Emlékezzünk Dohnányi Ernő zeneszerzőre

Emlékezzünk Dohnányi Ernő zeneszerzőre

(1877. július 27. Pozsony – 1960. február 9. New York)

zeneszerző, karmester, zongoraművész, zenepedagógus.

Dohnányi 1

Dohnányi Ernő

Dohnányi Ernő 1903 – 1915-ig javarészt külföldön (Bécsben és Berlinben) élt, az első világháború kitörése után azonban hazaköltözött. 1916-tól a Zeneakadémia professzora, 1919 februárjában az igazgatója lett. Tanárként és vezetőként elindította az intézmény ekkorra meglehetősen elavult oktatási rendszerének reformját. Újító javaslatai nemcsak támogatókat, hanem ellenségeket is szereztek számára. A tanári kar konzervatív szárnya 1919 októberében elérte, hogy a Tanácsköztársaság Zenei Direktóriumában való részvételére hivatkozva az aligazgatóval, Kodály Zoltánnal együtt, felfüggesztették állásából. Dohnányi az elszenvedett kudarc ellenére ezután is Budapesten maradt, s a Filharmóniai Társaság Zenekarának elnök karnagyaként, majd 1931-től a Magyar Rádió zenei vezetőjeként jelentős részt vállalt a két háború közötti időszak magyar zenei életének irányításából.

„Elmondhatjuk, hogy Dohnányi, a szólista és a kamarazenész, a pódium korlátlan uralkodója lett és a budapesti közönség dicséretére válik, hogy tömegesen látogatják a megszámlálhatatlan hangversenyt, melyen Dohnányi tiszta, költői, mesteri – minden felületes virtuozitástól idegenkedő – kvalitásai érvényesültek. […] Mesteri képességeinek segítségével a nagyközönség bensőségesebb kapcsolatba került magyar komponistáknak – közöttük Kodály Zoltánnak, Weiner Leónak, s e tanulmány szerzőjének – legújabb zongoraműveivel…” – írta róla Bartók Béla 1920-ban.

De Dohnányi nemcsak zongoristaként, hanem karmesterként is szolgálta a magyar zene ügyét. Zenekari hangversenyein a zeneirodalom klasszikusai mellett nagy számban szerepeltek kortársainak művei is, köztük olyan ősbemutatók, mint Bartók Négy zenekari darabja, Táncszvitje, Mandarin-szvitje és Kodály Psalmus Hungaricusa.

Dohnányi vezényletével, a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában hangzott el először Budapesten Bartók I. zongoraversenye valamint a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára.

 1934-ben Dohnányi újra a Zeneakadémia főigazgatója lett, s ezt a helyet megtartotta egészen 1941-ig, amikor a zsidótörvények elleni tiltakozásként lemondott minden korábbi vezető tisztségéről. 1944 novemberében hagyta el Magyarországot – immár véglegesen.

Addigi dicsőséges pályáját szinte kettétörte egy, a hazájából induló igaztalan rágalomhadjárat, melynek évekig tartó ádáz hullámaitól még korábbi legjobb zenész barátai és tisztelői sem tudták megvédeni. 1949-től haláláig az Egyesült Államokban élt, ahol a Florida State University professzora volt, emellett 1959-ig koncertezett és mesterkurzusokat tartott. 1960-ban, néhány hónappal New Yorkban bekövetkezett halála előtt készítette utolsó lemezfelvételeit.

Mozart, Beethoven, Schumann, Schubert, Brahms és Liszt műveinek egyik legnagyobb előadója volt. Sajnálatos, hogy zongoraművészi és karmesteri nagyságát alig őrzi életének legfényesebb időszakából származó, hangzó dokumentum. Kompozíciói azonban megmaradtak, s bár zeneszerzőként nem volt újító, életművének egy része halála óta is szerepel a hangversenyek műsorain. Dohnányi a magyar zenekultúra leggazdagabb s egyben legellentmondásosabb korszakában élt és dolgozott. Pályájának, működésének, zeneszerzői hagyatékának teljes feldolgozása a magyar zenetudomány egyik nagy adóssága, hiszen zenetörténetünk huszadik századi fejezetét az ő portréja nélkül lehetetlen hitelesen megírni. (Szitha Tünde Internet)

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból

  1. március 26-án Beethoven halálának 100. évfordulójára emlékezett a zeneszerető emberiség. Az évforduló estjén a Missa Solemnis hangzott el reprezentatív előadásban.

„A Palestrina Kórus, a szólókat éneklő Tihanyi Vilma, Basilides Mária, dr. Székelyhidy Ferenc és Vencell Béla operaházi művészek, valamint az Operaház hivatása magaslatán álló zenekara, és a vezénylő Dohnányi Ernő, a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya titáni feladatukat úgy oldották meg, hogy arról írni is csak a legnagyobb elragadtatás hangján lehet.” (Rádió Újság)

Dohnányi 1877-ben született Pozsonyban. Már fiatal korában feltűnt rendkívüli zenei tehetségével. A budapesti Zeneakadémián zongorára Thomán István, zeneszerzésre Koessler János tanította.

Thomán István

Thomán István

Koessler_János

Koessler János

1899-től kezdve néhány évig, mint zongoraművész szerepelt Amerikában, Angliában és Európa több országában. Művészi zongorajátékával mindenütt nagy sikert aratott.

1905-ben a berlini Zeneművészeti Főiskola tanára lett. A Berlinben töltött tíz év alatt mint zeneszerző is igen termékeny volt. Ebben a romantikus periódusában komponálta a Pierrette fátyola c. pantomimját Arthur Schnitzler szövegére.

Az ősbemutatót Drezdában 1910. január 27-én tartották meg. A drezdai premier után néhány hónappal a budapesti Operaházban is bemutatták, és sokáig műsoron tartották a darabot.

1910 és 1937 között többszöri felújítással, vagy új betanulással összesen 56 alkalommal adták elő az Operaház színpadán. Az 1928. november 11-i előadást a Rádió is közvetítette. Ekkor Bajor Gizit játszotta a némajáték főszerepét, a Rádió hallgatói azonban csak a zenében gyönyörködhettek.

Pierrette fátyola részlet jpg

Dohnányi Ernő 1919-től 1941-ig volt a Budapesti Filharmóniai Társaság elnök-karnagya. Összesen 333 hangversenyt vezényelt. Elsősorban a klasszikus és romantikus szerzők műveit dirigálta, de missziót töltött be a kortárs magyar zene szolgálatában is. A számadatok is impozánsak: Dohnányi 195 hangversenyén 37 magyar zeneszerző 89 új művét mutatta be, illetve tartotta műsorán. Többek között Bartók 15 műve 52 alkalommal, Kodály 8 műve 30 alkalommal és Kósa György 6 műve 12 alkalommal hangzott el. Természetesen Dohnányi saját kompozícióit is vezényelte a Filharmóniai Társaság hangversenyein. 16 Dohnányi mű 120 előadást ért el a 22 esztendő alatt.

Dohnányi Ernő A tenor c. operájának bemutatója (1929)

  1. február 9-én mutatta be az Operaház Dohnányi Ernő A tenor c. új vígoperáját.

Az előadást a Rádió is közvetítette. Érdemes említést tenni az Operaház akkori, kortárszenét támogató műsorpolitikájáról.

1925-től 1935-ig Radnai Miklós volt az igazgató. Maga is zeneszerző lévén, feladatának tekintette, hogy a hagyományos repertoárt kortárs operák bemutatásával gazdagítsa. Radnai korszakának modernizmusa az 1928-29-es évadban érte el a csúcspontját. Ekkor mutatták be Sztravinszkij: Oedipus rex, de Falla: A háromszögletű kalap, Hindemith: Oda-vissza, Zandonai: Francesca da Rimini című darabját. Ezekhez társult magyar bemutatóként Dohnányi Ernő: A tenor című háromfelvonásos vígoperája.  Dohnányinak már két műve: a Pierrette fátyola c. pantomimja és a Vajda tornya c. balladai témájú operája szerepelt az Operaház színpadán.

A tenor c. vígopera szövege egy német vígjáték alapján készült. Rékai Nándor karmester így nyilatkozott az operáról: „A zene Dohnányi legjobban pergő, szellemes, fordulatokban és melódiákban gazdag muzsikája. Az I. felvonás kiemelkedő zenei része a tenorista próbaéneke. Nagy hatásra számíthat az I. felvonást befejező keringő. A II. felvonásban a szerző nagyszerűen oldotta meg az egyidejűleg énekelt próba kvartett és szerelmi kettős összhangzását és zenei szenzáció a veszekedő négyes, mely valóságos bravúrja a komponálás művészetének. A III. felvonás újabb meglepetést hoz: Tekla dala, a tenorista szólója, és egy régi német népdallal átszőtt fúga számíthatnak nagy sikerre.”

A bemutatót nemcsak a közönség, hanem a sajtó is elismeréssel fogadta. Az akkori vélemények szerint a címszereplő Laurisin Lajos pályája legjobb alakítását nyújtotta.

A tenor_részlet

A tenor című opera

Dohnányi Ernő: c-moll zongoraötös Op. 1. (1929)

Az 1928-as év végén kinevezett Zenei Tanács mindhárom tagja feladatának tekintette a magyar zeneművek bemutatását, műsorra tűzését.

 

Dohnányi, Kodály, Bartók

Dohnányi, Kodály, Bartók

A nemes terv keretében 1929. február 27-én Magyar kamaraestet rendeztek a Rádióban. Goldmark Károly Zongora-kvintettje mellett Dohnányi Op. 1-es c-moll zongoraötösét is előadták. A művekről Papp Viktor zenekritikus, a Magyar Rádió zenei tanácsosa tartott bevezető ismertetést. A darabokat a kiegészített Hubay vonósnégyes, azaz Hubay Jenő és Gábriel Ferenc hegedűn, Zsolt Nándor brácsán, Zsámboky Miklós gordonkán és Stefániai Imre a Magyar Rádió zenei tanácsosa zongorán szólaltatta meg.

Ez alkalommal a Dohnányi műre hívom fel a figyelmet. Dohnányi Ernő 1894-től kezdve a Zeneakadémián tanult zeneszerzést Koessler Jánostól.

Az első tanévben komponálta a c-moll zongoraötöst, amelyet elég fontosnak érzett ahhoz, hogy Op. 1. felirattal lássa el. Ezt megelőzően vagy 70 kisebb-nagyobb darabot írt már. 1985. június 16-án hangzott el először, az év végi vizsgahangversenyen.

Koessler János, a Zeneakadémia német származású tanára, tehetséges tanítványának kompozícióját meg akarta ismertetni Johannes Brahmssal is. Erre hamarosan alkalom kínálkozott. Brahms a nyári hónapokat a Bécs-közeli üdülőhelyen, Bad Ischlben töltötte. Körülötte művésztársaság gyűlt egybe, ide tartozott Koessler János is. Brahms átnézte a Dohnányi mű kottáját és mindjárt hallani is akarta. Az éppen Bad Ischlben tartózkodó bostoni vonósnégyes és Nikisch Artur meg is szólaltatták. Brahms javaslatára aztán még abban az évben, 1895. november 25-én Bécsben is műsorra tűzték, akkor Dohnányi közreműködésével.

