 1944-ben kezdtem hozzá. A részleteket mindig eljátszottam Kodálynak, az Operaház vezetői közül pedig különösen Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv kísérték figyelemmel az alkotás folyamatát. A Báthoryval az volt a célom, hogy folytassam az Erkel által elkezdett és aztán abbamaradt történelmi operák sorát. Az operaírás módja, koncepciója természetesen változott. Erkel stílusa részben olasz, részben verbunkos. Nem ismerhette az igazi magyar népdalokat, amit Kodály és Bartók később felkutatott és összegyűjtött. És elsősorban Kodály megteremtette azt a zenei nyelvezetet, amelyre fölépülhetett a kifejezetten magyar zenekultúra. Erről az alapról kiindulva a népopera írásában Muszorgszkij Borisz Godunovja a példaképem. A forma tekintetében viszont Mozart operáit tartom mintának, ahol áriák, együttesek és recitativók követik egymást. A rövid, világos recitativók érthetővé teszik a szöveget, a cselekményt, mert a néhány akkordból álló kíséret nem fedi a szöveget. Ezek mellett az ária, együttes, vagy kórus zeneileg megteremti az események atmoszféráját, szenvedélyességét és kifejezi az érzelmi mondanivalót. Fontos az is, hogy a szereplők jellegzetes típusok, karakterek legyenek, akik szervesen illeszkednek a zenedrámába.

Az operát 1955.-ben a Rádió keresztmetszet formájában mutatta be. Romhányi József írt hozzá összekötő verset. A több mint 140 perces opera felvételéhez nagyon kevés idő állt rendelkezésre. Polgár Tibor karmester azonban nagyszerűen és koncentráltan próbált, ezért viszonylag jól sikerült. Az első adás óta legalább húszszor hangzott el a Rádió műsorában.

A Rádió bemutatónak köszönhető, hogy külföldön is érdeklődést keltett. Ezt az adást ugyanis meghallgatta az NDK-ban levő Greiz város színházának zeneigazgatója is. Rövidesen levelet kaptam tőle, hogy érzi a műben a drámaiságot, tetszik neki, és szeretné opera együttesével színpadra vinni. 1957. április 28-án valóban nagyszerű bemutatót produkált – zeneileg és rendezés tekintetében is – a thüringiai kis színház társulata. Az itthoni sajtóban is megírták, hogy a magyar történelmi témájú operát az NDK-beli siker után ideje lenne bemutatni a budapesti közönségnek is. Ilyen előzmények után 1960. június11-én végre az Operaház színpadán is életre kelt a Báthory Zsigmond.

A Rádióban lévő felvétel csak keresztmetszet, de amit az Operaházban bemutattak, az sem hiteles ma már, mert az előadások tapasztalatai alapján több részletet kijavítottam, átdolgoztam.

Horusitzky az íróasztalnál

 

Kamara- és vokális művek

 – Nagyszabású, történelmi népoperája mellett a kamara-jellegű kompozíciói ismertek.     Több műve születéséhez művész barátai, irodalmi mű, vagy pedig egy kedvelt természeti         környezet adta az ihletet. Kérem, említsen ezek közül néhányat.

              – Shakespeare három szonettjét Báthy Annának zenésítettem meg. A nagy művésznőt régóta jól ismertem. Egy este olyan csodálatosan énekelt, hogy engem azonnal dalok írására késztetett. Másnap már telefonáltam neki: „Anett! Gratulálok, hogy apa lett, mert szültem magának három Shakespeare szonettet!” Az 1953-as rádiófelvételen ő énekelte, később a hanglemezre pedig László Margit.

Több zongoraművemet Petri Endre mutatta be. Például a Poétikus gyakorlatokat. A nyolc zongoradarab meghatározott dramaturgia szerint követi egymást, amelyek egyúttal különböző technikai szempontokból gyakorlatok is. A Kétzongorás szonátát is Petri Endre és Varjas Anna adta elő a Rádióban, de azóta már teljesen átdolgoztam. Így jelent meg a Zeneműkiadónál. Külföldön is sok helyen játszották.

