DECSÉNYI JÁNOS ZENESZERZŐ

DECSÉNYI JÁNOS ZENESZERZŐ

 

 

Decsényi 2

 

Decsényi János (Budapest, 1927. március 24. –) Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző.

A Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában tanult Sugár Rezsőnél, majd felsőfokú zenei tanulmányait 1952 és 1956 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, ahol Szervánszky Endrénél tanult zeneszerzést.

1951-től a Magyar Rádió Zenei Főosztályán, ahol a Drámai rovat szerkesztője, majd vezetője volt. 1974-től a rádió elektroakusztikus stúdióját vezette közel 20 évig.

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból:

 Decsényi János: Három madrigál – kórusmű (1956)

A komor téli időszakban a Rádióújságból értesült a zene iránt érdeklődő közönség egy örömteli hírről: Decsényi János külföldi zeneszerzői sikeréről.

Decsényi János 24 éves fiatalemberként 1951-ben kezdett a Rádióban dolgozni,

miközben zeneszerzést tanult. Az előző évi – akkor még Magyar Rádió nevű műsorújság novemberi számában Gyorsfénykép egy fiatal rádiósról címmel többek között ez olvasható: „Decsényi János rádiós beosztása: tervező szerkesztő. A Rádiózenekar és a Rádióénekkar felvételeinek tervét készíti elő és az együttesek rádió műsorát állítja össze.

A Főiskolán Szervánszky Endrétől tanul zeneszerzést. Már csak az államvizsgája van hátra. Vonóstrióját a hetekben mutatták be a Bartók teremben, amely a Varsói VIT-en oklevelet nyert.”

Az 1956. év végi hír pedig: „Az olaszországi Vercelliben rendezett nemzetközi zenei versenyen Decsényi János Három madrigál c. kórusművével elnyerte a 100 ezer lírás legnagyobb díjat.”

A zeneszerző így emlékezett az akkori történetre:

„1956 nyarán a Zeneművészek Szövetségében hallottam a versenyről és név nélkül, jeligével kiküldtem Olaszországba Három madrigál c. népi szövegekre készült kompozíciómat.

Jól emlékszem, hogy jeligének egy Horatius-óda kezdetét választottam – amelyet nagyon szerettem, érettségi tételem is ez volt – így szól: „Solvitur acris hiems, grata vice veris et favoni” azaz: „Távozik a zord tél, a tavasz édes közeledtére”.

November első napjaiban – még a pincében tartózkodtunk, amikor eljutott hozzám a levél, amelyben értesítettek, hogy kórusművemmel megnyertem a zenei versenyt.

A díj a 100 ezer lírás jutalom mellett meghívással is járt, így 1957 húsvétján kiutazhattam Olaszországba, amely igen nagy élményt jelentett számomra, de amikor letelt az idő  – mondanom sem kell, hazajöttem …”

 

Decsényi János: Öt Csontváry-kép (1969)

1969-ben Csontváry Kosztka Tivadar festőművészre emlékeztek, halálának 50. évfordulója alkalmából. Az 1919-ben – 66 évesen elhunyt nagy festő maga által választott, különc életútja legendává vált. Belső hang hatására kezdett festeni és küldetésének tudatában teremtette meg páratlan életművét. A nagy festőre való emlékezés különleges alkalma volt a Rádiózenekar 1969. április 23-án megtartott zeneakadémiai koncertje, melyen Oberfrank Géza vezényletével bemutatták  Decsényi János Öt Csontváry-kép c. zenekari művét.

A Rádióújságban az érdekes kompozícióról ezt írta a zeneszerző: „Nagyon szeretem a képzőművészetet. Csontváry festményeivel 1963-ban, a székesfehérvári kiállításon találkoztam, és a képek monumentalitása, nagyvonalúan kezelt színvilága lenyűgözött. Csontváry-élményemet igyekeztem hangokban kifejezni. Ám ha egy zeneszerző festményeket választ témának kompozíciójához, sohasem szabad azt gondolni, hogy a kép valamilyen szó szerinti lefordításáról van szó a zene nyelvére. Hiszen ez lehetetlenség, a kép csak inspirációt adhat ahhoz, amit a zeneszerző szeretne kifejezni. Művemet orgonával kiegészített nagy zenekarra komponáltam. Öt önálló, lezárt tételből áll és mindegyik egy-egy kép címét viseli feliratként.”

