EMLÉKEZZÜNK BOZAY ATTILA ZENESZERZŐRE

EMLÉKEZZÜNK BOZAY ATTILA ZENESZERZŐRE

(Balatonfűzfő, 1939. augusztus 11. – Budapest, 1999. szeptember 14.)

 

Bozay 5

 

Zeneakadémistaként ismerkedtünk meg. Társaim azt mondták róla, hogy nagyon tehetséges zeneszerző-növendék, ő lehet a jövő Bartókja. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Barátok lettünk. Szívesen beszélt terveiről, megmutatta a készülő I. vonósnégyes Op.9. részleteit.

A szélsőségektől mentes, komoly fiatalember kedvtelése a focizás volt. Délutánonként a kollégium udvarán jellegzetes fekete trikójában ügyesen kezelte a labdát. További pályafutását is figyelemmel kísértem: mindenkor szigorú akaraterővel igyekezett megvalósítani önmagát.

1957-ben felvételt nyert a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, a Farkas Ferenc által vezetett zeneszerzés osztályba. Zeneszerzői és zeneelmélet tanári diplomáit kitüntetéssel szerezte meg 1962-ben.

Bozay Attila elismerései: Erkel Ferenc-díj (1968 és 1979), érdemes művész (1984),

Bartók Béla–Pásztory Ditta-díj (1988), Kossuth-díj (1990),

a Millenniumi Operapályázat Győztese (Az öt utolsó szín c. operájával, 1999)

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból:

 

Bozay Attila: Kínai szelence – kantáta (1963)

  1. június 3-án mutatták be a Rádióban Bozay Attila Kínai szelence c. kantátáját,

Sziklay Erika valamint a Rádió zenekarának és énekkarának tagjaiból alakult együttes előadásában, Lehel György vezényletével.

Bozay Attila e művét 1961-ben, 22 évesen komponálta. Ihletője Illyés Gyula azonos című műfordítás-kötete volt, amelyből más-más költőtől való hat verset használt fel.

A komponista csak röviddel e rádiós bemutatkozás előtt fejezte be tanulmányait, amelyről egy zenei hírben ez volt olvasható: „Bozay Attila, Farkas Ferenc tehetséges növendéke egész estét betöltő diplomahangversenyen mutatkozott be a Zeneakadémián. Műsorán zongora- és dalciklus, vonóstrió, kamarakantáta és egy trombitaverseny szerepelt. Évek óta ez az első eset, hogy diplomázó zeneszerző ily sokoldalúan mutatkozhatott be.”

Kroó György zenetörténésznek is ez a korai kompozíciós gazdagság tűnt fel: „Bozay Attila, a legfiatalabb beérkezett magyar komponista 1962-ben végzett, de ebben az esztendőben már ötödik művét, a Radnóti-dalciklust, sőt hatodik opuszát, a Fúvósötöst is befejezte.

Ez magabiztos indulásra vall, az első útirány nagyon korai megtalálására. De vajon a primőr ízekért nem kell-e cserébe odaadni a nyár érlelte gyümölcs dús zamatát? Az első opuszok a 12-fokú technika korlátozott, tudatosan tonális hátterű szabad felhasználását mutatják.

1961 táján, a Trombitaversenyben és a hat attacca tételt felsorakoztató Kínai szelence c. dalciklusában mintha végleg meg is szűnne a bécsi iskola vonzása: hagyományos formák, hagyományos karakterek és világos tonális alapozás jellemzik ezeket a vonzó muzikalitással, színérzékkel és helyenként könnyű kézzel, de határozott melodikus invencióval megírt kompozíciókat.”

 

Bozay Attila: Kiáltások – dalciklus (1965)

1965. március 29-én hangzott el első alkalommal Bozay Attila 8.-ik opusza: József Attila Nem én kiáltok, Bánat és Tél c. verseire komponált dalciklusa. A Kiáltások c. kompozíció rádiófelvételén Palcsó Sándor énekelt, kamaraegyüttes kíséretével.

A dalciklusról Breuer János írta a legjellemzőbb kritikát: „Talán külsőség, de van valami szimbolikus abban, hogy Bozay Attila – fiatal zeneszerzőként szokatlanul, opusz-számmal látja el műveit. Pedig Bozay még inkább a tapogatózó, útkereső művészek közé tartozik, viaskodik formával, kifejezőeszközökkel és a mondanivalóval. Érdekfeszítő és izgalmas dolog, végig követni küzdelmét a megszólalásért, önmaga kifejezéséért. Kiáltások címmel összefoglalt három József Attila-dalában (op.8.), amelyben az énekest öttagú kamaraegyüttes kíséri, engedékenyen átadta magát a versek hangulatának, pedig éppen a kiválasztott versek igen nehezen fejezhetők ki zenével. Az első dal „húst szaggató” drámaiságát már-már naturalista eszközökkel ábrázolta, amihez az előadó, Palcsó Sándor is hozzájárult. A legszebben, legteljesebben talán a második dal notturnója adta vissza a verset, a harmadik meleg „szív” dallama pedig mintegy summázta a mű mondanivalóját.”