Dömösön van egy nyaralóm, szemközt a Szentmihály heggyel. Egy festőművésznő panaszkodott nekem, hogy már két éve próbálja ezt a hegyet megfesteni, de nem sikerül. Akkor tréfásan azt mondtam, hogy kihívom versenyre: én megkomponálom, ő pedig fesse le.

Így született A hegy című szonáta. Zeneileg – a formálással és tematikával – a Dunakanyarból szinte kiugró hegy monumentalitását és a meredek sziklákat próbáltam kifejezni. Ezt is Petri Endre zongoraművész mutatta be a Rádióban 1969-ben. Külföldön én is többször előadtam. Párizsban Cziffra György az egyik nemzetközi zongoraversenyen kötelező darabként tűzte ki ezt a művet. A kottakiadásban ezért szól neki az ajánlás.

Rousseau, a nagy francia filozófus életének utolsó két évét egy márki meghívására, annak a kastélyában töltötte. A nyugtalan ember a csodálatos parkban jól érezte magát. Nagy sétákat tett és elmélkedett. A séták közben fokozatosan megnyugodott. Ott írta utolsó könyvét Egy magányos sétáló álmodozásai címmel. Franciául olvastam a meditációkat és fel is kerestem azt a parkot. Az élmény hatására elhatároztam, hogy zongoradarabokat fogok írni, és mint ahogy ő a fejezeteket, én is sétáknak nevezem az egyes számokat. Persze, ezek nincsenek összefüggésben Rousseau filozófiai elmélkedéseivel, csak az egész hangulatát fogalmaztam meg. Tehát az ember kapcsolatát a természettel, a filozófus lelkének viharait és megbékélését. A Rádió felkérésére írtam ezt a tíz zongoradarabot és én játszottam felvételre.

Nagyon szeretem a vonósnégyeseket, a legmagasabb rendű műfajnak tartom. Írásához a legtöbb biztatást a Tátrai vonósnégyestől kaptam. Mindig a legnagyobb készséggel, nagy ambícióval és alaposan felkészülve játsszák műveimet. Az ő emberi magatartásuk, művészi elismerésük, átélt, megtisztult zenélésük sokat segít az alkotásban. A legutóbb elkészült VII. vonósnégyesemet is ők fogják bemutatni a Rádióban.

 – Vokális kompozíciói bizonyítják, hogy életében fontos szerepet játszik a költészet is.

– Mindig érdeklődtem a költészet iránt. Fiatal koromtól kezdve sokszor írtam dalokat, kórusműveket Ady, Kosztolányi, Babits, Petőfi, Tóth Árpád és mások költeményeire. De a versírás bennem is állandóan ingerkedik. A zeneszerzés hosszú ideig tartó folyamat. Ezzel párhuzamosan, mintegy a komponálás szünetében egy-egy verset is írok. Néhány vokális kompozícióm szövegét is én készítettem. Például a Báthory Zsigmond című operám szövegkönyvét. (Romhányi József később munkatársam lett ebben. A rádiófelvételre összekötő verseket írt, az operaházi bemutatóra pedig egyes részek átformálásában is segített.) A Házunk, Vadvirágok, és Viharos alkonyat című verseimre komponáltam a Három dömösi madrigált női karra. Egy szerzői esten Dömösön is előadtuk. A közönség nagy derültséggel ismerte fel a középső számban megörökített Petkó bácsit, a dömösi parasztot.

Felkelt a Nap című versemet is azzal a szándékkal írtam meg, hogy egy kantátát komponálhassak belőle. A természet példáján keresztül fejeztem ki, hogy az ember nem a túlvilágon, hanem itt a Földön a munkájában, cselekedeteiben, gondolataiban, életmegnyilvánulásaiban és alkotásaiban él tovább. Nyáron mutatták be Szolnokon.