Az ifjú komponista végre személyesen is találkozhatott nagy példaképével: Brahmssal.

Néhány sort idézek erről Vázsonyi Bálint Dohnányi Ernőről szóló könyvéből:

„A mindössze 18 éves fiatalember türelmetlensége alig fékezhető: Brahms immár négy hónapja ismeri a művet, s még egyetlen szóra sem méltatta. Egy kolléga végül is észreveszi a szerző borongós hangulatát és határozott kérdéssel fordul Brahmshoz a darab érdemeit illetően. S Brahms szenvtelenül, szinte mogorván válaszolja: Magam sem tudtam volna jobban megírni.

Brahms

Johannes Brahms

 

Dohnányi Ernő: Változatok egy gyermekdalra (1929)

  1. április 22-én Dohnányi Ernő műveiből összeállított hangverseny hangzott el a Rádióban. Az Operaház tagjaiból alakult zenekart Berg Ottó vezényelte. A műsorban felcsendült a Változatok egy gyermekdalra c. kompozíció is. A zongoraszólót a zeneszerző játszotta.

Dohnányi ezt a zongorára és zenekarra írott versenyszerű művét Berlinben komponálta 1914-ben. Vázsonyi Bálint így írt a darabról Dohnányi Ernő c. könyvében:

„A mű keletkezésének történetében megfordult a szokásos sorrend. Dohnányi már régen felvázolta az egész kompozíciót: a bombasztikus bevezetést, az azt követő nevetségesen egyszerű témát, a variációk stílusát és sorrendjét, tudta, hogy lesz a darabban valcer és korál, zenélő doboz és fúga. Csak éppen ezt nem tudta, hogy mi legyen a téma. Ekkor jutott eszébe a francia eredetű és Mozart révén irodalmi értékre emelkedett gyermekdal. Attól kezdve gyorsan ment a munka. A variációk előadása hálás feladat mind zongoristák, mind karmesterek számára.”

A Variációk egy gyermekdalra Dohnányi humorának meggyőző bizonyítéka. A darab mottója szerint ugyanis „a humor barátainak örömére, másoknak bosszúságára” íródott.

S mivel a zenekedvelők között a humor barátai vannak többségben, talán azért is lett ez a 11 variációból álló darab Dohnányi legnépszerűbb, leggyakrabban előadott kompozíciója.

Változatok egy gyermekdalra

Változatok egy gyermekdalra

 

Bartók Béla és Dohnányi Ernő fiatalkori művei a Rádióban (1929)

  1. szeptember 13-án Bartók Bélának zongoraestje volt a Rádióban: Purcell, Bach, Scarlatti, Beethoven, Ravel és Chopin-műveket adott elő. Három nap múlva, szeptember 16-án a közép európai országokba is közvetített műsor hangzott el. A Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát Dohnányi Ernő vezényelte. A hangverseny programján Dohnányi d-moll szimfóniája és Bartók I. szvitje szerepelt.

 

Bartókkal

      Dohnányi és Bartók

Ha elgondolkozunk a műsor összeállításán, érdekes egybeeséseket vehetünk észre. Mindkét szerző 24 éves volt, amikor darabját komponálta, Dohnányi 1901-ben, Bartók 1905-ben. Mindkét mű 5 tételes, nagy részben külföldön íródtak, és bemutatójuk is külföldön volt.

Dohnányi 1901 körül nagyon sokat koncertezett, mint zongoraművész. Hét hónap alatt 59 koncertet adott Észak Amerikában, Angliában és Nyugat Európa több országában. Zeneszerzői ihletét és törekvését azonban a gyakori fellépések sem gátolták. Ezt bizonyítja az Op. 9-es d-moll szimfónia is.

Bartók Béla az Op. 3-as nagyzenekari Szvit komponálása idején, 1905-ben szintén hangversenyzett zongoraművészként Bécsben és Londonban, bár szerényebb mértékben, mint Dohnányi. Nyáron pedig Párizsban részt vett a nemzetközi Rubinstein zongoraművészi és zeneszerzői versenyen. Ez a szereplés nem hozott elismerést számára. Sikerrel járt viszont az I.  szvit néhány tételének bécsi bemutatója 1905 novemberében.

Dohnányi 6

Dohnányi Ernő

A Rádióélet 1929. október 11-i számának címlapján Dohnányi Ernő fényképe volt látható. A lap interjút is közölt a művésszel, amely így kezdődött:

„A Magyar Rádió Stúdiójának mindig szívesen látott, hallgatóságának pedig közkedvelt vendégművésze Dohnányi Ernő. A magyar zeneművészet büszkesége ő, hiszen Liszt Ferenc után a világ minden részében ismert és elismert legkiválóbb magyar zongoraművészünk. De mint komponista és karmester is egyike azon keveseknek, akik külföldön is nagy megbecsülést szereztek és szereznek a magyar névnek.”

Majd Dohnányi szavai következtek: „Amikor még Európában híre sem volt a rádiónak, én már akkor is rendszeresen koncerteztem az amerikai rádióban. Aki sokat játszik a mikrofon előtt, az minden figyelmét arra a mechanikai munkára összpontosítja amit végez, így a legjobbat nyújtja, amire csak képes. Örvendetes, hogy a Magyar Rádió mind jobban teljesíti hivatását, amihez hozzátartozik az is, hogy az új magyar tehetségeket megszólaltassa és nevüket ismertté tegye az elképzelhető legszélesebb körben.”

 Greguss-jutalom Dohnányi Ernőnek (1930)

  1. január 18-án a Kisfaludy Társaság műsora hangzott el a Rádióban. Ekkor jelentették be, hogy ebben az évben a Greguss-jutalmat Dohnányi Ernő kapta, akinek érdemeit Papp Viktor méltatta. De mi is ez a Greguss-jutalom?

A Rádióélet ismertetéséből idézek:

„A Greguss-jutalmat Greguss Ágoston író, esztéta, egyetemi tanár, a Kisfaludy Társaság egykori főtitkára alapította, még a múlt század 80-as éveiben. Vagyonának tekintélyes részét arra a nemes célra hagyományozta, hogy belőle, illetve annak kamataiból évenként más-más irodalmi, vagy művészeti munkásságot jutalmazzanak meg. Hatféle jutalomról van szó az alapítólevélben és pedig: irodalomtörténeti, zeneművészeti, festészeti, szobrászati, építészeti és színművészeti jutalomról. Eszerint hat-hat év elmúlása kell ahhoz, hogy ugyanazon területen való írói, vagy művészeti alkotással valaki elnyerhesse a Greguss-jutalmat. A jutalom megítélésére hivatott bizottság a kérdéses alkotás művészi, vagy kulturális értékét koszorúzza meg a Greguss-jutalommal. A színművészeti díjat eddig Jászai Mari, Márkus Emília, Szentgyörgyi István és Odry Árpád kapta.

A zeneművészeti díjat pedig Hubay Jenő, Szendy Árpád és most Dohnányi Ernő nyerte el.”

 Dohnányi Ernő Beethoven-estje (1930)

A Rádióélet az 1930. március 19-én megrendezett Beethoven estre a következő lelkes szavakkal hívta fel a figyelmet: „A legmagasabb rendű zeneművészet híveinek figyelmét külön felhívjuk arra a nagyszerű hangversenyre, amelynek külön fényt ad az, hogy Beethovennek, a legnagyobb zeneszerzőnek legszebb zongoraversenyét a mi Dohnányi Ernőnk, a világ legkiválóbb Beethoven előadója játssza.”

A Rádióélet munkatársa nem fukarkodott a felsőfokú jelzőkkel. S ezzel nem állt egyedül. Papp Viktor például, a kor egyik kritikusa hasonlóan írt már 1923-ban a zongoraművész Dohnányiról: „A zárkózott lelkű Dohnányiról nem tudom megállapítani, hogy a zongoraművészt, vagy a zeneszerzőt tartja-e többre önmagában. Mi a zongoraművészt ma egyedülállónak ismerjük.

Legízlésesebb és legbensőségesebb zongoraművésze a világnak, s ha azt mondjuk, hogy a legnagyobb Beethoven-játékos, gigászi nagyságára rámutattunk. L’art pour l’art (a művészet a művészetért) szereti a hangszerét, s míg mások a zongora segítségével tolmácsolják és magyarázzák a művet, addig Dohnányi újrakölti a zongora számára. Úgy játszik, ahogy a zongorának leginkább ínyére van és a hangszer szívesen hajlik keze alá. Ezért a játéka mentes minden szélsőségtől, a legideálisabban zongoraszerű, hiszen legfőbb problémája, hogy a szerzemény hogyan hangzik legszebben a zongorán. Ha Dohnányi Beethovent játszik, akkor az valóban Beethoven, az erőteljes, súlyos és fájdalmasan mindenható … Dohnányi az Asz-dúr szonátát játssza … Lágy érzelemfuvallatot, majd nyugtalanító mozgalmasságot érzünk, valami lüktető lendület, öröm, vágyódás, aggodalom, panasz és elragadtatás szól hozzánk, mintha bensőnk legmélyéről törne elő …”

 

Dohnányi Ernő Szegedi miséjének bemutatója (1930)

  1. október 25-én Szegeden felszentelték a Dóm-téri Fogadalmi templomot, az ország egyik legnagyobb és legszebb egyházi épületét és új orgonáját. A templom építésének előzményeiről a Rádióéletben így írtak: 1879. március 12-én szörnyű katasztrófa pusztította el Szegedet.

A Tisza átszakította a gátat és a kizúduló víztömeg 5.800 ház közül 5.458-at döntött romba. Évtizedekkel később, amikor a város feltámadt a hullámsírjából, a szegedi közgyűlés elhatározta, hogy nem az újjáépítőknek emelnek szobrot, hanem Isten dicsőségének szentelnek új hajlékot.

A fogadalom megvalósult: a Fogadalmi templom ím felszentelésre vár.”

A fogadalmi templom és az orgona felszentelése alkalmából rendezett zenei események a Rádió mikrofonja segítségével az országos érdeklődés középpontjába kerültek.

A hangversenysorozat fénypontja Dohnányi Ernő miséjének bemutatója volt, melyet a zeneszerző kifejezetten erre az alkalomra komponált. „Dohnányi grandiózus alkotása annak a pályázatnak eredménye, melyet gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter tízezer pengős pályadíjjal a múlt ősszel tűzött ki. Ilyen nagyarányú pályázat még nem volt a magyar zenei életben. Meg is volt az eredménye, mert kitűnő művek egész sorával gazdagodott általa egyházzenei irodalmunk. A kiváló művek közül is kiemelkedett Dohnányi miséje, mely a bírálóbizottság egyhangú javaslatára az első díjat nyerte el.”