 

József Attila

 József Attila

Bozay Attila: Pezzo concertato (1966)

  1. május 12-én a Rádiózenekar zeneakadémiai hangversenyén mutatták be

Bozay Attila Pezzo concertato c. brácsára és zenekarra komponált darabját.

A szerző első zenekari műve nemcsak címében, hanem formájában és zenei anyagában is különbözik a klasszikus-romantikus versenymű közismert típusától, amelyben a szólóhangszer versenyre kél – koncertál a zenekarral. Bozay darabjában a szólóbrácsa szerepe igen jelentős és igényes, de mindig a legszubjektívebb zenei anyagot játssza, a zenekari apparátus pedig hol „mellette”, hol „ellene” foglal állást. A Magyar Rádió megrendelésére komponált mű bemutatója után Pernye András kritikus többek között ezt írta: „Az évad folyamán bemutatott új művek között az egyik leginkább kiemelkedőnek Bozay Attila Pezzo concertatoját éreztük.

Az új darab elhangzása után több szempontból is örvendetes esemény volt: először is annak kellett örülnünk, hogy a mostanában felvirágzó brácsairodalom gazdagodott, másodszor annak örültünk, hogy Bozay Attila, a fiatal zeneszerző tevékenységének határozott irányát állapíthattuk meg belőle. A „fiatal” jelzőt nálunk gyakran használják és nem mindig indokoltan. Bozay viszont jelen pillanatban 27 éves, tehát valóban fiatal, és ennek ellenére már bizonyos joggal beszélhetünk „életműről” vele kapcsolatban. Ferencsik János és a kitűnő Rádiózenekar, nem beszélve a nagyszerű szólistáról, Németh Géza brácsaművészről, olyan előadásban részesítette az új művet, amelyet minden mai szerzőnek szívből kívánnék.”

 

ÖSZTÖNDÍJJAL PÁRIZSBAN

A fiatal zeneszerző-gárda egyik jelentős tagja Bozay Attila 1967-ben féléves UNESCO ösztöndíjat kapott Párizsba. Indulása előtt egy beszélgetés alkalmával ezt mondta: „Nyugaton eddig még nem voltam. Párizs a művészet egyik fővárosa, ahol nem elsősorban a zenének, hanem a képzőművészetnek vannak óriási hagyományai. Szeretnék múzeumokba, koncertekre járni, és szeretnék néhány olyan emberrel megismerkedni, akik a modern zene élvonalába tartoznak: Boulezzel, Messiaennal, Milhaudval. Hogy sikerül-e, nem tudom, mert ők is rengeteget utaznak, illetve ők utaznak csak igazán sokat. Biztosan nagy élmény lesz és remélem, sokat fogok belőle profitálni.”

 

PEZZO SINFONICO

Bozay Attila ezen a tanulmányúton írta meg az Op. 13-as zenekari darabját,

a Pezzo sinfonicot,  a Magyar Rádió megrendelésére. A mű 1968. október 5-én hangzott el először a Zeneakadémia nagytermében, a Magyar Állami Hangversenyzenekar előadásában, Ferencsik János vezényletével. Közismert, hogy Ferencsik érdeklődéssel figyelte a fiatal zeneszerzők műveit, de csak kevés bemutatóra vállalkozott. Ezen kevesek közé tartozott Bozay Attila, akinek első zenekari művét a Pezzo concertato premierjét és rádiós felvételét is Ferencsik vezényelte 1966-ban. A két Bozay-mű előadásáról a nagy karmester így beszélt: „Bozay Attila azok közé az újabb zeneszerzők közé tartozik, akiknek stílusát értem, minthogy pedig értem, ezért vállalom is. Mivel a partitúrájával való ismeretségem szimpátiával végződött, meg lehetett kérni a zeneszerzőt, hogy mondja el kívánságát: miképp hangozzék műve. Bozay Attilát azért is becsülöm, mert tudja, hogy mit írt le. Meglehet, hogy ez komikusan hangzik, vannak azonban olyan zeneszerzők, akiknek az ember úgy gyúrja a műveit, ahogy akarja. A zeneszerző ezt nemhogy eltűri, hanem hogy úgy mondjam, sorsára hagyja a művét, szabad prédául dobva oda a karmesternek. Nagyon fontos, hogy a zeneszerző vállalja a felelősséget minden egyes leírt hangért.”

Ferencsik János 2

Ferencsik János karmester

 

Az 1968-as Budapesti Zenei Hetek első bemutatójáról Fábián Imre zenekritikus így írt:

„Bozay Attila évek óta egyre határozottabban alakítja ki alkotó-egyéniségét. Vallja, hogy a magyar és az európai tradíció szintézisére ma éppúgy szükség van, mint Bartók idejében. A Pezzo sinfonico, Bozaynak 1967-ben Párizsban komponált műve is ennek a törekvésnek eredményes megvalósulása: új eszközökkel újat és egyénit mond. Ferencsik János ismét megmutatta: mit jelent az, ha teljes erejével és lelkesedésével egy új magyar mű mellé áll. A bemutató-előadás színvonala csak örömmel tölthet el bennünket, a Pezzo sinfonico tolmácsolása mesteri tett volt. A Hangversenyzenekart ebben a zenei stílusban talán még sohasem hallottuk ilyen magabiztosan, éretten, és technikailag ilyen fölényesen játszani.”