 – 1968-ig tanított a Zeneakadémián. De ha a régi tanítványok, fiatal művészek fordulnak             segítségért a sok tapasztalattal rendelkező tanárhoz, és zongoraművészhez, mindig        önzetlenül, készséggel, szívesen adja át tudását továbbra is. Hogyan tölti nyugdíjas napjait és milyen tervei vannak a komponálás területén?

              – A zongorázás ma is a legnagyobb örömem és élvezetem. Minél idősebb leszek, annál jobban megértem a zeneszerzőket. Felfedezem azokat a csodákat, amelyeket Mozart zenéje magában rejt. Beethoven ereje, fensége is közel áll hozzám. Schumannt pedig mindig szerettem. Újra előveszem a régi műveimet, és ahol hibát találok bennük, azt javítgatom, korrigálom. De megindult a motor bennem az új művek írására is. Gordonka-szonátát írok Banda Ede részére. Az ő játéka szintén alkotásra inspirál engem. Ott voltam a legutóbbi szólókoncertjén a Vigadóban. Azóta mindig a fülemben van az a tónus, a kicsit álmatag, finom poézis, amivel ő megszólaltatja a hangszerét. Ezt a belső élményt szeretném most hangokba önteni.  Hanglemezen hallgattam Beethoven Diabelli-variációit Alfred Brendel szenzációs előadásban. Annyira felvillanyozott, hogy hozzákezdtem saját témámra variációkat írni. Egy oratórikus művet is tervezek Paul Kleist A zene hatalma című novellája alapján, amely arról szól, hogy a zene a legnagyobb gonosztevőt is megszelídítheti.

 – Gyakran említi a Rádiót – műveiről beszélgetve – hiszen azoknak nagy részét a Rádió   megrendelésére írta, itt is mutatták be elsőként. A Fekete város című ballada zenéjét       nívódíjjal jutalmazták. Néhány zongoradarabját pedig saját előadásában rögzítették. 

– A magyar zeneszerzőknek és az előadóművészeknek a legtöbb szereplési lehetőséget a Rádió biztosítja. Különösen óriási érdeme van abban, hogy az új magyar operák születését elősegítette. A legtöbb opera a Rádióból indult el az operaházi és külföldi sikeres útjára.

Az a tény, hogy a Rádió majdnem minden évben megrendel valamit, nagyon inspirálja a zeneszerzőket. Mert a komponista nemcsak akkor alkot, ha zenei gondolata van, hanem fordítva is igaz. Az a lehetőség, hogy előadják az elkészült művet, olyan ösztönzően hat, hogy keresi a gondolatokat. És megszületnek az új alkotások. A zeneszerző fejlődésének egyik biztosítéka művének megszólaltatása. Véleményem szerint az egész magyar zenei élet felpezsdítése elsősorban a Rádió érdeme.

Horusitzky szemüvegben

Sonata

             – A Dunakanyar egyik legszebb helyén, Dömösön egy hegy oldalán van a nyaralója.       Olyan a panoráma, mint egy monumentális freskó. Ez a környezet komponálásra, alkotásra buzdítja a művészt.

– Ez a dömösi táj valóban sokat jelent nekem. Az itteni egészséges lélegzéstől az ember lelkileg és fiziológiailag egyaránt felfrissül. Ennyi természeti szépség érzékelése pedig örök szellemi megtermékenyülést ad. A természettől még az aleatóriát, véletlenszerűséget is elfogadom, mert ez az ő területe. De az igazi művész nem utánozhatja a természetet, a művésznek alkotni kell, s az alkotás folyamatát nem lehet a véletlenre bízni. Amikor Kodály tanított bennünket, akkor nemcsak a mű egészéről volt szó, hanem minden hangnak a helyén kellett lenni. Nem törekszem arra, hogy zenétől idegen, új hangzásokat találjak ki. Ilyen értelemben nem vagyok korszerű. Pedig én modern zeneszerzőnek vallom magam, mert azokat az élményeket, érzéseket fejezem ki, amelyeket a mai ember átél.