Fábián Imre zenekritikus írásának néhány sorát idézem: „Decsényi János Öt Csontváry-kép által inspirált zenekari darabja azt mutatja, hogy szerzője sokat és egyenletesen fejlődött az utóbbi években. A hatalmas nagy-zenekari apparátust nagy biztonsággal kezeli, melynek eszközei valóban csak eszközök a jelentős, fontos gondolatok közlésére. Decsényi eddigi pályafutásának csúcspontja ez a kompozíció, melyet ezután az elmúlt 10-15 esztendő legrangosabb alkotásai között kell számon tartanunk.”

 

Csontváry

 

Decsényi János Újévi ablak – kórusmű (1971)

1965-ben jelent meg Illyés Gyula Dőlt vitorla c. kötete, melynek első költeménye az

Újévi ablak.  A vers ránézésre is meglepetés: úgynevezett képvers, azaz egy téglalap alakú tipográfiai forma adja meg a vers képi jelentését.

Ezt a formát (az ablakot) két egytagú szó, a „hó” szócska esése és megfordított, ékezet nélküli alakja, az „oh” (a csodálkozás) jégvirága borítja be. A 17 soros versben 50-szer fordul elő a „hó” és 96-szor az „oh” szócska.  Erre az egyhangú mezőre karcolja kiáltó szókapcsolatait, elgondolkodtató mondattöredékeit a költő:

„… hány bukás hány elsikoltott néma oh – … mennyi végső késő oh –

… mennyi hiábavaló oh – (és végül:) … mennyi halál-tiszta szó.”

Felidézem Decsényi János emlékeit az 1971-ben alkotott kórusművéről:

„A vers elolvasásakor úgy éreztem, mintha egy hóval-jéggel befútt téli ablakot látnék magam előtt, melyen itt-ott átcsillan a házban élő emberek melege – hézagokat olvasztva a tél egyhangú, rideg monotóniájába. A vers megzenésítése megkapóan szép feladatnak ígérkezett. Nem tudtam azonban mit kezdeni a költemény címével – ablak formájú darabot komponálni, bizony nehéz. Nos, mielőtt nekifogtam volna a munkának, írtam egy levelet a költőnek, melyben egyrészt beleegyezését kértem a megzenésítéshez, másrészt arra kértem, ha tud, mondjon valami olyan verscímet, amit a zene is felvállalhat. Illyés nagyon kedvesen válaszolt és rám hárította a döntést. De mivel jómagam sem tudtam mást kitalálni, maradt az eredeti cím: Újévi ablak. Csak abban reménykedhettem, hogy a megszólaltatott hangjegyek sorjázásával talán felcsillan valami Illyés Gyula szép költeményéből.”

Decsényi János Illyés Gyula versére komponált Újévi ablak c. műve a Rádió énekkarának előadásában szólalt meg, Sapszon Ferenc vezényletével.

 

Illyés Gyula

 

Decsényi János Sírfelirat Aquincumból  (1981)

  1. január hónapban tizedik alkalommal rendezték meg a seregszemlét az Új magyar zene a Rádióban – a közönség és a kritikusok 1980. évi díjáért. 55 kompozíció közül a kritikusokból álló zsűri Decsényi János Sírfelirat Aquincumból című művét jutalmazta első díjjal.