  

Bozay Attila: Trapéz és korlát – kantáta (1969)

  1. június 8-án első alkalommal szólalt meg a Kossuth adó műsorában Bozay Attila

Op. 12-es Trapéz és korlát c. kantátája. A művet Sziklay Erika és Palcsó Sándor szólójával, a Rádió énekkarának és szimfonikus zenekarának előadásában Lehel György vezényletével vették hangszalagra. A bemutató alkalmával a Rádióújságban a zeneszerző így nyilatkozott:

„Nagyon vonzódom a kortárs magyar költőkhöz és úgy érzem, hogy a zeneszerző egyik feladata, hogy verseiket megzenésítse. A főiskolai vizsgadarabom óta a Trapéz és korlát az első kantáta, amit írtam 1966-ban. Művem Pilinszky János három szerelmes versére készült: az első a címadó Trapéz és korlát, majd a Tilos csillagon és A tengerpartra. A 3 vers szünet nélküli 3 tételként áll egymás mellett. A kantátában folytatom korábbi zenekari darabjaim stílusát.”  A 3 Pilinszky-vers lírai hangon vall a szerelem szenvedéseiről és örömeiről. Hollós Máté elemző írásából A tengerpartra c.  tételről szóló részt idézem:

A tengerpartra kifekszik a tenger,/ a világ végén pihen a szerelmem,/

 mint távoli nap vakít a szívem,/ árnyéka vagyunk valamennyien./

E négysoros vers a barokk kantáták koráljaira emlékeztetően vegyes-karon szólal meg. Második és harmadik sorát azonban csak töredékesen énekli a kórus. Ezeket a szoprán illetve a tenor szólista egészíti ki, motivikát cserélve egymással. Mellettük a gordonka szóló énekel: a szerző hangján?, az enyémen, a mindenkori hallgatóén? A líra eme édes megfejthetetlenségén emeli Bozay Attila a hallgatót a rebbenő való fölé”.

 

Pilinszky János

Pilinszky János költő

 

Bozay Attila: Formazioni (Alakzatok) – szólógordonkára Op. 16. (1970)

Az 1970-es Budapesti Zenei Hetek esemény-sorozatában hangsúlyos szerepet kapott a magyar muzsika. A művek általában a fiatal zeneszerzők legújabb termését reprezentálták.

  1. október 10-én hangzott el bemutatóként Bozay Attila Op. 16-os Formazioni (Alakzatok) c. műve Mező László gordonkaművész előadásában. Az 1969-ben komponált, tíz tételes darabban Bozay a különböző zeneszerzői eljárásokat alkalmazta a szólógordonka megszólaltatási lehetőségeihez. Fábián Imre zenekritikus így írt róla: „Bozay Attila új művét a szólógordonkára komponált Formazioni c. darabot Mező László mutatta be. A komponista hihetetlenül magas technikai-zenei igényeket támaszt az előadóval szemben, amikor a hangszer új hangzási lehetőségeit állítja az alkotó gondolat szolgálatába. Bozaynak a kvartett óta legjelentősebb kamarazenei alkotása ez a szellemi és időbeli méreteiben egyaránt nagyszabású kompozíció. Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk Mező László bravúros előadói teljesítményéről, amelynek döntő része volt abban, hogy a mű legjobb kvalitásai érvényesülhettek a bemutatón.”

 

Bozay Attila: Bagatellek Op.4. (1972)

Az 1972. év elején első alkalommal rendezték meg az Új magyar zene a Rádióban – a kritikusok és a közönség 1971. évi díjáért c. zeneszerzői seregszemlét

A közönség díját Bozay Attila Bagatellek című Op. 4-es zongoradarabja nyerte.  

 

IMPROVIZÁCIÓK CITERÁRA (1975)

A Magyar Rádió 1975-ben rendezte meg az Öt esztendő új magyar zenéje című sorozatot. E sorozat május 16-i stúdióhangversenyén hangzott el Bozay Attila Improvizációk citerára c. 1972-ben készült kompozíciója a zeneszerző előadásában. Bozay a mű bemutatásakor nagy feltűnést keltett azzal, hogy a kedvelt népi hangszert, a citerát főszereplővé tette a koncertpódiumon is. A zeneszerző-előadó így vallott erről: „Már régen megtetszett a népi citerások játéka. Szereztem magamnak egy hangszert és elkezdtem otthon pengetni, úgy éreztem, érdekes hangokat tudok megszólaltatni. Többször improvizáltam barátaim és a közönség előtt – sikerrel. Így született Improvizációk citerára c. kompozícióm. Egyetlen kérdés nyugtalanított: ki játsszon a koncerteken. Próbálkoztam egy kiváló népi citerással, megkíséreltem bevezetni a komolyzene rejtelmeibe – sikertelenül. Így aztán magamra vállaltam az előadó szerepét. Engem senki sem tanított citerázni, a hagyományos játékmód eleve nem elégített ki, mivel – a maga nemében nagyszerű ugyan, de – komoly zenei szempontból túl egysíkú. A mai zenében nem csupán dallam és kíséret fonódik egybe, a zenei szövet ennél sokkal összetettebb.”