Dohnányi az 1930-as év elején kezdett a mise komponálásához és május 9-én fejezte be, tehát alig három hónap alatt elkészült vele. „Csodálatraméltó munkabírás, mely a lélek ösztönző erejével magyarázható.” Dohnányi Ernő új kompozícióját Szegedi misének keresztelték el, bár a partitúrában ez olvasható: „Missa in dedicatione Ecclesiae”, Opusz száma: 35. Négy szólóénekre, kettős kórusra, zenekarra és orgonára készült. A bemutatón a szerző maga vezényelt 200 tagú kórus és 50 tagú zenekar élén.

 

Fogadalmi templom Szeged

Szegedi mise a Fogadalmi templomban

 

Dohnányi Ernő a Rádió új főzeneigazgatója (1931)

A Rádióélet 1931. januári száma hozta nyilvánosságra, hogy Dohnányi Ernő zeneszerzőt, karmestert és zongoraművészt kérték fel a Rádió főzeneigazgatói tisztére, amit a mester elfogadott. „Dohnányi Ernő a leglelkesebb figyelője és legkészségesebb közreműködője a Rádió zenei munkájának. Valahányszor a Rádióban zongorázik, mindig kísérletezik hangszere és a mikrofon közti viszonylat titkainak feltárásával. Ennek eredménye az, hogy a zongoraművészet technikáját és dinamikáját sikerült tökéletesen hozzáidomítania a rádió természetéhez, anélkül, hogy a kompozíciók szellemének épségét érintette volna.  Mint komponista és karmester is állandóan azon töri a fejét, hogy milyen harmonizálás, milyen hangszer összeállítás a legmegfelelőbb a rádiónak. Milyen természetű alkotások hangzanak töretlenül a hangszórón, milyen zenei eszközökkel fejezhetné ki gondolatait tökéletesen.

A Magyar Rádió kitűnően választotta meg főzeneigazgatóját, hiszen az ő szorgalma, fáradhatatlan munkabírása, lelkesedése, kivételes művészete, a konzervatív irányokat híven őrző, de a modern művészeti törekvéseket is megértő lénye ezt a legelső és legnagyobb kultúrintézményt előbbre vinni hivatott.”

Dohnányi Ernő is nyilatkozott a Rádióéletnek új munkaköréről:  „Egy éve dolgozom már a Rádióban mint vendég, s most hatáskört kapok, főleg a zenekari kérdések egyöntetű intézésére. Kezembe fut majd össze a Rádió zenekari produkcióinak lebonyolítása. Kiosztom a vezénylő karmestereknek a munka rájuk eső részét, megszervezem és egységesítem a próbák ügyét. Az eddigieknél sokkal gyakrabban vezénylek majd magam is. Válogatott műsor, precíz kivitel, ez volna a programom! Mint vezénylő karmester azon leszek, hogy műsoraimban sűrűn szerepeljenek a reprezentáns magyar zeneművek.”

 

6-os stúdióban

Dohnányi Ernő a Magyar Rádió 6-os stúdiójában

 

Dohnányi Ernő: Gordonkaverseny (1931)

Az 1931. május 4-én megtartott stúdióhangversenyen Dohnányi Ernő Gordonkaversenye szerepelt. A szólót Kerpely Jenő, a kor híres magyar csellóművésze játszotta, az Operaház zenekarát a szerző vezényelte.

Dohnányi Ernő a század első éveiben idejét megosztotta Budapest és Bécs között. A bécsi évek egyik terméke az 1903-ban komponált Op. 12-es Hangversenydarab csellóra és zenekarra egy tételben. A zeneszerző ebben a darabjában édesapjának, Dohnányi Frigyesnek, a kiváló pozsonyi tanárnak és gordonkajátékosnak állított emléket. Vázsonyi Bálint a következőket írta a műről:

„A tematikus anyag szépsége az első pillanattól fogva magával ragad, de különösen kiemelkedik a záró téma. Dohnányinak talán eddigi legszebb, legnosztalgikusabb melódiája: mélyről, nagyon mélyről fakad s ezúttal minden belső gátat áttör.

Édesapja beteg volt már ekkor és ez a téma talán köszönet és búcsú egyszerre. Köszönet mindazért, ami szavakban nem kifejezhető. Mi volna természetesebb, mint azt éppen csellón elmondani? Búcsú attól, aki mindenki másnál jobban ismerte, értette, akinek küszöbön álló távozása nemcsak szomorúsággal, hanem valami fenyegető ürességtől való félelemmel töltötte el.”

Kerpely Jenő

Kerpely Jenő gordonkaművész

 

Dohnányi Ernő rádiósorozata: A zeneművészet klasszikusai címmel (1931-32)

Az 1931-32-es évad zenei tervében kiemelkedő helyet foglalt el A zeneművészet klasszikusai című, 20 hangversenyből álló sorozat, az Operaház zenekarával és Dohnányi Ernő vezényletével. A Rádióélet kommentálásából idézek: „A Magyar Rádió mindig gondosan ügyelt arra, hogy műsorával lehetőleg minden jogos igényt kielégítsen. A rádióhallgatók tábora sokrétű, és minden réteg megkívánja a magáét. A rétegek azonban nem határoltak, mert a tudásbeli és lelki fejlődés szárnyán úgyszólván észrevétlenül emelkedhetik a rádiózó egyik rétegből a másikba.

A lehetőséget erre az egyén lelki alkata s a tanulni vágyás és tanítás ereje adja meg.

Ez az elgondolás vezette Dohnányi Ernőt, a Rádió fáradhatatlan főzeneigazgatóját, mikor részletesebb évi programját A zeneművészet klasszikusai című sorozattal díszítette fel.

A klasszikus szót most nem kizárólag a zenetörténet klasszikus korának mestereire alkalmazzuk, hanem a zeneművészet minden nagy alkotására, mely maradandó, örökéletű, tökéletes.”

 

Látogatás Dohnányi Ernő otthonában (1931)

Művészéletek címmel a Rádióélet sorozatban mutatta be a közönségnek kedvenceit.

  1. novemberében Dohnányi Ernő otthonába látogatott el a műsorújság munkatársa.

„A hűvösvölgyi Széher út erősen fölfelé ívelő kapaszkodóján, jó magasan áll a földig érő háztetejű Dohnányi-villa, amelyet három öblös hangú magyar komondor őriz éjjel-nappal. De a kapun, majd a kristályosan csillogó szárnyas ajtókon belül, barátságos meleg fogad és szempillantás alatt feledteti, hogy odakünn éles őszi szél kavargatja a barna-piros avart. Faburkolatos, lefelé vezető lépcsőkön jutok a Mester dolgozószobájába, szalonjaiba, könyvtárába. Beethoven, Mozart, Schubert, Brahms képei, a Joachim-kvartett hatalmas metszete, plakettek, nippek, finom művészi elrendezettségben ejtenek rabul. A szalon közepén két zongora áll: egy Bösendorfer és mellette az amerikai Chichering pompás koncertzongorája.

Dohnányi nagyon elfoglalt ember volt, pedig szívesen töltött volna több időt is az otthonában, hogy elmélyedjen a könyvei, a muzsika és a művészetek rejtelmeiben. Erről így beszélt:

„Gyakran megtörténik, hogy délelőtt próbán vagyok, délután a Zeneakadémián vagy a Rádióban ülésem van, este koncerten játszom, vagy dirigálok, és ilyenkor bizony csak későn vetődöm haza. Persze, idehaza is minden percre szükségem van. Az új partitúrák tanulmányozása, sajtó alá kerülő műveim korrigálása, a Zeneakadémia hozzám utalt öt zongora- és három zeneszerző növendékének képzése, ezt mind itthon végzem. Természetesen a hangversenyeimre való készülődés, a komponálás és sok más, a hivatásommal járó munka mind itthon vár rám. Szóval a zongorám, az íróasztalom és a könyvtáram alaposan lekötnek.”

Dohnányi Ernő harmonikus magánélete, otthoni műhelymunkája kisugárzott sokoldalú tevékenységére: komponált, vezényelt, zongorázott, tanított és a Rádió zenei életét irányította.

Dohnányi villa

Dohnányi Ernő otthona a Széher úton

 

Dohnányi Ernő nyilatkozata (1932)

A Rádióélet egyik cikkében szó volt a gazdasági válság okozta gondokról, amelyek Dohnányi Ernőt, a Rádió főzeneigazgatóját is foglalkoztatták.

Az 1931-es év statisztikája szerint 530 magyar zeneszerző műve szerepelt a Rádió műsorában, míg a külföldi zeneirodalmat 947 komponista képviselte. Mi volt erről Dohnányi véleménye?

„Elvünk az, hogy minél több magyar művet adjunk elő, bár a közönség más szerzőket is óhajt, nem csak a mieinket. Lehet, hogy van magyar zeneszerző előadásra érdemes, a Rádióban előadatlan műve még itt-ott, hangsúlyozom azonban, hogy mindent igyekeztem eddig is, és igyekezni fogok ezután is észrevenni és előadatni. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar szerzők maguk is igyekezzenek és alkossanak értékes műveket.

Másik gondom a munkanélküli muzsikusok megsegítése. A Rádió nem oka a zenészek állástalanságának, tehát nem teheti jóvá a gazdasági nehézségek minden következményét.

A Magyar Rádió mégis nagyon sokat tett ezen a téren a múltban és tesz most is. Szociális kötelességét nemcsak hogy teljesítette, de a művészi érték rovására messze túlment a hallgatóság érdeke által megszabott határokon. A Rádiónak szigorú kötelezettségei vannak a rádióelőfizetők művészeti ellátása tekintetében és elsősorban ezeket kell szem előtt tartani. A Rádiónak nem az a feladata, hogy állásnélküli zenészek foglalkoztatásáról gondoskodjék, hanem, hogy a zeneköltészet legjavát a legjobb előadók tolmácsolásában juttassa a közönség elé.”

 

A Rádióélet nyilvános hangversenyt rendezett a Zeneakadémián (1932)

  1. április 11-én a Rádióélet, amely már több vidám estet rendezett közönség előtt, ez alkalommal rendkívüli művészi élménnyel kívánta meglepni a muzsika rajongóit.

Hogy mitől volt rendkívüli ez a rendezvény? Mert a Stúdió szűkös falai közül kimentek a Zeneakadémia nagytermébe, mert a hangversenyjegyeket a lehető legolcsóbban árusították, hogy mindenki számára elérhető legyen, mert a műsor művészi, ugyanakkor népszerű volt, és mert a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát száz tagúvá egészítették ki.

Minderről Dohnányi Ernő, a Rádió főzeneigazgatója és az est karmestere így beszélt:

„A Rádiónak már rég meg kellett volna honosítania a nyilvános hangversenyeket. A magyar intézményeknek külfölddel való összehasonlítását sohasem tartom igazságosnak, de látnunk kell, hogy a külföldi nagyobb rádióhangversenyek már régen csaknem kivétel nélkül közönség előtt zajlanak.  A zeneirodalomnak több olyan remekműve van, melyek megszólaltatásához nagyobb akusztikai tér szükséges, mint amilyennel a stúdiók rendelkeznek. Művészi céljaink közé tartozik, hogy megismertessük Berlioz, Liszt, Mahler, vagy Richard Strauss műveit is a közönség széles rétegeivel. Ki kell tehát menni a stúdiókból a nagy hangversenytermekbe.