 

 – Horusitzky Zoltán életútjában egyesül a zene, a költészet, a képzőművészet szeretete, az  alkotás gyötrelme, a 20. századi embert körülvevő világ vajúdása, valamint a természet    összhangja és disszonanciája egyaránt.

 

  1. április 25-én halt meg Budapesten. Családja az ő megrendítő soraival búcsúzott:

„Vagyonom mind az egészet / átadom néked Enyészet …

emlék örömök, minden kincs / tiéd, csak zeném ne érintsd.”

 

Részletek a Rádiófónia műsoromból:

 

Horusitzky Zoltán: Dalok kínai versekre (1941)

  1. március 15-én az ünnepi műsorszámot a Mai magyar zeneszerzők bemutató hangversenye jelentette. Ekkor hangzott el első alkalommal Horusitzky Zoltán Dalok kínai versekre c. ciklusa Basilides Mária előadásában, a zeneszerző zongorakíséretével.

Bár Horusitzky Zoltán zongoraművésznek készült, egy kéz-sérülés végül a zeneszerzői tehetségét bontakoztatta ki. Kodály Zoltánnál végezte tanulmányait 1922 és 1926 között. Azonban a zongorához sem lett hűtlen: több évtizeden keresztül tanított a Székesfővárosi Felsőbb zeneiskolában, majd a Zeneakadémián. Horusitzky a zene mellett a költészethez vonzódott legjobban. Gimnazista volt, amikor sorra jelentek meg az Ady, Babits és Kosztolányi kötetek és ő mindig sietett elsőként megvenni azokat.

1913-ban adták ki Kosztolányi Dezső első műfordítás kötetét, amely szinte szenzáció számba ment, hiszen egy akkor még ismeretlen világot mutatott be magyar nyelven. Horusitzkynek különösen tetszettek a kínai költők: mint Lu Jün, aki 303-ban halt meg és Tu Fu, aki 712 és 770 között él. Ezeket a gondolat gazdag verseket komponálta később dalciklussá.

 

Horusitzky Zoltán: Shakespeare-szonettek (1954)

  1. júniusában hangzott el a Rádióban Horusitzky Zoltán Shakespeare-szonettekre komponált három új dala Báthy Anna előadásában, a zeneszerző zongorakíséretével.

Berlász Melinda zenetörténész e dalciklusról szóló írásából idézek, amely rávilágít a szerző és a kor kapcsolatára is. „Horusitzky Zoltán a 20. századi magyar zeneszerzés jeles komponistája, Kodály zeneszerző iskolájának kiemelkedő tehetségű, nagy műveltségű képviselője. Annak a nehéz-sorsú nemzedéknek a tagja, amelynek pályája a II. világháború és a nyomában járó kelet-közép-európai történeti szituáció külső-belső elszigetelődésében folyt.

A Shakespeare-szonettek három dala a háborút követő alkotókorszak termése, menekülés a kor közösségi elvárásai elől az örök érvényű érzelmek szférájába.

Shakespeare 75. (Az vagy nekem), 72. (Csak addig gyászolj) és 73. (Nézd életem oly évszak) kezdetű szonettjeit fűzte sorozattá a ciklus (Szabó Lőrinc fordításában), áradó vallomásokká, amelyben a lírai kitárulkozás, a panasz és a filozofikus töprengés meggyőző erejű, olykor impresszionista színezetű életet nyert. A dalokat Báthy Anna énekművésznő egyik házi-koncertjének élménye ihlette.”

 

Horusitzky_Zoltán 3

 

Horusitzky Zoltán Báthory Zsigmond” c. operája (1955)

Az 1955-ös esztendő rádiós bemutatói között legjelentősebb Horusitzky Zoltán

„Báthory Zsigmond” c. operájának felvétele volt. A zeneszerző e művével folytatni akarta az Erkel Ferenc által elkezdett, aztán abbamaradt magyar történelmi operák sorát. Horusitzky először a szövegkönyvet írta meg, majd 1944-ben hozzákezdett a komponáláshoz. A részleteket mindig eljátszotta egykori tanárának: Kodály Zoltánnak. Az Operaház vezetői közül pedig különösen Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv kísérték figyelemmel az alkotás folyamatát.