 

Bozay Attila: Pezzo d’archi Op. 14. (1976)

Bozay Attila életművében általában egymást váltották a különböző műfajoknak szentelt alkotói periódusok. 1956-1958 után néhány évig csak kamarazenét írt, majd megszületett a zenekar iránti érdeklődését kifejező, úgynevezett „pezzo-sorozat”.  E ciklus harmadik műve az Op. 14-es Pezzo d’archi, amelyről Feuer Mária zenekritikus többek között ezt írta: „Bozay Attila pezzo-sorozatán  éveken keresztül dolgozott. Hat év ugyan nem nagy idő az alkotó életútján, ám erre a periódusra esik Bozay stílusváltása, tudatos befelé koncentrálása, a rendezettséget előtérbe állító igénye. A korszak-lezáró, korszak-búcsúztató Pezzo d’archi, azaz Vonósdarab, ha nem is kelt olyan szuggesztív hatást, mint e mű elődei, a szerző muzikális közlendője, témáinak színessége, hangszerelésének gazdagsága, dallamszerkesztése mégis figyelmet és érdeklődést ébreszt. A  Vonósdarabot a Rádiózenekar Lehel György vezényletével mutatta be: a mű vonzó jegyeit hangsúlyozó előadásuk jelentősen hozzájárult a kedvező fogadtatáshoz.”

 

PEZZO CONCERTATO – CITERÁRA ÉS ZENEKARRA (1977)

  1. március 20-án hangzott el a Zeneakadémia nagytermében Bozay Attila Pezzo concertato című citerára és zenekarra komponált műve, a zeneszerző szólójával, a Rádiózenekar előadásában Lehel György vezényletével. Bozaynak ez volt a harmadik citerára írott darabja a Két tájkép és az Improvizációk után. A hangverseny meglepetését az jelentett, hogy itt a népi hangszert szimfonikus zenekarral együtt alkalmazta. Az egyik zenekritikus így írt: „Bozay Attila új kompozíciója a Pezzo concertatonak nevezett citeraverseny zeneakadémiai bemutatója a zenei élet eseménye volt: vonzó és izgalmas darab. A zeneszerző meggyőző előadása és a Lehel György vezényelte Rádiózenekar emlékezetes produkciót eredményezett. Bozay a hangszer-kínálta effektusokat színesen és ötletesen használta ki és összekapcsolta zeneszerzés-technikájának korábban kikísérletezett eredményeivel. A magyar népzenei hangszert valóban pódium-hangszerré, a szimfonikus zenekar egyenrangú társává léptette elő, s eközben egészen szokatlan és lenyűgözően gazdag akusztikus világot keltett életre.”

 

citerával

Bozay Attila citerázik

 

 CSONGOR ÉS TÜNDE – BEMUTATÓ AZ OPERAHÁZBAN (1985)

Alapításának 100-ik évfordulóját ünneplő Operaházunk – felújítás utáni első bemutatója január 20-án Bozay Attila Csongor és Tünde című operája volt.

Bozay Attila egyéni hangvételű zenekari és kamarazenei művei gyakran elhangzottak hangversenyeken és a rádióban, operája azonban első alkalommal került színre.

A szövegkönyvet maga a zeneszerző állította össze Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című veretes nyelvezetű, vidám-bölcs, romantikus játékából. A zeneszerző az alkotás folyamatáról így nyilatkozott:

„Vörösmarty rendkívül muzikális költő volt, verseinek sorait szinte zenei dallamosság fűti át. Évekig dolgoztam azon, hogy a Csongor és Tündét opera-szövegkönyv méretűvé tömörítsem. Hogy nagy romantikus költőnkhöz milyen zene illik igazán, az persze szerteágazó vita témája lehet. Úgy éreztem, hogy a hozzá illő stílus megvan az én zenémben, nemcsak azért, mert mindig támaszkodtam a hagyományokra, hanem mert ehhez a népies, ugyanakkor filozofikus darabhoz akár sajátságosan 20. századi muzsika is elképzelhető. Akik csak az újabb darabjaimat ismerik, elcsodálkoznak, hogy az úgynevezett avantgarde elemeim ezúttal igen korlátozottak. A zene szorosan kötődik a szöveghez, és valósággal fellélegeztem, hogy végre-valahára kiélhetem a bennem bujkáló romantikát.”

Az új opera sikert aratott, hiszen minden közreműködő tehetsége javát nyújtotta: különösen a Csongor szólamát éneklő Molnár András és a Tündét megszemélyesítő Csavlek Etelka.

Csongor és Tünde szereplőivel 2

Bozay és a két főszereplő

 

A zenekritikák közül Albert István írásából idézek: „Bozay Attila egész eddigi munkássága – a dallamosság, az énekhang iránti vonzalma, és az abban megmutatkozó kifejezőkészsége – sejtetni engedte, hogy előbb-utóbb elérkezik az operaműfajhoz. A Csongor és Tünde első nagy lélegzetű színpadi kísérlete, kitűnő tehetség megnyilatkozása, telve ékes alkotói erényekkel, melyek azonban nem fedik el szemünk elől az első művekre csaknem mindig jellemző gyengeségeket. Tehetségre vall az együttesek biztos kezű megfogalmazása.