Figyelembe kell vennünk a szociális szempontokat is, hiszen a rádióhangversenyek igen olcsók, a legszegényebb emberek számára is hozzáférhetők. És ne becsüljük le azt a lélektani tényt sem, hogy a művészek látják a közönséget és hallják tapsukat, a művészek éltető balzsamát. A rádiózó is igen örül a tapsoknak, mert szinte maga is részesévé válik a művészeti eseménynek.

A műsorszámok komolyak, de nem súlyosak, művésziek, de a tetszetősségre, sőt a könnyedségre is gondoltunk. A műveket pedig olyan hatalmas és tökéletes zenekar szólaltatja meg, amilyet tisztán magyar erőkből még talán nem is állítottak össze. A filharmóniai zenekar erősítést kapott a rádióban szereplő kisegítőkkel. Ez a száz tagú zenekar nem marad mögötte a New Yorki Szimfonikus zenekarnak sem.”

Papp Viktor zenekritikus így kommentálta a Rádióélet által rendezett hangversenyt:

„Ilyen nagyszabású művészi hangverseny kevés volt Budapesten, melynek pusztán olvastára felragyog minden zeneértő szeme, s melynek hallatára minden zeneileg kevésbé képzett ember is elfogódott gyönyörködéssel gondol a Rádió ajándékaira.”

 

Dohnányi Ernő Beethoven-zongoraestje (1932)

Dohnányi Ernő sokoldalú munkát végzett. Az akkori idők tanúsága szerint azonban az igazi élményt az jelentette, ha zongorázott. Mint például 1932. július 22-én, amikor Beethoven estjét  közvetítette a Rádió. Íme a Rádióélet beszámolója:

„Rég nem ült már a mester a Stúdióban a zongora mellé. Betanít, vezényel, kamarazenét játszik, főzeneigazgatói dolgait végzi, ami mind elvonja őt hangszerétől, grandiózus művészetének kiindulásától. Most aztán egyszerre három Beethoven-alkotást játszik el szeretett rádió-közönségének, azzal a művészettel, amelyben egyedülálló. Dohnányi a legbensőségesebb zongoraművész és ha azt mondjuk, hogy a legtökéletesebb Beethoven-játékos, gigászi nagyságára rámutattunk. Varázslatos keze van a billentyűkön. Embereket és korokat idéz. Játéka közben egyszer csak megjelenik Beethoven. Az erőteljes és fájdalmasan mindenható Beethoven.”

Dohnányi másik nagy vállalkozása volt, hogy a Zeneművészet klasszikusai címmel húsz hangversenyből álló sorozatot vezényelt az Operaház tagjaiból álló zenekar élén.

Gyarmathy Sándor a Rádióéletben „Próbálnak Dohnányiék” címmel, fotókkal illusztrált hangulatos cikkben mutatta be a karmester és a zenekar stúdióbeli műhelymunkáját.

„Frissen, ruganyosan, világos nyári öltönyben, mindig jókedvűen, megérkezik Dohnányi Ernő. Egy-két barátságos üdvözlés és máris bent van a zenekar élén a nagyteremben, ahol elhangzanak utasításai. Úgyszólván minden zenekari taggal külön-külön foglalkozik, mindenkinek szívesen áll rendelkezésére. Sohasem ideges, sohasem hangos. A szünetben seregestől veszik körül a mestert a zenekar tagjai. Közben elfogyaszt egy sonkás szendvicset, rágyújt egy könnyű angol cigarettára, s már megy is tovább a próba.”

Az egyik szünetben Dohnányi Ernő az újságíró kérdéseire válaszolt: „A legrégibb rádió-dirigensek egyike vagyok, amennyiben még a rádió gyermekkorában, 1925-ben a Rákóczi úti stúdióban, 1931-ben pedig Londonban vezényeltem zenekart a mikrofon előtt. A rádióműsorban élénken figyelem a külföldi karmestereket. Legszívesebben azonban a kamaramuzsikát hallgatom. Meggyőződésem, hogy a rádió visszahozta a kamaramuzsika teljes intimitását. Behozza a szobánkba ennek a csipke-finom muzsikálásnak minden élvezhető artisztikumát.”

 

Az I. nemzetközi Liszt Ferenc zongoraverseny (1933)

  1. májusában tartották meg Budapesten az I. nemzetközi Liszt Ferenc zongoraversenyt. A művészi megmérettetésre 30 magyar és 53 külföldi zongoraművész jelentkezett, és az első díjat az akkor 18 éves Fischer Annie nyerte. A Liszt zongoraverseny tervezésében Dohnányi Ernő, Kun Imre, Demény Dezső és mások vettek részt. A megvalósítás feladata azonban elsősorban Dohnányira hárult. Vázsonyi Bálint, Dohnányi életének ismerője így írt erről:

„Egy teljes évig dolgozott a verseny előkészítésén. Az első megoldandó probléma a valóban előkelő összetételű zsűri biztosítása volt. Dohnányi ezért, egy általa gondosan összeállított névsor alapján, személyes levelet intézett mindenkihez, aki számításba jöhet.

Nem volt könnyű feladat már ez sem: a nyilvánvalóan kívánatos, igazán nagy művészek mellett gondolnia kellett a még élő Liszt-növendékekre, akiknek egy része egyáltalán nem ütötte meg az ideális zsűri mértékét. Gondolnia kellett arra, hogy lehetőleg minden nemzet arányosan képviseltessék a bizottságban. Vigyáznia kellett, hogy ne legyen túlságosan nagy a magyar zsűritagok száma, ugyanakkor senki se érezze magát mellőzve. Dohnányi a verseny anyagát és az értékelés módszereit nagy gonddal készítette elő. Ő maga, mint a bizottság elnöke, nem élt szavazati jogával.”

 

Fischer Annie 1933

Fischer Annie zongoraművész

 

Dohnányi Ernő Simona néni c. operájának rádió-bemutatója (1933)

„Az Operaház évadjának megnyitása előtt a Rádió újdonságszámba menő magyar vígoperával kedveskedik közönségének a Stúdióból. Kellemes, kedves, értékes muzsikával és érdekes kis történettel. Az előadás bemutatónak számít, mert ez az első alkalom, hogy Dohnányi Ernő Simona néni c. alkotása magyar nyelven hangzik el, az Operaház művészeinek és zenekarának közreműködésével.”  Így kezdődött Papp Viktor zenetörténész Rádióéletben megjelent írása.

Dohnányi Ernő Simona néni c. vígoperájának ősbemutatója Drezdában volt az 1910-es évek elején. Itthon először 1918-ban Debrecenben, majd 1927-ben a budapesti Városi Színházban került színre. A rádió-bemutató alkalmából a szövegkönyvet Lányi Viktor fordította magyarra, Csanády György rendező pedig mikrofonszerűség szempontjából dolgozta át.

A hat szereplős operát Basilides Mária, Szabó Lujza, Halász Gitta, Laurisin Lajos, Svéd Sándor és Koréh Endre adták elő, a zeneszerző vezényletével.

Továbbra is Papp Viktor írásából idézek: „Milyen ez a zene? A neoromantikának hagyománytisztelő terméke. Melódikus énekbeszédből, áriákból, duettekből, dalokból, tánc- és indulószerű részekből s a végén egy brilliáns szextettből áll. Dohnányi jól ismert, pompás humorú tolla könnyeden és színesen rajzolta meg a hat szereplő huncutkodó kis világát.

A vígopera-stílus zenei eszközeit bravúrosan önti rá a helyzet-komikumokra s az egész partitúra tréfálkozik, mosolyog és nevet. De mindig a szép muzsika nyelvén. A frissen gördülő, mulatságos történet ezzel az epilógussal zárul:

„Már tündököl a friss tavasz, / Hej, víg kacajjal ránk köszönt a kis ravasz, /

Zsendül a fű, nyíl a virág, / Megrészegül az egész nagy világ, /

Mily dús szerelmi ünnepség! / Emberi szív: most résen légy! /

A boldogságot megragadd, / Mert egy-kettőre elszalad.”

Simona néni

Dohnányi: Simona néni című operája

 

A Budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80. évfordulója (1933)

  1. október 23-án díszhangversenyt rendeztek a Budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80. évfordulója alkalmából, Dohnányi Ernő, az elnök-karnagy vezényletével. A műsorban három új alkotás hangzott el: Dohnányi Ernő Szimfonikus percek c. műve, majd Bartók Béla öt magyar népdalfeldolgozása, (a Húsz magyar népdal öt számának zenekar-kíséretes átirata), melyben az altszólót Basilides Mária énekelte. A harmadik szám pedig Kodály Zoltán Galántai táncok c. darabja volt.

Papp Viktor A filharmonikusok ünnepe címmel a következőket írta a Rádióéletben:

„A Budapesti Filharmóniai Társaság most éri meg fennállásának nyolcvanadik esztendejét. Nem jubiláris dátum, de olyan forduló, mely mellett nem lehet szó nélkül elhaladnunk. Ezért közli a Rádióélet sorozatosan a Filharmóniai Társaság részletes történetét. Ezért ünnepli meg díszhangversennyel zenevilágunk a szezont megnyitó első előadást, melynek műsora a Társaság kimagasló eseménye lesz. A műsor olyan új magyar művekből áll, melynek szerzői a világ minden részéből szerzik a babért a magyar névnek. Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Kodály Zoltán, a legnagyobb élő három magyar zeneszerző, az ünnepi alkalommal új alkotásokkal köszöntik a Filharmóniát, amely annak idején nem kis részben járult hozzá hírnevük emelkedéséhez.”

 

Két ősbemutató az Operaházban: Mosonyi Mihály Álmos c. operája, valamint

Dohnányi Ernő és Dohnányiné Galafrés Elza A szent fáklya c. tánclegendája (1934)

  1. december 6-án kettős ősbemutató színhelye volt az Operaház. Mosonyi Mihály

Álmos c. operája, valamint Dohnányi Ernő és Dohnányiné Galafrés Elza A szent fáklya c. tánclegendája került a közönség elé.  

 

Dohnányi Ernő – Dohnányiné Galafrés Elza: A szent fáklya (1934)

Az Operaház másik bemutatója Dohnányi Ernő és Dohnányiné Galafrés Elza A szent fáklya c. tánclegendája volt. A szimbolikus táncjáték szövegét Dohnányiné írta férje muzsikájára. Néhány sort idézek Vázsonyi Bálint Dohnányiról írott könyvéből: „Galafrés Elza már régóta foglalkozik egy táncjáték gondolatával, mely a Ruralia Hungarica zenéjére épülne. A darab azonban rövidnek bizonyul és így Dohnányi pótlásként komponálja a később Szimfonikus perceknek nevezett sorozatot. A két ciklus kombinációjának eredménye A szent fáklya c. tánclegenda. Galafrés ezúttal valóban forradalmit alkot. Valóságos táncpartitúrát talál fel, mely első ízben fejezi ki az alkotó összes kívánságát, s még a laikus számára sem hagy kétségeket. A nem mindennapi kötetet máig is ott találjuk a párizsi Balett-múzeum állandó kiállításán. A szent fáklya sikere sok európai nagyvárost bejárt, amíg a világháború falakat nem emelt a népek közé.”