Az operaházi bemutató azonban még sokáig – 1960-ig váratott magára, ezért a Rádió vállalkozott az opera ősbemutatójára. Részleteket ugyan már 1951. november 25-től kezdve lehetett hallani a rádió műsorában, de a nagyszabású, 140 perces opera csak 1955. június 9-én hangzott el. A nagy érdeklődéssel vártopera-bemutatóról megjelent kritikák közül kettőből idézek. Várnai Péter így írt: „Zeneművészetünk egyik legfontosabb problémája az új magyar operairodalom megteremtése.

Születtek életképes, jó magyar zenés színpadi művek, de ezek mind vígoperák voltak. Nem értékítélet, ha ezt a tényt leszögezzük, csak a hiányérzet szól belőlünk:

a nagy-opera, a történelmi, vagy általában a komoly, hősi tárgyú dalmű hiányolása.

Ezért volt kétszeresen felcsigázott az érdeklődésünk Horusitzky Zoltán „Báthory Zsigmond” című operájának rádióbemutatása előtt. Új magyar opera és történelmi, hősi tárgyú! Meg kell mondanunk, hogy a mű csak részben elégítette ki ezt a fokozott várakozást. A szerző témaválasztása alapjában szerencsés: a székely jobbágyok harca a szabadságért.

Horusitzky – mint librettó író azonban ezt a jó témát sok szerteágazó, figyelmet elterelő mellékcselekménnyel terheli meg. Horusitzky zenéje viszont számos kitűnő részletet, igazi operai elemet tartalmaz. Nyelve teljesen magyar, a népdalból nyert intonációs alap mindvégig érezhető, mind a zárt számokban, mind a recitativókban. Az egész opera azonban nélkülözi a legfontosabbat: az egyéni hangot. A legnagyobb dicséret illeti az előadógárdát: nagy munkával, tudásuk legjavát adva szolgálták ezzel a stúdió előadással a megszületésre váró magyar opera oly régen vajúdó ügyét.”

Eősze László elemző kritikája az Új Zenei Szemlében jelent meg, melynek részletét idézem:

„Horusitzky Zoltán „Báthory Zsigmond” c. operájának legfőbb értéke drámai erejű zenéje, mely atmoszférát teremt, s nagy kifejező erővel ábrázolja ezt az ellentétektől izzó kort. Sötét hangulata ellenére is felemelő a kicsengése, mert tele van poézissel.

Sokféle ember kerül itt össze: a székely nép fiai és Erdély főurai, spanyol jezsuita és magyar papok meg apácák, olasz táncosnők és osztrák udvarhölgyek. Mind egy-egy külön világ. És Horusitzky ért hozzá, hogy zenéjében valamennyinek a legjellemzőbb vonásait fesse meg.

A zene és a szöveg egymáshoz való viszonyának kérdésében Horusitzky a zene elsődlegessége mellett döntött. A szintén tőle származó szövegkönyv alárendelt szerepet játszik, s helyenként dramaturgiai és verstani szempontból is kifogásolható. A zene az, amely magával ragadja a hallgatót, s az érzelmeken keresztül vezeti el a megértéshez. Az opera rádió-bemutatója sikert aratott. Része van ebben Polgár Tibor karmester vezetésével a kiváló előadógárdának. Szabó Miklós, Szecsődy Irén, Tiszay Magda, Svéd Sándor és mások, szerepüket átérezve szólaltatták meg az opera hőseit.”

 

A 75 éves Horusitzky Zoltán köszöntése (1978)

  1. július 8-án Horusitzky Zoltán zeneszerzőt 75. születésnapján köszöntötték barátai, tanítványai és pályatársai. Horusitzky a 20. századi magyar zeneszerzés jeles komponistája. Kodály zeneszerző-iskolájának kiemelkedő tehetségű, nagy műveltségű képviselője volt. Szerkesztette A zene c. folyóiratot, igazgatója volt a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolának, majd a Zeneakadémia tanáraként működött több mint két évtizeden át.

