Elhunyt Babits Mihály

 

Babits Mihály

Elhunyt Babits Mihály
(1883. 11. 26. Szekszárd – 1941. 08. 04. Budapest)
Magyar Rádió 1941.
A Rádióélet 1941. augusztus eleji számában gyászkeretben jelent meg Babits Mihály neve, mellette az utolsó fénykép, amely a stúdióban készült a költőről, amikor egyik költeményét hanglemezre rögzítették.
Íme a rá emlékező írás:
1941. augusztus 4-én, 58 esztendős korában, hosszú, gyötrő szenvedés után halt meg Babits Mihály, a századforduló és a ma irodalmának egyik legnagyobb költője, írója. Az 1908-ban megalakult Nyugat című folyóiratnak kezdettől fogva munkatársa és haláláig szellemi vezetője volt. Költői érdemeiért nemcsak a Kisfaludy Társaság, hanem a Magyar Tudományos Akadémia is tagjai sorába választotta. Mint költő, író, műfordító, tudós esszéista a Rádióban is gyakran szerepelt, bár betegsége jó ideje megakadályozta abban, hogy előadásait, verseit maga olvassa fel. Utolsó hónapjait Esztergomban töltötte az előhegyi kis villájában, könyvei, kéziratai között, makacsul szembenézve betegségével, amiről a Balázsolás című megrendítő versében írt.”
Babits Mihály költészetének más művészeti ágra is kisugárzó hatását a megzenésített dalok és kórusművek jelzik.

Babits Mihály betegen

BABITS MIHÁLY: BALÁZSOLÁS
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnővén
félszáz évet megérjek, háládatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek, de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdelek itt együgyű oltárod kövén
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifúlva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.