A hangszerelés többnyire áttetsző, levegős, a zenekar kísérőszerepében is plasztikus. Az előadást Mihály András, a kortárs zene kiváló értője és misszionáriusa vezényli, jól tudván, hogy Bozay operájának értékét nem a drámai feszültség izgalma adja, hanem a változatos szituációk és a bensőséges ihlet.”

Bozay Attila operájának sikerét a Zeneműkiadó azzal erősítette, hogy a bemutató idejére megjelentette a partitúrát. A Hungaroton pedig hanglemezen adta közre az előadásokon készült hangfelvételt.

 

Bozay Attila: Hegedű-zongoraszonáta (1990)

Az 1990-es év elején ismét megrendezték az Új magyar zene a Rádióban című seregszemlét, az 1989-ben bemutatott művekből, február 6-án pedig kiosztották a legjobbaknak járó elismeréseket. A közönség díját Bozay Attila Hegedű-zongoraszonátájáért vehette át.

Bozay 2

 

BOZAY ATTILA ELISMERÉSEI, ÉS ÚJ FELADATA (1990)

Bozay Attila számára az 1990-es esztendő több elismerést és újfajta feladatot is hozott:

zeneszerzői munkásságáért átvehette a Kossuth-díjat. A komponistának ez alkalomból feltett kérdés-sorozatból azt a részletet idézem, amelyben arra válaszolt, hogyan változott zeneszerzői stílusa az évek folyamán:

„Barátaim szerint alkotói pályámon három korszakot lehet megkülönböztetni. Már az 1956-ban keletkezett darabom közelített a 12 fokúsághoz, azaz a Bartóktól Webernig vezető úton próbáltam járni. 1967-ben UNESCO- ösztöndíjjal fél esztendőt tölthettem Párizsban. Számos, további munkásságomat meghatározó élmény ért odakinn. Hazatérésem után 1-2 évvel ért meg bennem, amit Párizsban hallottam. Stílusomat ettől kezdve kettősség jellemzi: az egyik a szigorúan szerkesztett, meditatív, a másik pedig a játékos, improvizatív.

De ez a kétféleség sosem zavart, hiszen mindkettő én vagyok. Akkoriban kezdtem el előadóként – citerával, furulyával fellépni. 1979-től kezdve számítható a harmadik, a Csongor és Tünde című operámban megfogalmazódó, neo-romantikusnak nevezhető korszakom. A három időszakot összekapcsolja az, hogy magyar vagyok, ennek a kultúrának az örököse. Minden művemet áthatja történelmünk, népzenénk és költészetünk.”

Bozay Attilára sok munkával, izgalommal járó új feladat várt: ő lett az Országos Filharmónia vezetője. Erről beszélt a Magyar Rádió Új Zenei Újság című műsorában – íme, néhány gondolata:

„Amikor kineveztek, az Országos Filharmóniát átkereszteltük Nemzeti Filharmóniára – hogy ezzel is kifejezzük: szeretnénk új korszakot nyitni az intézmény életében.

Összefügg ez a rendszer- és szemléletváltozással, mert a nemzeti kultúra nem szorítható országhatárok közé. Dolgozunk azon, hogy részesüljenek kiemelt megbecsülésben a mai zeneszerzők, de felhívjuk a figyelmet a közelmúltban elhunytakra is, mert méltánytalannak tartjuk, hogy nem játsszák műveiket. És akkor még nem is szóltam a korábbi magyar zeneszerzőkről: szép feladat felkutatni és műsorra tűzni a régi és elfeledett magyar darabokat.”

 

Bozay Attila: Meggyfa – 6+1 dal Fodor András verseire (1994)

Bozay Attila barátja – mondhatjuk „harcostársa” Durkó Zsolt volt. Barátságuk a zeneakadémiai évektől kezdve négy évtizeden keresztül – halálukig tartott. Azonos véleményük volt alapvető eszményekről, hasonló volt világlátásuk és ízlésük. Az 1965-ös – pályát indító, közös kamaraestjükön jelen volt Fodor András költő is, és élményeit, benyomásait esszészerű írásban adta közre. Bozay és Fodor között akkor kezdődött egy tartalmas, szép emberi kapcsolat, amely inspirálta a zeneszerzőt, hogy dalokat komponáljon a költő verseire.

  1. július 24-én hangzott el ősbemutatóként a Bartók rádióban Bozay Attila Meggyfa – 6+1 dal Fodor András verseire című dalciklusa, Somogyi Eszter és Baranyai László előadásában. 

                                Fodor AndrásFodor András költő

 

MINI-FESZTIVÁL – BOZAY ATTILA: I. VONÓSNÉGYES (1995)

A Magyar Zeneművészeti Társaság 1995-ben 7-ik alkalommal rendezte meg a Mini-Fesztivált. Az értékelésre Farkas Zoltán zenetörténész 1995-ben vállalkozott.

Íme elemzésének részlete:

„Az immár szokásos január végi kortárs zenei hangversenysorozatot a népmesék bűvös számai jellemzik. Először is, a Mini-Fesztiválon három nap egy esztendő, azaz három nap sűrű programjába zsúfolódik össze az utóbbi évtizedek termésének – újdonságoknak és patinásabb daraboknak – ama szelete, amelyet a szervezők jó szívvel vállalnak és terjesztenek.