Zeneszerzőként főleg hangszeres műveket, valamint dalokat és kórusokat komponált, nem egyszer saját verseire. Báthory Zsigmond c. nemzeti-történeti operáját a Magyar Rádió mutatta be 1955-ben, ezt követte a németországi, majd a budapesti Operaház előadása.

A születésnapi köszöntőben Raics István többek között így fogalmazott: „Horusitzky Zoltán műveiben zúgnak a hegyek és zeng a természet. A 75. életéve küszöbére érkezett mester intenzíven benne él a természetben. Dömös páratlan szépségű hegyei közt, erdőbe épített nyaralója épp úgy együtt lélegzik a Dunával, a természettel, mint Budapesten Gellért-téri lakása. Hogy hol alkot szívesebben? Mindkét helyen megtalálja ihlető-inspiráló indítékait, mindkét helyen kitűnő zongora segíti, nem is annyira az alkotásban, mint inkább a nagy mesterekkel való társalgásban.”

A Dunakanyar szépsége ihlette A hegy c. zongoraszonáta alkotására, amelynek történetéről a zeneszerző így beszélt: „Dömösön vagy a nyaralóm, szemközt a Szentmihály heggyel. Egy festőművésznő panaszkodott nekem, hogy már évek óta próbálja ezt a hegyet megfesteni, de nem sikerül. Akkor tréfásan azt mondtam, hogy kihívom egy versenyre: én megkomponálom, ő pedig fesse le. Így született A hegy című zongoraszonáta. A Dunakanyarból szinte kiugró hegy monumentalitását és a meredek sziklákat próbáltam zeneileg kifejezni. Petri Endre mutatta be a Rádióban, de külföldön én magam is többször előadtam. 1976-ban pedig a Versaillesban megrendezett nemzetközi Cziffra-zongoraverseny kötelező darabja volt. Ezt tartom művem legnagyobb sikerének. A kottakiadásban az ajánlás ezért szól Cziffra György zongora- művésznek.”

 

Elhunyt Horusitzky Zoltán zeneszerző (1985)

  1. április 25-én 82 éves korában elhunyt Horusitzky Zoltán zeneszerző, zongoraművész.

Tisztelői a nagyszerű muzsikusra, a humánus művészre és a természetkedvelő emberre emlékeztek. Vele kapcsolatban egy régi történet jut eszünkbe: 1925-ben a Zeneakadémia növendék-hangversenyén Kodály Zoltán 13 zeneszerző hallgatója mutatkozott be. A koncert után rosszindulatú kritika jelent meg a fiatal komponistákról. Kodály válaszában megvédte tanítványait és megjósolta, közülük kerülnek majd ki zenekultúránk újjáépítői.

E névsorban szerepelt Horusitzky Zoltán is. Tekintsük át, pályája során mit tett a Kodály által megálmodott zenekultúráért.

Horusitzky Zoltán 1927-től 1945-ig a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola tanára, majd igazgatója volt. 1946-tól 1968-ig – nyugdíjba vonulásáig – a Zeneakadémia zongora tanszakán tanított.

Közben 12 éven keresztül szerkesztette a Zene című folyóiratot, számos ismeretterjesztő és zenepolitikai cikket írt. Zongoraművészként is sikereket aratott (bár egy sérülés évekig akadályozta a gyakorlásban), saját műveinek előadása azonban újabb ösztönzést adott számára.

A Rádió archívuma őrzi játékát, hiszen több zongoraművét és dalainak kíséretét ő játszotta a felvételeken. Zeneszerzői munkásságát kantáták, zenekari- és versenyművek, 4 vonósnégyes, zongoradarabok és dalok jelzik. Mivel a versírást is művelte, néhány vokális kompozíciójának, például a Báthory Zsigmond című operájának szövegét maga írta. Ezt a történelmi operát – Romhányi József összekötőszövegével, keresztmetszet formájában a Magyar Rádió mutatta be 1955-ben. Nagyszerű előadók: többek között Szecsődy Irén, Tiszay Magda, Szabó Miklós és  a Rádió zenei együttesei Polgár Tibor vezényletével sikerre vitték a darabot.  Később Németországban, majd 1960-ban a budapesti Operaházban is színpadra állították.