A zene című folyóiratban Siklós Albert írt kritikát a bemutatóról. Ebből idézek:

„Dohnányiné Galafrés Elza költői elgondolású mese keretébe foglalta táncpantomimjét, hogy elhelyezze benne férjének, Dohnányi Ernőnek két mesterművét: a Ruralia Hungaricát és a Szimfonikus perceket. Az egyes számok elé és közé rövid összekötő részleteket írt még Dohnányi, hogy a kísérőzenét egységessé tegye. Káprázatosan szép színpad, gyönyörű táncosnők, zseniális jelmezek, pazar díszletek gyönyörködtetik a nézőt rövid félórán át.

Galafrés Elza, egykor maga is a pantomimjáték egyik legnagyobb művésze, nagy tudással, ihletettséggel, sok fantáziával oldotta meg feladatát. Dohnányi ötletekben sziporkázó, invenciózus muzsikáját Fleischer Antal karmester szólaltatta meg lendületes, színes dinamikával.”

A szent fáklya című tánclegenda bemutatójáról megjelent fotók között egy kép az ágyban fekvő Dohnányi Ernőt mutatja, a következő szöveggel: „Dohnányi Ernőnek hosszú betegsége alatt egyedüli szórakozása a rádió volt. Új művének bemutatását is rádión hallgatja, mert a lakását elhagynia még most sem szabad.”

Dohnányi Ernő életében az 1934-es esztendő sikeres volt, ugyanakkor hosszan elhúzódó betegsége miatt nagyon nehéz is. Hubay Jenő utódjául Dohnányi Ernőt nevezték ki a Zeneművészeti Főiskola főigazgatójává. Papp Viktor a Rádióéletben a következőket írta:

„Kétszeres öröm tölti el a Magyar Rádiót erre a kitüntetésre, mert Dohnányi működésének javát az utóbbi esztendőkben a Rádió szolgálatába állította, mint főzeneigazgató. Minden fontosabb zenei kérdésben az ő véleményezése dönt, a legjelentősebb hangversenyeket ő vezényli, zongorázik, kamara-zenél, a műsor- és zenetanácsi üléseket soha el nem mulasztja és kritikus szemmel figyeli az adást. Ezt a sokoldalú munkát példaadó szorgalommal és kedvvel végzi.

Ha a Rádióban dolgozik, egész lénye a Rádióé. Ha szeretett filharmonikusait tanítja és vezényli, egészen karmester és zenekari pedagógus. Ha a Zeneművészeti Főiskola zongora- és zeneszerző művészképzőjével foglalatoskodik, egészen tanár és mindig szellemi barátja tanítványainak. Ennyi munka mellett, melyekből nem akar és nem is tud mellőzni egyet sem, most a Főiskola legfőbb vezetését is vállalta. És ha vállalta, be is fogja tölteni, a magyar zenevilág általános megelégedésére.”

Szent fáklya

Galafrés Elza: A szent fáklya – táncpantomim

 

Bemutatták Dohnányi Ernő C-dúr szextettjét (1935)

1935 tavaszán fejezték be a Rádió bővítési munkálatait, melyekkel nemcsak egy hatalmas új épületrészt létesítettek, hanem a régi épületben is bonyolult átalakításokat végeztek.

A Rádióélet rendszeresen ismertette a munka állását, majd a befejezésről is örömmel

adott hírt: „A lakihegyi 120 kilowattos nagyadóállomás és a kettős magyar műsor egészen új igényeket támasztott az intézménnyel szemben. Ezek kielégítésére épültek meg a Magyar Rádió új stúdióhelyiségei, melyeket 1935. május 14-én mutattak be a sajtó képviselőinek. Két új középnagyságú stúdió épült a kamarazene és a prózai adások számára. Az új épület legimpozánsabb része a 320 négyzetméter alapterületű zenekari stúdió.  A sajtóbemutató vendégei bejárták az egész épületet, amelynek pompás berendezéséről a legnagyobb elragadtatással nyilatkoztak.”

Az új zenekari stúdió akusztikájának kialakításában Dohnányi Ernőnek, a Rádió zenei főigazgatójának is része volt, mert kifinomult hallásával segítette a fizikusok és technikusok bonyolult számításait. Sőt még hosszú betegsége alatt is figyelemmel kísérte a munkálatokat.

Ez a Rádióéletnek adott nyilatkozatából is kiderül: „Állandóan hallgattam a rádión keresztül azokat a hangversenyeket, amelyeket ebből az új stúdióból közvetítettek. Megfigyeléseimet feljegyezve, közöltem azokat a technikusokkal. Most, amikor már betegségemből felépültem, boldogan látom, hogy milyen pompás hanghatások érhetők el ebben a szép és elegáns nagy stúdióban.  Zenei terveimről annyit mondhatok, hogy a Júniusi Ünnepi Hetek alkalmából többször is fogok szerepelni. Először Telmányi Emil hegedűművésszel együtt Beethoven-szonátákat játszom.  1935. június 16-án pedig a kiegészített Waldbauer vonósnégyessel bemutatjuk nemrég elkészült új kamarazenei művemet, a C-dúr szextettet.

 

Vázsonyi Bálint erről a műről így írt a könyvében:  „A Júniusi Hetek keretében, 1935-ben került bemutatásra az Op. 37-es Szextett, zongorára, hegedűre, brácsára, csellóra, klarinétra és kürtre. Összefoglalás ez a mű. Hosszú betegsége alatt készült, ezért érezzük benne a szenvedés panaszát. De ezen felülkerekedve a költő optimizmusa és mindenekelőtt, őszinte és tiszta lírája beszél a darabból. A IV. tétel jazz-paródiája pedig a Dohnányi-humor egy újszerű hajtása.”

 

Európa-hangverseny a Liszt-emlékév küszöbén (1935)

Az 1936-os évben ünnepelte a zenei világ Liszt Ferenc születésének 125. és halálának 50. évfordulóját, ezért az 1935. október 22-vel, Liszt születésnapjával kezdődő, a következő születésnapig terjedő évet Liszt-emlékévnek nyilvánították.

A Rádióújságban Koudela Géza így írt erről: „Milyen lesz a mi Liszt-emlékévünk? Külsőségeiben nem lehet olyan pompás, olyan ragyogó, mint a nálunk nagyobb, szerencsésebb, gazdagabb, boldogabb kultúr- nemzeteké. De tartalomban s bensőségben azokénál is különbnek kell lennie. Mert ehhez nem pénz, kedvező politikai atmoszféra kell elsősorban, hanem a legnagyobb csodákat teremtő erők: ész, lélek, munka, kitartás, szeretet!”

Liszt Ferenc

Liszt Ferenc

 

  1. szeptember 10-én a Magyar Rádió a Liszt-emlékév bevezetéseként emlékezetes koncertet rendezett. A Budapestről sugárzott hangversenyt 16 ország 100-nál több rádióállomása közvetítette. „A Magyar Rádiónak jutott az a megtiszteltetés, hogy e valóban ünnepinek ígérkező hangversenysorozatban elsőnek álljon zeneművészetével a világ láthatatlan nagy pódiumára. Küszöbön a Liszt-év és éppen ezért az első újrendszerű Európa-hangversenynek nemcsak zenei, de magyar szempontból sem lehetett volna szebb és ünnepibb keretet adni, minthogy ez az est Liszt halhatatlan lángelméjének hódol.

Este fél 9-kor a bemondó bekonferálta, hogy a Magyar Rádió Liszt-hangversenye következik Európa és Amerika részére. Dohnányi Ernő karmesteri pálcája nyomán felhangzott a Tasso című szimfonikus költemény. Ezt követte a Haláltánc: a Dies irae hátborzongató változatait Bartók Béla játszotta zongorán, megdöbbentő mélységgel és csodálatos virtuozitással. Ritka esemény! Bartók mint virtuóz és Liszt játékos! Majd Báthy Anna megkapó művészettel énekelt két dalt. A hangversenyt Szentgyörgyi László fiatal hegedűművész szólójával a XIV. magyar rapszódia fejezte be, amelyet talán sehol sem tudnának úgy előadni, mint ahogy mi magunk tudjuk az egész világ elé tárni a nagy zenész vallomását magyarsága mellett.”

 

Dohnányi Ernő levele Liszt Ferenc jelképes sírhelyével kapcsolatosan (1936)

1936-ban, Liszt Ferenc halálának 50. évfordulóján a zenei közvélemény hatására Papp Viktor zenetörténész fogalmazta meg azt az elgondolást, hogy amíg nem sikerül Liszt hamvainak hazahozatala Bayreuthból, addig is állítson a nemzet szimbolikus díszsírhelyet számára, ahol mindenki láthatná, hogy a nyitott sír hazánk nagy fia hamvainak hazatérését várja.

Papp Viktor javaslatára elsőként Dohnányi Ernő válaszolt: „Kedves Barátom!

Kitűnő gondolatodat, hogy addig is, amíg Liszt Ferencnek idegenben pihenő hamvait alkalmas időpontban hazahozatjuk, emeltessék emlékezetére egy mauzóleum vagy jelképes sírhely: a legnagyobb örömmel fogadom. A magam részéről a belvárosi Ferences templomban emelendő jelképes síremlék létesítését tartom a nagy Mester emlékéhez legméltóbbnak, hiszen ez a hely volt számtalanszor Liszt lelki elmélyülésének, imába borulásának szentelt helye.

Azt is szükségesnek találom, hogy e síremlék közadakozásból állíttassék fel, mert ilyképpen lesz a nemzet összességének megnyilatkozásává. Én készséggel állok személyemben is a megmozdulás mellé, és bízom benne, hogy országunk művészei teljes lelkesedéssel fogják a gondolatot szolgálni. A Liszt Ferenc-kultusz fejlesztése érdekében való nemes elgondolás rám mindenkor számíthat. Szeretettel üdvözli: Dohnányi Ernő. Budapest, 1936. április 26.”

 

Dohnányi Ernő zongoraestjei (1937)

  1. márciusában jelent meg a Rádióéletben a következő hír: „Dohnányi Ernőnek, a Rádió főzeneigazgatójának a francia köztársaság elnöke a Becsületrend tiszti-keresztjét adományozta, amelyet Alfred Cortot, a világhírű francia zongoraművész legutóbbi budapesti tartózkodása alkalmával személyesen nyújtott át. S mint mondotta, Dohnányiban a zeneművészet kimagasló alakját, a francia muzsika őszinte barátját ismerte meg.”

A hangversenyélet Dohnányi Ernőt, mint zongoraművészt, betegsége és más elfoglaltsága miatt, hosszú időn keresztül nélkülözte. Ezért is jelentett olyan nagy örömet rajongóinak, hogy az 1937-es esztendőben több alkalommal is csodálhatták pianista művészetét a Zeneakadémián és a Rádió stúdiójában megtartott hangversenyein.