33 zeneszerző – 24 magyar és 9 külföldi – kompozícióit hallgathattuk meg. S népmesei az évforduló is: elérkeztünk a 7-ik Mini-Fesztiválhoz. A 7 magyar ősbemutató mellett, az utolsó 30-40 év hazai zenei terméséből is válogattak. Ezek között néhány olyan kompozícióra bukkantam, amely ma már klasszikusnak tűnik, a szó esztétikai és technikai értelmében egyaránt.

Örömteli meglepetést jelentett számomra Bozay Attila 1964-ben komponált I. vonósnégyese, melybe az akkor 25 esztendős zeneszerző fiatalságának minden ambícióját, alkotókedvét és találékonyságát „beleadta”, s a végeredmény mégsem szertelen „sokat mondani akarás”, hanem közvetlen, formás és természetes egész.”

Tekintsük át Bozay Attila Op. 9-es I. vonósnégyesének történetét: az 1965. május 7-i ősbemutató után „párját ritkító gyorsasággal tett szert nemzetközi elismertségre”.

Négy esztendő leforgása alatt 5 országban 11 hangversenyen játszották. A Magyar Rádió stúdiófelvétele az 1967-es párizsi Tribünön a kamaramű kategória győztese lett, ennek köszönhetően 24 rádióállomás sugározta. A darab sok olyan zenei mozgást tartalmaz, amely könnyen átfogalmazható színpadi mozgássá. Ezért vált lehetővé, hogy a Pécsi Balett, majd a budapesti Operaház számára is készült e zenére balett koreográfia.

Idézem még Bozaynak, a darab komponálása idején megfogalmazott egymondatos hitvallását, amely így hangzik: „A jelenlegi kialakulatlan és forrongó zenei irányzatok között csak az győzhet, aki az emberekben újra illúziókat tud majd kelteni!”

 

Bozay 4

ELHUNYT BOZAY ATTILA ZENESZERZŐ (1999)

  1. augusztus 11-én Bozay Attila zeneszerzőt 60. születésnapján Rádiónk műveiből összeállított műsorral köszöntötte.

Ám ezen a napon páratlan csillagászati jelenség, a napfogyatkozás foglalkoztatta az egész világ közvéleményét. Mindezt azért említettem, mert a szóbeszéd szerint sokan összefüggést véltek felfedezni Bozay Attila születésnapján lévő napfogyatkozás és néhány héttel később váratlan és megrendítően hirtelen 1999. szeptember 14-én bekövetkezett halála között.

Gyászjelentés

 

 

sírja

 Bozay Attila sírja

 

Devich Márton emlékezéséből idézek: „Bozay Attila nemrég még fiatalos kedvvel, lendülettel és energiával írta új operáját a millenniumi pályázatra Madách Az ember tragédiájának utolsó öt színéből. Csak néhány napja tett pontot a partitúra végére – megdöbbentő, hogy egyben az életmű végére is ilyen korán pont került.

Bozay Attila Balatonfűzfőn született, a Zeneakadémián Farkas Ferenc tanítványa volt, majd a francia iskolán nevelkedett.  Amit ösztöndíjasként Párizsban magába szívott, remekül tudta ötvözni a hazai hagyományokkal. Konzervatív zeneszerzőnek vallotta magát. Mindig az alapos, a végtelenül precíz, az igazán elmélyült munka híve volt. A kisujjában volt a mesterség, egyéni hang, lenyűgöző alkotói fantázia és bátorság jellemezte. Magyar zenét írt és egyben európait.

Több népi hangszerre – például citerára, csőrfuvolára komponált darabot, beemelve őket a klasszikus zene világába. Kezdeményező készségét mutatta, hogy nem egy ilyen darabját maga mutatta be. 1979-től egészen haláláig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított, kezdetben hangszerelést, később zeneszerzést.

A magyar zene érdekében közéleti szerepet is vállalt, a legnehezebb időkben is.”

 

BOZAY ATTILA SZERZŐI ESTJE (1999)

  1. október 12-én a Korunk Zenéje sorozat részeként rendezték meg Bozay Attila szerzői estjét. Farkas Zoltán zenekritikájából idézek: „A 60. születésnapot köszöntő szerzői estet emlékező gyászünnepséggé alakította a sors kegyetlen forgatókönyve. A halál, kivált, ha váratlan és korai, mindig számvetésre készteti az embert. Mindenekelőtt az elhunythoz való viszonyát kell tisztáznia. Bozay Attila életművéhez ambivalens (egy időben kétféleképpen is értelmezhető) érzések fűznek. Számomra követhetetlen volt az az út, amelyre az utóbbi időben hangsúlyozottan nemzeti ideológiájú, külsődleges programmal terhelt műveivel lépett. Ugyanakkor Bozay tehetségéről, fantasztikus mesterségbeli tudásáról, eleven szelleméről már az I. vonósnégyes is meggyőzött, majd például a Szegény Yorick dalciklus katartikus erővel hatott rám.