 

 

SAMSUNG TECHWIN DIGIMAX-410

 

HorusitzkyZoltán_SztGellért3

Budapest, Szent Gellért tér 3.

 

Látogatás-Horusitzky-Zoltánék

Horusitzky Zoltán és Bieliczky Joó Sándor Dömösön

 

Utóhang. Férjemmel együtt többször voltunk a Horusitzky-család vendégei.

Ha rájuk gondolok, akkor először a dömösi tájat látom magam előtt. Egy gyönyörű, romantikus hegyoldalon ketten beszélgetnek: Zoltán és Sanyi. Jó barátok lehettek volna, ha a sors többszöri találkozást is engedélyez számukra. A megmentett fotón két intelligens, szép szelíd ember látható, akik a valóságos élet fölötti szellemi, lelki horizonton érezték jól magukat. Nekünk, asszonyoknak – Katusnak és nekem – az volt a küldetésünk, hogy a valóság és a horizont között vezető lépcsőket illesszük a lábuk alá.

Aztán … váratlanul átléptek a horizont túlsó oldalára, ahová többé már nem követhetjük őket odaadó féltésünkkel. Gondunk már csak a hátrahagyott emlékük ápolása.  És ez sem kevés. (1988.)

 

A képek a Horusitzky-család otthonában és a dömösi nyaralóban készültek.  (+4)

Látogatás-Horusitzky-Zoltánék-5

Látogatás-Horusitzky-Zoltánék-2

Látogatás-Horusitzky-Zoltánék-3

Látogatás-Horusitzky-Zoltánék-4

 

 

Horusitzky Zoltán műveinek rádiós felvételei

 

1952  Ungaresca  /kb./

1953  Az vagy nekem  /LXXV. szonett/  /Shakespeare, Szabó Lőrinc ford./
Csak addig gyászolj /LXXV. szonett/  /Shakespeare, Szabó Lőrinc ford./
Nézd, életem oly évszak  /LXXIII. szonett/  /Shakespeare, Szabó L. ford./

1956  Dalok kínai versekre  /Kosztolányi Dezső ford./

1957  Szvit mári népdalokra

1958  IV. vonósnégyes

1959  III. vonósnégyes  /a-moll/

1964  Az vagy nekem  + Csak addig gyászolj + Nézd, életem oly évszak /Shakespeare/  /2. felvétel/
Dalok kinai versekre  /Kosztolányi Dezső ford./ /2. felvétel/ + Négy kórusmű /Kosztolányi Dezső/

1967  Poetikus gyakorlatok

1968  Négy balettkép
Báthory Zsigmond – háromfelvonásos opera  /a zeneszerző és Romhányi/

1969  Szonáta  /A hegy/

A fekete város – ballada  /Mikszáth Kálmán nyomán Erdődy János/

1970  Szonáta két zongorára

1971  Szonáta + Két dömösi madrigál

1974  Láng  /Tóth Árpád/+ Miért  /Tóth Árpád/ + Pompázó alkonyat  /Tóth Árpád/

1975  Az eltévedt lovas  /Ady Endre/ + A magány papja  /Kosztolányi Dezső/
Őrizem a szemed  /Ady Endre/ + Viharos éjjel

1976  VI. vonósnégyes

1977  Magányos sétáló álmodozásai  /I-X. tétel/

1980  Concerto zongorára és kamarazenekarra

1981  VII. vonósnégyes
Palotai álmok – zenés játék  /Krúdy Gyula nyomán Török Tamás írta/

1982  Szonáta gordonkára és zongorára + Észak – kamarakantáta

1983  Egyetlen egy éjszaka – daljáték  /Molnár Ferenc nyomán Romhányi József írta/