Tóth Aladár február 29-én, a Pesti Naplóban többek között ezt írta:

„Hogy megdobbant a közönség szíve, mikor Dohnányi Ernőt ismét hallotta zongorázni! Mikor ismét felragyogott előttünk eredeti tiszta fényében az eszmény, mely hazánkban egy egész generációnak a zongoraművészet legfőbb eszményét jelentette! És kívánhat-e magának zenésznemzedék magasabb tanítást annál a hangnál, mely Dohnányi zongoráján az ihlet pillanatában felcsendül, annál a varázslatos hangnál, mely a szellem teljes diadala az anyagon, a szabad lélek diadala minden formai megkötöttségen, a zene költészetének diadala magán a muzsikán. Dohnányi stílusának anyagtalansága, maradék nélküli átszellemültsége a mai zongoraművészet legfőbb csodája. Ez a stílus, ez a varázs kétségkívül utánozhatatlan, tanulhatatlan. Mégis: hatása, tanítása mérhetetlen jelentőségű. Mert ha nem is vezethet, taníthat mást önnön tökéletességére, irányíthat és oktathat általában az igazi művészetnek arra a bensőségére, mely hadat üzen minden külső mesterkedésnek. Azáltal, hogy minden külsőséget elfeledtet, teljesen a lélekre irányítja a figyelmet.”

 

A 60 éves Dohnányi Ernő köszöntése (1937)

  1. július 27-én töltötte be 60. évét Dohnányi Ernő. A Rádióélet riportere interjút szeretett volna kérni tőle ez alkalomból, de a mester szerényen elhárította az ünneplésnek még a tervét is. Koudela Géza így csak a saját gondolatait írhatta le: „A 60 éves Dohnányi Ernő megünneplésével tartozunk magunknak és Dohnányinak és a jó Istennek! Tartozunk magunknak: emberségünknek s magyarságunknak. Mert lehet-e, van-e szebb s nemesebb emberség annál, mely felismeri, tiszteli és szereti igaz értékeit s hálásan megbecsüli ezeket? S főként manapság nem kell-e örülnünk annak, hogy az anyagi világrend hanyatlása közt kultúránk oly kincsekkel büszkélkedhet, minők Dohnányinkat telítik? S csoda-e, ha magyarságunk szíve dobbanása is hirdeti népeknek és nemzeteknek, hogy a mi Dohnányink ünneplése az egyetemes művészet ünnepe, mert ez a születésnap nemcsak a mi házi ünnepünk, hanem az egész kultúr világé? És hálaünnepséggel tartozunk a jó Istennek, aki Dohnányinkat úgy éltette 60 évig, hogy senki sem hiszi el róla a 60 évet! Fiatal, élénk, ruganyos, ragyogószemű, fáradhatatlan, szellemes, lelkes. Igen: hála Istennek Dohnányinkért!”

Dohnányi Ernő születésnapján a Rádió műveiből összeállított ünnepi hangversennyel köszöntötte zenei főigazgatóját.

 

Dohnányi Ernő Beethoven-szonáta estjei (1937)

1937-ben egy nagyszabású rádiósorozat kezdődött, amelyben Dohnányi Ernő Beethoven zongoraszonátáit játszotta. Ez a nagyszerű vállalkozás önmaga számára művészetének összefoglalása lehetett, rajongóinak pedig nagy öröm és ajándék.

Dohnányi 14 este játszotta a zongoraszonátákat, a 15. koncerten pedig a 33 változatot Diabelli témájára. A zongoraesteket Bartha Dénes előadása vezette be.

Dohnányi Ernő művészi pályáján Beethoven zongoramuzsikája mindig jelen volt.

Tóth Aladárt egy másik Dohnányi-estről írott és 1937. október 31-én megjelenő kritikája szerint éppen egy Beethoven zongoraverseny hallgatása késztette emlékezésre:

„Negyven esztendővel ezelőtt egy fiatal komponista mutatkozott be a pesti filharmonikus hangversenyek közönségének: Dohnányi Ernő. Húsz éves volt, még csak imént került ki a Zeneakadémiából, Thomán István tanterméből. Beethoven G-dúr versenyművét játszotta.

A zenekart Richter János, korának talán legnagyobb karmestere vezényelte. Boldog idők!

Az ifjú zongoraművésznek nem volt egyéb gondja, mint beletemetkezni zongoraszólamának beethoveni szépségeibe és maradék nélkül kihozni hangszeréből mindazt, ami lelke húrjain a Beethoven-muzsikából rezonált.  A fiatal művész párját ritkító zeneisége és zenei kultúrája, makulátlan ízlése, magával ragadó temperamentuma, szabadon szárnyaló fantáziája, mesébe illő pianisztikus érzéke, nehézségeket nem ismerő virtuozitása és mindenekfölött varázslatos poétaegyénisége egy-csapásra meghódította a közönséget.

Negyven esztendő telt el azóta. És Dohnányi, hatvan évvel a vállán, ismét ott ül a zongoránál, ismét Beethoven G-dúr versenyét játssza, a filharmonikus zenekarral. Nagyot fordult az idő kereke negyven esztendő alatt. A filharmonikusok ifjú vendégszólistájából a filharmonikusok elnök-karnagya lett. A zongora mellől maga vezényli a zenekart.

Hol van az az idő, mikor művészetének egyéb gondja sem volt, mint a Bösendorfer!

Ma ránehezedik nemcsak a zenekar gondja, hanem gondja a Zeneművészeti Főiskolának, melynek főigazgatója, gondja a Rádiónak, melynek zenei vezetője és gondja sok-sok más hivatalos és félhivatalos tennivalónak, melynek szálai mind az ő kezébe futnak össze.

De vajon nem cserélné-e el Dohnányi Ernő ezt a beteljesedést ifjúságának büszke reményeiért?”

 Dohnányi Ernő I. hegedűversenye a Rádióban (1939)

  1. húsvét hétfőjén a rádió műsorának zenei csemegéjét Dohnányi Ernő I. hegedűversenye jelentette. A hegedűszólót a külföldön élő Telmányi Emil játszotta. 1919-ben is ő mutatta be a művet Koppenhágában, majd Budapesten. A hegedűművész 1939-körül már csak ritkán vállalt nyilvános szereplést, de a Rádió stúdiójának intim körülményei között szívesen eljátszotta újra ezt a művet. Péterfi István Rádiózene címmel írta a műsorokkal kapcsolatos megjegyzéseit.

Például ezt: „Az utóbbi napok szereplői közül elsősorban Telmányi Emilről, a Dániában élő kiváló hegedűművészről emlékezünk meg. Dohnányi Ernő hegedűversenyét játszotta meleg tónussal a szerző személyes vezényletével és az operaházi zenekar kíséretével. Kár, hogy Telmányi már hosszabb idő óta nem ad nyilvános hangversenyt Budapesten.”

 

Telmányi Emil

Telmányi Emil hegedűművész

 

Kassai Ünnepi Hetek (1939)

Az 1939-es év őszi eseményei megváltoztatták az emberek szokásait, időbeosztásukat a Rádió hírszolgálatához igazították. Az aktuális híreken kívül néhány zenei-művészeti műsor is felhívta magára a figyelmet, mint például novemberben az újra magyarrá lett felvidéki városban, Kassán megrendezett Ünnepi Hetek közvetítései. A Rádióélet műsorajánlatában ez olvasható: „A felvidéki magyar művészeknek 1919 és 1939 között kevés bemutatkozási, megszólalási lehetősége volt. 1939 novemberében Kassa városa ünnepi hetek keretében mutatja be az eddig rejtőzködő, de azért élő és dolgozó művészeket. Kiállítást rendeznek festők alkotásaiból, bemutatják az összegyűjtött népművészeti emlékeket, és dalba, táncba foglalják a környék népszokásait. Az ünnepi műsorok sorozatában a Kassai Rádió is tevékenyen részt vesz.”

A budapesti Rádió pedig zenetörténeti szempontból is jelentős eseményt közvetített:

a kassai Schalkház dísztemében 1939. november 4-én megrendezett hangversenyt, amelyen Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Zathureczky Ede szerepeltek.

Zathureczky hegedűjátékában, a szerzők zongorakíséretével hangzott el Dohnányi Hegedű-zongoraszonátája, valamint Bartók I. rapszódiája és Országh Tivadar átdolgozásában Bartók Magyar népdalok c. darabja. Dohnányi Ernő és Bartók Béla eljátszotta Liszt két zongorára írott Patetikus koncertjét és még egy Beethoven-szonáta is elhangzott Dohnányi előadásában.

 

Dohnányi Ernő: Cantus vitae (Az élet dala) szimfónikus kantáta (1941)

  1. április 28-án mutatták be az Operaházban Dohnányi Ernő Cantus vitae (Az élet dala) c. öt tételes kantátáját. A szólórészeket Rigó Magda, Basilides Mária, Rősler Endre és Losonczy György énekelték, a Székesfővárosi Énekkart, az Erzsébet Nőiskola kórusát, valamint a Budapesti Filharmoniai Társaság zenekarát a zeneszerző vezényelte. A koncertet a Rádió is közvetítette. Íme a bemutató előzményei: a Rádióélet 1940. novemberi számában örömmel adták hírül, hogy Dohnányi Ernő meggyógyult:„Néhány héttel ezelőtt híre terjedt, hogy Dohnányi Ernő beteg. Az egész zenei világ aggódó szeretettel figyelte a trombózis lefolyását. Ma már elmondhatjuk, hogy a mester erős szervezete és gyógyulni akarása leküzdötte a betegséget.

A Gellért szálló szanatóriumi szobájában már dolgozik: most fejezi be Cantus vitae (Az élet dala) című szimfonikus kantátáját, amely Madách Imre Az ember tragédiája alapján, válogatott szövegrészekre készült. Lélektanilag a zene derűlátóbb mint a drámai költemény. Például az Istent dicsőítő ének, amellyel Az ember tragédiája kezdődik, a kantáta befejező tétele lett: a kételkedés így vigasztaló harmóniában oldódik fel.”

A háború felé sodródó országban Dohnányi Ernő új műve a küzdést, a jövőbe vetett bizalmat sugallta a bemutató közönsége számára.

 

Mozart zongoraversenyei Dohnányi Ernő előadásában (1941)

A hangversenyek közül kiemelkedtek azok a zenekari esték, amelyeken Mozart zongoraversenyei hangzottak el Dohnányi Ernő előadásában.

Vázsonyi Bálint Dohnányiról szóló könyvében ezt írta: „Dohnányi életében hagyománnyá vált a hiányzó napsugarat környezete számára pótolni. Még most is, a történelem e teljes napfogyatkozásának idején, megkísérli azt, amire egyénisége, tehetsége kötelezi. S mi volna kézenfekvőbb, mint éppen Mozart, kit másfél évszázaddal korábban temettek jeltelen tömegsírba. Még most is, 64 éves korában, úttörő munkát végez: a Rádióban Mozart összes zongoraversenyét játssza sorozatban. Nemcsak a manapság számon tartott 23-at, még a 4 gyerekkori, feltehetően átiratnak tekintendő versenyművet is előadja. Mindhez saját kadenciát játszik és ezeket, előkészített vázlat alapján, többnyire a helyszínen rögtönözte.

Így ér véget lassan zongorista pályafutása Magyarországon.”