Most, amikor a felsőbb hatalmak meghúzták a kettősvonalat az életmű partitúrájának végén, itt az idő, hogy ki-ki feldolgozza, s a zenetörténet-írás is témájává tegye ezt az ellentmondásoktól sem mentes, de értékes alkotói termést. Ennek értelmezése nélkül az utolsó négy évtized magyar zeneszerzéséről alkotott képünk nem lehet teljes, s nem érthetjük meg maradéktalanul, mi is ment végbe egy nemzedék tájékozódásában, technikájában, s tudatában az elmúlt negyven év során. Közvetlen örökségül pedig Bozay itt hagyta ránk utolsó operáját, a Madách Tragédiája alapján komponált Öt utolsó színt, amelyet egy éven belül bemutatnak az Operaházban.”

 

A magyar zene évszázadai – Bónis Ferenc műsora (2000)

Bozayttila emléke

2000. január 19-én hangzott el Bónis Ferenc sorozatában „Akik nem jöttek velünk

a 21. századba: Bozay Attila, Carelli Gábor, Yehudi Menuhin és Tátrai Vilmos emlékezete”

A műsor így kezdődött: „Nemrégiben még, ha egy jelenséget vagy magatartást nagyon újnak éreztünk, így jellemeztük: ízig-vérig 20. századi. Mára ez a jellemzés elavult. A 20. század immár a múltat jelenti, bár egyelőre még mindnyájunk közös múltját. Azt sem tudjuk – mert az ilyesmi több-évtizedes távlatból ítélhető csak meg -, hogy a szó szellemi értelmében vízválasztó-e a 2000-es esztendő. Hogy véget ért-e valamilyen nagy történelmi korszak 1999-cel és kezdődött-e valamilyen gyökeresen új 2000-rel? Egyelőre azt látjuk csupán – és ez a zenei műsor erről szól -, hogy többen azok közül, akik formálói voltak muzsikánk 20. századi alakulásának, nem jöttek velünk a 21.-be. Itt hagytak bennünket 1999-ben, két évezred határmezsgyéjén.

Haláluk fájdalmasan érintette a hátramaradottakat. Mindegyikük jelentős életművet hagyott maga után – de még tele voltak tervekkel, gondolatokkal, melyek most már soha nem válhatnak művekké vagy tettekké.

A négy művész közül Bozay Attila volt a legfiatalabb. Éppen csak megérte 60. születésnapját.

Róla elmondható: teljében volt alkotóerejének. Farkas Ferenc növendékeként sajátította el, ami a zeneszerzői mesterségből az iskolapadban elsajátítható. Egy ideig a 60-as években a Magyar Rádióban működött, zenei szerkesztőként. Azután egy külföldi ösztöndíj segítségével, hosszabb időt tölthetett Párizsban, talán legfogékonyabb korszakában, amikor szakmailag már biztosan állt a lábán és érdeklődési körét tudatosan tágíthatta. A magyar múlttal való kapcsolata soha nem lazult, de technikájának alakulásában nagy hatással voltak Webernnek és követőinek új perspektívát adó újításai. Történelmi elkötelezettségű alkotó volt – s ebben, kétségkívül Kodály követője. Nem véletlen, hogy színpadi munkásságát a 19. század kiemelkedő drámaírói inspirálták: Vörösmarty Mihály és Madách Imre.

Vörösmarty legmaradandóbb színpadi alkotásával a Csongor és Tündével, Madách pedig Az ember tragédiájának öt utolsó színével ihlette szép opera írására. Finom lírikus is volt: Radnóti Miklós, József Attila és Fodor András nyomán írt ciklusai vallanak erről. Új hangzású, új mondanivalóját világos, áttetsző formákban, magyar zenei nyelven fogalmazta. Tudta, hogy múlt nélkül nincs jövő: ez a felismerés vezette a zenei közéletben végzett munkáját is. Hiányát e tekintetben is fájdalmasan érezzük.”

   Az öt utolsó szin jpg

 

  BOZAY ATTILA: AZ ÖT UTOLSÓ SZÍN – opera (2000)

2000. október 21-én az Operaházban ősbemutatóként hangzott el Bozay Attila Az öt utolsó szín, a Millenniumi Operapályázat győztes műve. A három felvonásos opera szövegét Madách Imre Az ember tragédiája című műve alapján a zeneszerző írta. Hangszerelték a szerző tanítványai: Fekete Gyula, Kovács Zoltán és Tallér Zsófia. A három főszerepet Kiss B. Attila, González Mónika és Réti Attila énekelte. Vezényelt: Medveczky Ádám.

Nemcsak az opera történetének alapja tragédia, hanem az opera írása és a bemutató előzményei is drámaiak voltak. Íme néhány idézet az akkor megjelent írásokból:

Csák P. Judit: „Bozay Attilában éveken át érett az elhatározás, hogy operát ír Madách drámájából. Amikor a Millenniumi Operapályázatra benevezte készülő művét, szinte boldog megszállottsággal dolgozott. Az akkor már súlyos beteg zeneszerző örömmel mutatta meg az elkészült részleteket tanítványainak, zeneszerző társainak.”