Dohnányi Ernő számára az 1941-es esztendő a sorsdöntő változások kezdetét jelentette.

Ekkor mondott le ugyanis a Zeneművészeti Főiskola főigazgatói tisztéről, mert nem értett egyet azokkal, akik a Zeneakadémiáról el akarták távolítani a zsidó tanárokat.

A kormány kérésére azonban utódjának kinevezéséig vállalta az igazgatói teendők ellátását.

Dohnányi 7

Dohnányi vezényel

 

  1. október 7-én Dohnányi Ernő vezetésével megalakult a Rádiózenekar

„1943. október 7-én a Városi Színház hangversenytermet ábrázoló színpadán, lépcsőzetes dobogón helyezkedett el a frakkba öltözött 70 tagú zenekar. A karmesteri emelvényen megjelent Dohnányi Ernő, a Rádió főzeneigazgatója és intésére felcsendült Liszt Ferenc Les préludes című szimfonikus költeménye.

A termet zsúfolásig megtöltő közönség, valamint a rádióközvetítés sok százezer hallgatója tanúja lehetett a Rádiózenekar bemutatkozásának. A koncerten jelenlévők fokozódó lelkesedéssel ünnepelték nemcsak a vezénylő Dohnányi mestert, majd Chopin f-moll zongoraversenyének elhangzása után a szólót bravúrosan játszó Károlyi Gyula zongoraművészt, hanem az első nyilvános hangverseny tűzpróbáját kiálló Rádiózenekart is.”

A Rádióéletből idéztem a Rádiózenekar sikeres bemutatkozásáról szóló tudósítást.

A Rádió házi-zenekara egyébként már évek óta működött, hiszen az úgynevezett szalonzenekar 1936. február 1-jén kezdte meg működését Bertha István vezetésével.

Ez a kiváló muzsikusokból álló együttes főleg hatásos, könnyed, rövid műveket játszott.   1941 augusztusától kezdve nevüket a műsorújság már Rádiózenekarnak írta és időnként, főleg ünnepélyes alkalmakkor szimfonikus igényű, komoly zeneműveket is játszottak.

Például Liszt szimfonikus költeményeit, vagy a Dohnányi Ernő által sorozatban játszott Mozart-zongoraversenyek egy részét, valamint modern magyar darabokat.

A Rádiózenekar megalapítását azonban 1943. október 7-től kezdve számítjuk.

 

90 éves a Budapesti Filharmóniai Társaság (1943)

  1. november 26-án a Budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 90. évfordulója alkalmából Dohnányi Ernő vezényletével ünnepi magyar estet rendeztek az Operaházban.

A Budapesti Filharmóniai Társaság első hangversenyét 1853. november 20-án tartották a Nemzeti Múzeum dísztermében. A zenekart Erkel Ferenc vezényelte, aki nemcsak alapítója és karnagya, de késő öregkoráig éltető lelke volt a Filharmóniai Társaságnak. A zenekar 90 éves történetét négy jelentős elnök-karnagy határozta meg: Erkel Ferenc az alapítástól kezdve 1875-ig, majd fia, Erkel Sándor 1900-ig, Kerner István 1919-ig, és utána Dohnányi Ernő.

Az alapítás 90. évfordulóján felcsendültek Liszt, Kodály, Bartók művei, valamint Dohnányi Ernő Változatok egy gyermekdalra c. kompozíciója. Amikor ez a darab következett, Dohnányi átadta a karmesteri pálcát Rubányi Vilmosnak, ő pedig a zongora mellé ült, hogy művének szólóját játssza.

Az ünneplés azonban csendes volt, mintha csak érezték volna a zenekar tagjai, hogy együtt-zenélésük hónapjai meg vannak számlálva. Bizonyos faji törvények ugyanis lehetetlenné tették az intézmény munkáját, ezért 1944. május 11-én beszüntették működésüket.

 

Dohnányi Ernő búcsúja Magyarországtól (1944)

1944-ig Dohnányi Ernő zenei nagyhatalom volt: a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának elnök-karnagya, a Zeneművészeti Főiskola főigazgatója és a Magyar Rádió főzeneigazgatója, a legnépszerűbb zongoraművész, művésznövendékek tanára, támogatója, valamint elismert zeneszerző. Tevékenységének felsorolását még lehetne folytatni.  Mindez 1944-ben Magyarországon lezárult.

Dohnányi 3

 Dohnányi búcsúzik hazájától

Vázsonyi Bálint Dohnányiról szóló könyvében ezt írta:  „Dohnányi Ernő 67 éves ekkor. Sok tapasztalat áll mögötte. Tudja, hogy minden ember céltábla, aki saját területén kimagaslik a tömegből. A művész még annál is inkább, hisz egész munkássága a nyilvánosság előtt zajlik. Ugyanakkor erősen él még benne 1919-1920 emléke is. Tudja, hogy a háború – különösen a vesztett háború – forradalmakat és ellenforradalmakat szül, a forradalom pedig őrségváltást eredményez. Nem kellett különleges képzelőerő ahhoz, hogy tisztán lássa: Magyarországon gigászi lesz az őrségváltás. Huszonöt évvel korábban végigharcolta, kiböjtölte. Már nem volt elég fiatal ahhoz, hogy elölről kezdje.”

Ezeket végiggondolva, Dohnányi Ernő 1944. november 24-én elhagyta az országot.

 

Mi történt Dohnányi Ernővel? (1945)

Az előző év krónikájában említettem, hogy Dohnányi Ernő alapos megfontolás után

  1. november 24-én elhagyta az országot. Sorsának ez utáni, hazai alakulása a magyar zenetörténet egyik legkínosabb esete. 1945 tavaszán Jemnitz Sándor elnökletével „igazolóbizottság” kezdte meg működését, amely összeállította a háborús bűnösök listáját. A vád: intellektuális munka a nyilasok és a háború folytatása mellett. A listán a 8. név: Dohnányi Ernőé volt. Igaz ugyan, hogy 1945. december 14-én az Igazságügy miniszter az „előzőleg illetéktelenül nyilvánosságra jutott névjegyzékből” törölte Dohnányi Ernő nevét, de azért a kínos szituációt elfeledni nem lehet.

 

A Magyar Rádió szimfonikus zenekara (1945)

Az 1945-ös évben a Rádiózenekart újjá kellett szervezni. Sőt, új időszámítást kezdtek, mintha a háború előtt nem is lett volna Rádiózenekar, mivel nem volt illő kiejteni sem Dohnányi Ernő nevét, aki azt a régi zenekart alapította. Azért, hogy utólag igazságot tegyünk, röviden felidézem az oly népszerű, sok sikert aratott, háború előtti Rádiózenekar történetét: A Magyar Rádióban 1936. február 1-én kezdte meg működését az úgynevezett „szalonzenekar” Bertha István vezetésével. Ez a kiváló muzsikusokból álló együttes főleg hatásos, könnyed, rövid műveket játszott.  1941. augusztusától kezdve nevüket a műsorújság már Rádiózenekarnak írta és időnként, – főleg ünnepélyes alkalmakkor – szimfonikus igényű, komoly zeneműveket is játszottak, mint például Liszt szimfonikus költeményeit, vagy a Dohnányi Ernő által sorozatban játszott Mozart-zongoraversenyek egy részét, valamint magyar zeneszerzők új műveit.

Dohnányi Ernő, a Rádió főzeneigazgatója az együttest kibővítette és az immár hivatalosan megalapított Rádiózenekar 1943. október 7-én a Városi Színházban nyilvános hangversenyen mutatkozott be, az alapító karnagy, Dohnányi Ernő vezényletével és … óriási sikerrel.

Az előzmények ismertetése persze mit sem von le abból a teljesítményből és hősies erőfeszítésből, amellyel a Rádiózenekart a háború pusztításai után újra meg kellett szervezni, a próbákat elkezdeni, hogy a felszabadult Magyar Rádió első adásában 1945. május 1-én Ferencsik János és Polgár Tibor vezetésével már játszani tudjanak.

 

A Rádiózenekar helyzete 1956 végén

1956 végén megnyíltak a határok Nyugat felé és a magyar előadóművészek egy részének az itthon-maradás, vagy az elmenetel volt fő gondja. Sajnos, a Rádiózenekar több kitűnő tagja is a külföldre való távozást választotta. Főleg a vonós szólamokban volt nagy a veszteség. 1956. decemberben mégis elkezdték a próbákat Ferencsik János és Komor Vilmos vezényletével.

Hiányt-pótló, új felvételekre készültek, elsősorban Dohnányi Ernő műveiből.

Boros Attila sorait idézem, a Rádiózenekar történetéről írott könyvéből: „Sajnos, véres történelmi sorsforduló volt szükséges ahhoz, hogy egy mulasztást pótoljon, egy hibát jóvá tegyen a magyar zenei élet. Dohnányi Ernőről, a világhírű zongoraművészről, zeneszerzőről van szó, akinek szerzeményeit 1945 óta nem játszották az országban, 1956. decemberében viszont kampányszerűen készültek a felvételek műveiből. Az 1945-ben háborús bűnösnek nyilvánított, majd röviddel utána a vádak alól felmentett zeneszerző rehabilitására, (jó hírének visszaállítására) végül is csak 1956. decemberében került sor. Dohnányi hat zenekari művét a Rádióban sietve hangszalagra vették és a rádió műsorában sugározták.”

Dohnányi 5

Dohnányi Ernő

 

Elhunyt Dohnányi Ernő (1960)

  1. február 9-én New Yorkban elhunyt Dohnányi Ernő. Munkásságának jelentőségét – természetesen más korban és más körülmények között – Erkel Ferencéhez hasonlíthatjuk. Dohnányi is hármas minőségben működött: mint zongoraművész, karmester és zeneszerző. De volt idő – különösen 1934 és 1941 között – amikor vezetője volt szinte mindegyik fontos intézménynek: az Erkel által alapított Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarát 25 éven keresztül vezette mint elnök-karnagy, ezen kívül a Zeneművészeti Főiskola tanára, igazgatója és főigazgatója – az Operaháznak ugyan nem – de vezetője volt még 1931-től a Magyar Rádió zenei osztályának is.

1944-ben felismerte, hogy élete és további működése Magyarországon nincs biztosítva, ezért  67 évesen elhagyta az országot. Éveken keresztül bolyongott a világban, míg végre Florida fővárosában, Tallahasseeban az egyetem dékánja állást ajánlott fel számára. Itt letelepedhetett és élete utolsó 10 esztendejét nyugalomban, jobbára tanítással tölthette.

 

Dohnányi Ernő 1960. február 9-én bekövetkezett haláláról Budapesten kevesen vettek tudomást, legfeljebb híranyagban emlékeztek meg róla. Egyik hűséges tanítványa, Vázsonyi Bálint múlhatatlan érdeme, hogy összegyűjtötte a mesterére vonatkozó dokumentumokat és megírta életrajzát. Az ő könyvéből idézem az utolsó hetekről szóló emlékeket: „Dohnányi három trombózis és jó néhány kisebb betegség után élete utolsó tíz évében kitűnő egészségnek örvendett. Vigyázott magára, sokat pihent, ha lehetett – de ezt fiatal korában is így tette. Segítségére volt veleszületett fizikai lazasága, elengedettsége, mely minden tevékenységét megkönnyítette.

  1. január közepén New Yorkba utazott, hogy Beethoven utolsó szonátáit hanglemezre vegye. A jéghideg stúdióban megfázott, belázasodott és a hajszolt munkatempót a szíve nem bírta tovább. Tallahasseeban temették el. Inkább kert, mint temető, ahol nyugovóra tért.

És most, a hasonló életút kapcsán Bartók Béla jut eszünkbe: munkásságuk java hazájukban összpontosult, de életüket amerikai egyetemek méltatlan vezetőinek árnyékában fejezték be. Mindketten New Yorkban haltak meg s amerikai temetőben nyugszanak.”

 

Tudjuk, Bartók Béla hamvait azóta hazahozták. Vajon mikor kerül sor arra, hogy Dohnányi Ernő hamvai is hazai földben nyugodjanak, véglegesen? Addig is azt szeretnénk, ha emléke az őt megillető módon maradna meg minden zeneszerető ember szívében.

 

Száz éve született Dohnányi Ernő (1977)

  1. július 27-én emlékezett a zenei világ Dohnányi Ernő születésének 100-ik évfordulójára.

1939-ben Tóth Aladár így írt róla: „Ezerszer is és mindig újra valljuk, a földkerekségen ma Dohnányi ért legjobban a zongorához, költője a hangszernek, olyan teljesen, olyannyira maradék nélkül, mint ma senki más.” Ám, egyre ritkul a zongorajátékára emlékező közönség és mára csak néhány hanglemeze maradt meg örökségként. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy Dohnányi művészetének fénykorából sajnos kevés felvétel maradt játékáról, azok is kezdetleges hangtechnikával készültek. Az időskoriak pedig nem állíthatók egy sorba a fiatalabb művész páratlan teljesítményeivel.

A centenárium alkalmával Kecskeméti István zenetörténész írt elemző, értékelő tanulmányt, ebből idézek: „Hosszú pálya volt Dohnányi Ernőé. Évszázada, hogy 1877. július 27-én megszületett, de még csak jó másfél évtizede, hogy meghalt. Térben és időben egyaránt hosszú utat tett meg 83 éve során. Élethatáraival körül-érte az új zenét, s ha nem is mindig alkotó részese, de tanúja volt a roppant ívű átváltozásoknak. S éppen mert századunk zenei életműveinek egész sora pergett le szeme-láttára, valósággal meghökkentő, hogy ugyanez a Dohnányi Ernő a korábbi, letűnt történeti kor mestereivel is találkozhatott még. Talán láthatta Liszt Ferencet (édesatyja egyszer együtt muzsikált vele!), élvezhette Brahms személyes pártfogását, amikor a pályavégző mester saját otthonában fogadta a pályakezdő zeneakadémistát, és előadatta c-moll zongorás-ötösét.

Dohnányi Ernő folytatta két nagy magyar muzsikus elődjének: Erkelnek és Lisztnek a pályáját is. Erkel Ferencnek részben még az életrajzát is örökölte. Mindketten 83 évet éltek, s amellett, hogy zongoraművészként és zeneszerzőként működtek, elnök-karnagyai voltak a Budapesti Filharmóniai Társaságnak, továbbá igazgatói és a tanárai a Zeneakadémiának.

Az utókor mégis inkább Liszt Ferenc, mint Erkel örökösének érzi. Nemcsak abban az értelemben vált a 20. század Liszt Ferencévé, hogy tüneményes zongorázásával világrészek zeneközösségét hódította meg, hanem azáltal is, hogy káprázatosan tudott első látásra partitúrákat megszólaltatni, zeneszerző-társak friss kottakéziratait náluk is jobban elzongorázni, páratlan érzékkel rögtönözni, sőt csodálatos memóriával rögzíteni és a távoli múltból is felidézni a valamikor átolvasott vagy egyszer eljátszott kompozíciót.”

Dohnányi Ernő zeneszerzői munkásságát 48 opus-számmal ellátott, illetve nyomtatásban megjelent műve jelzi. Valójában, az átiratokat és feldolgozásokat is magába foglaló katalógus 164 darabot tüntet fel. Mindemellett – szólistaként, kamaramuzsikusként és zeneszerzőként – közel kétezer hangversenyen lépett fel Európa és Amerika több mint 20 országában.

Koncerthallgatóit, tanítványait elsősorban lenyűgöző szépségű zongorajátéka vonzotta.

Dohnányi hosszú élete folyamén mindvégig megőrizte optimista életfelfogását, derűs emberszeretetét. Humorát a Változatok egy gyermekdalra c. népszerű kompozíciója fejezi ki leginkább.

 

Dohnányi Ernő kései elismerése (1989)

Dohnányi Ernő emlékét évtizedekig a felejtés homálya vette körül. Ám a felejtés homályát 1989-ben segített oldani, hogy a Zeneakadémia mellett utcát neveztek el róla. Ez alkalomból Ujfalussy József zenetörténész a következőket mondta:

Mi mindig mindenről elkéstünk – írta az az Ady Endre, aki ugyanúgy 1877-ben született, mint Dohnányi Ernő. Mi pedig, miközben kései emléket állítunk századunk egyik legnagyobb zongoraművészének és magyar muzsikusának, megszégyenülten mondjuk utána Ady sokat idézett verssorát. Zenetörténeti helyzetét – történelmi példával és némi túlzással élve – akár a Johann Sebastian Bachéhoz hasonlíthatnám, akinek művészetét már a kortársak is elfeledték, hogy zenéjét majd egy következő nemzedék tanulja újra. Keserű, görcsös, gyanakvó és gyűlölködő korunkban nem lesz könnyű, mégis újra meg kell tanulnunk nekünk is Dohnányi Ernő zenéjét, hogy múltunknak ezzel az élményvilágával, a derűs szépséggel is gazdagodva váljunk emberebbé.”

Dohnányi elismerésének kései jelképe, hogy halála után 30 évvel: 1990-ben posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. Művészetének újratanulásához pedig segítséget nyújtott Szigeti István 1990. április 5-én kezdődő A zongora poétája című 7 részes műsora.

A sorozatot Batta András zenetörténész ajánlotta a hallgatók figyelmébe. A Rádióújságban megjelent írásából idézek: „Az ember gyakran elmélkedik azon, miként vesztettük el tömegével zseniális honfitársainkat. Szinte hihetetlen, hogy Dohnányi Ernő helyzete azért vált Magyarországon lehetetlenné, mert a Zeneakadémia tiszteletbeli elnökeként 1944-ben eleget tett egy kellemetlen protokolláris kötelezettségének. Az eseményt megörökítette a filmhíradó: Dohnányi kezet fogott Szálasival. Ez a tény, meg a kisszerűség és az irigység volt a mozgatója a háború után a Dohnányi ellen meghirdetett rágalomhadjáratnak. 1944 novemberében Ausztriába, később Amerikába emigrált, önként vállalta a külföldi száműzetést.

1946-tól újra koncertezhetett szerte a világon. Szülőföldje azonban nem sietett rehabilitásával, jó hírének visszaállításával. Soha többé nem látta viszont Magyarországot, noha magas kort ért meg, 1960-ban, 83 évesen hunyt el Amerikában.”

Sajnos, viszonylag kevés felvétel örökítette meg Dohnányi Ernő csodálatos zongorajátékát. De aki meghallgatja azokat, megsejtheti muzikalitásának lényegét: a természetességet és játékosságot, a polgári életforma és a klasszikus zene rég elvesztett harmóniáját.

 

Dohnányi Ernő I. és II. zongoraversenye (1994)

  1. tavaszán a Pesti Vigadó hangversenyén elhangzott Dohnányi Ernő II. zongoraversenye, Baranyai László szólójával, a Rádiózenekar előadásában, Győriványi-Ráth György vezényletével. Az I. zongoraversennyel együtt kompaktlemezen is megjelent. Íme a műsorajánló részlete: „Az utóbbi években, külföldön és itthon, újra felfedezték Dohnányi Ernőt. A méltatlanul elfelejtett zeneszerző művei immár gyakran szerepelnek a koncerteken és megjelennek hanglemezeken is. A napokban került a zenemű-kereskedésekbe a Dohnányi Ernő I. és II. zongoraversenyét tartalmazó kompaktlemez. Történelmi, zenetörténeti fordulatokban bővelkedő, eseménydús fél évszázad választja el egymástól Dohnányi 1898-ban befejezett első, és az 1947-ben elkészült második zongoraversenyét. A korábbi zongorakoncert a szólistaként és zeneszerzőként egyaránt nagy nemzetközi karrier előtt álló 21 éves fiatalember alkotása, míg a második versenymű az emigrációba vonuló, ám zeneileg teljesen kiforrott komponista keze-munkája.”

 

Dohnányi Ernő: Simona néni – vígopera (1995)

  1. szeptember 9-én a Magyar Rádió 6-os stúdiójából közvetítették Dohnányi Ernő

Simona néni című vígoperáját. Az énekes szólistákat és a Rádiózenekart Kovács János vezényelte. Ruitner Sándor zenei rendező műsorajánlatából idézek:

„Dohnányi Ernő – zongorára írt, kamarazenei és szimfonikus alkotásai révén már elismert komponista volt, amikor első színpadi művét, a Simona nénit 1912-ben bemutatta a Drezdai Opera. Az egyfelvonásos vígoperát 1933-ban mutatták be itthon parádés szereposztásban.

Ám a Dohnányi-sikerek, a Pierette fátyola, a Vajda tornya és A tenor ellenére is rövid életű volt az Andrássy úti palota színpadán.

A Magyar Rádió most szinte teljes értékű elégtételt szolgáltat a szerzőnek a méltatlanul mellőzött mű előadásával. A vígoperát élő, koncertszerű előadásban, Victor Heindl eredeti német szövegével sugározza, számos európai rádióállomás közvetítésével.”

Az „élő adást” megelőző napokban rögzítették a 6-os stúdióban a mű „magyar változatát”, Dalos László kiváló új fordításának felhasználásával. 1995. december 31-én hangzott el először a Magyar Rádióban Dohnányi Ernő Simona néni című vígoperájának ez a variánsa.

 

Dohnányi Ernő: II. hegedűverseny (1998)

  1. április 26-án „Világpremier” címszó alatt olvasható: Dohnányi Ernő II. hegedűversenyét előadja Szabadi Vilmos és a Rádiózenekar, Vásáry Tamás vezényletével. „Egy majd 50 évvel ezelőtt komponált remekmű indul ma világhódító útjára. Dohnányi Ernő II. hegedűversenyét mutatjuk be, amely először hangzik el a Magyar Rádióban. Sokáig csak a mű létezéséről tudott a zenetudomány, ám annak kiderítése, hogy hol található kottája, már szinte embert próbáló feladat volt.

Hosszú és kitartó keresés után egy olyan hegedűművész kezébe juthatott, aki azóta valóságos szerelmese lett a kompozíciónak. Szabadi Vilmos előadása ezt a mérhetetlen odaadást és rajongást sugározza.”