Petrovics Emil: „Hihetetlen, mire képes az emberi akaraterő. Csak a beavatottak tudhatják, milyen irgalmatlan erőfeszítést igényel egy egész estét betöltő opera megírása, meg azt, hogy a szerző e hatalmas munkát a kétségek, remények, bizonytalanságok útvesztői között végzi, egyedül, éjjel és nappal, szobában, utcán és szinte állandóan odaszögezve a zongora és az íróasztal közé, a mindent elborító – már teleírt és még kétségbeejtően üres – kottapapírok halmazában. Lélegzetvisszafojtva figyeltük – mindazok, akik szerettük és nagyra becsültük – hogy van-e elég ereje az elkezdett mű megírására, befejezésére. Szakadatlanul dolgozott, hogy aztán 1999. augusztus végén beleszóljon a telefonba: „Befejeztem”. Másfél éves kemény munka után jött el a minden zeneszerző számára oly ünnepélyes pillanat: a kettősvonal meghúzása. Tudta – én meg éreztem –, hogy élete főművét írta meg, ihletetten, gondolkodva, Madách felemelő társaságában. Az ezután következő két hét méltán nevezhető apokaliptikusnak. Kétszer is hallhattam tőle zongorázva és énekelve a nagyszerű művet: meg akarta mutatni hogyan is gondolja, miként szeretné a megvalósítást. A zsűri egyhangú döntése: a millenniumi pályázat első díját Bozay Attila operája nyerte el. Azonban sohasem tudta meg, hogy ő a győztes.

A díjkiosztás előtti hatodik napon megállt a szíve.”

Csák P. Judit: „A Millenniumi Operapályázat nyertese nem érhette meg műve győzelmét, nem láthatta azt a színpadon, de nem végezhette el zenéjének hangszerekre bontását, hangszerelését sem. A pályázat zsűrijének elnöke, Petrovics Emil gesztusértékű megoldást javasolt: fiatalok, lehetőleg az elhunyt szerző tanítványai fejezzék be a munkát.

A zsűri döntése és az operaházi bemutató (2000. október 21.) közötti rendkívül rövid idő nem lett volna elég, hogy valaki egymaga oldja meg a feladatot, ezért három tanítvány Fekete Gyula, Kovács Zoltán és Tallér Zsófia osztotta fel egymás között a nagy munkát.”

Medveczky Ádám karmester: „A mindig nagy kritikus zenekar Bozay operáját egyre fokozódó kedvvel és odaadással játszotta. Ez értékmérő. Ami a hangszerelést, a három fiatal zeneszerző munkáját illeti (fiatalok, de érett zeneszerzők), azt csak dicsérhetem. Miközben – legalábbis a muzsikusok számára – érzékelhető volt, hogy három különböző karakterről, művészegyéniségről van szó, csudás alkalmazkodást tapasztalhattunk egymáshoz és az operához.”

Kerényi Miklós Gábor rendező: „Ami Madáchot illeti – akár a drámai műről van szó, akár az arra komponált operáról, élő szerzőként kell kezelni, élő művész alkotásaként kell eljátszani.

Élő szerző annyiban, hogy a gondolatai élnek, aktuálisak és fontosak most, ezért kell, játsszuk a darabot. Nagyszerű volt a zeneszerző ötlete, hogy az öt utolsó színt zenésítette meg, hiszen a mából megy a jövőbe. Olyan alapkérdéseket tesz a középpontba, mint a környezetszennyezés, a globalizáció, a Föld kihűlése … Az Űr-jelenetben az emberiség, a lét alapvető kérdései kerülnek felszínre. Nagy örömet okozott nekem a befejező rész kórusa, Bozay zenéje és a madáchi gondolat. Együtt. Szabadon bűn és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / 

                            S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsúl áll Isten kegyelme. /

 (Részben megjelent a Szókimondó 2017. júniusi számában)

 

BOZAY ATTILA MŰVEINEK RÁDIÓS FELVÉTELEI  

 

1960  A Knyáz Potemkin  /Kiss József/

1963  Fúvósötös Op. 6. + Kinai szelence – kantáta

Papírszeletek – dalciklus Op. 5.  /Radnóti Miklós/

1964  Ritotnellek Op. 7.  /szóló/

1965  Kiáltások – dalciklus József Attila verseire Op. 8. + Vonósnégyesre Op. 9.

1966  Pezzo concerto Op. 11.  /szimf./ + Változatok Op. 10.  /szóló/

1968  Pezzo sinfonico No. 1. Op. 13.

1971  Alakzatok  /Formazioni/  Op. 16.  /szóló/ + Bagatellek Op. 4.  /szóló/
Lux perpetua – motetta Károlyi Amy verseire Op. 17.  /kórus/

1972  Sorozat Op. 19.  /kamara/

1973  II. vonósnégyes Op. 21. + Ritornellek Op. 7.  /2. felvétel/

1974  Improvizációk citerára Op. 20. + Tételpár Op. 18.

1975  Pezzo d’archi Op. 14. + Malom Op. 23.  /kamara/

1977  Pezzo concertato No. 2. – citerára és zenekarra Op. 24.

1978  Tükör Op. 28.  /kamara/

1980  Pezzo sinfonico No. 2. Op. 25.

1981  Szóló csőrfuvolára Op. 30/a

1982  VII. zongoradarab Op. 30.b/1.