Kovács Sándor A kritikusok díjáról – a kritikus szemével c. írásában ez olvasható:

„Az Új magyar zene a Rádióban című seregszemle a legjobb hazai fórum, amely minden műfajról és stílusirányzatról tájékoztatást adott. Tény, hogy nincs párja zenei életünkben és aligha lehetne helyette valami mást kitalálni. Csakhogy „csal” ez a fesztivál, hiszen 1980-ban hangszalagra rögzített opuszait veszi sorra, s ezek csupán egy részét képviselik a friss termésnek, akad köztük akár évtizedes darab is. Töprengésre késztet, hogy a magyar alkotók vezéregyéniségei közül többek nevét hiába kerestük. Nem hangzott el Kurtág, vagy Szőllősy-mű, mások – pl. Durkó Zsolt – csak kisebb darabbal szerepeltek. Vajon nem azt jelzik, hogy a magyar zeneszerzés egyfajta „átmeneti” korba érkezett?

A 60-as, korai 70-es esztendők lendülete világszerte leapadt, s az ilyesmi, mint tudjuk, előbb-utóbb hozzánk is „begyűrűzik”. Pesszimista gondolatok? Szerencsére az ellenkezőjére is bőven adott alapot a zenei seregszemle –  mindenekelőtt  Decsényi János  Sírfelirat Aquincumból című művével.”

Aquincumi

Decsényi János győztes művét 1979-ben – az Óbudai Kamarazenekar fennállásának 25. évfordulójára komponálta. A rádiófelvételen Gazda Péter vezényletével Szőkefalvi-Nagy Katalin énekelt, Ella István orgonált és a Liszt Ferenc Kamarazenekar játszott.

A mű harmadik részében megszólaló énekhang latin szövege a tulajdonképpeni Sírfelirat, amellyel Titus Aelius Iustus aquincumi orgonista gyászolta fiatalon meghalt feleségét: Aelia Sabinát – az időszámítás utáni III. században. Megközelítő nyersfordításban így hangzik:

„Kőkoporsóba zárva nyugszik feleségem, a drága, szelíd Sabina. Kedves hangja volt, ujja húrokat pengetett, de hirtelen elragadva, hallgat most. 30 évig élt. Emléke megmarad az emberek között, hisz olyan kedvesen orgonált nekik. Légy boldog, aki e sorokat olvasod, oltalmazzanak az istenek, és gyengéd hangon énekeld: Aelia Sabina köszöntlek.”

 

Aelia Sabina sírfelirata

 

 

Decsényi János: Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája (1983)

A Magyar Rádióban 1983. április 28 és május 26. között rendezték meg a Hangversenyciklus századunk zenéjéből című sorozatot. Ekkor mutatták be Decsényi János Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája című művét. A szoprán hangra és ütőhangszerekre komponált darabról a zeneszerző így beszélt: „Weöres Sándor költészete ihletet adó kincsestárat jelent a magyar zeneszerzők számára, én magam is jó néhány Weöres-verset zenésítettem meg. A költőnek vannak olyan művei, amelyeknek szimfónia nevet adott. Ezek egyikéhez: a Tizenkettedik szimfóniához komponáltam zenét. Elsősorban Weöres versének zenei elemei: hanglejtése, ritmikája fogott meg, de nagy hatással volt rám a szavak mágiája, varázslata is.” A mű Csengery Adrienne énekesnő és Rácz Zoltán ütőhangszeres művész előadásában szólalt meg.  

 

Weöres Sándor

 

Decsényi János: Szimfónia (1990)

Decsényi János Szimfóniáját a Rádiózenekar Ligeti András vezényletével mutatta be

  1. január 7-én a Zeneakadémia nagytermében. A zeneszerző akkori nyilatkozatából idézek:

„Nem tartozom a gyakran hallható magyar zeneszerzők közé és viszonylag kevés művet komponálok. Ennek két oka is van. Zeneszerzői pályám viszonylag későn indult, és a megélhetési gondok hosszú ideig elég kevés szabadidőt hagytak az alkotó munkára. Emellett a tapasztalataim is megfontoltságra intettek. Munkahelyemen, a Magyar Rádióban számtalan mű felvételét hallgattam meg, s ezek során gyakran volt az a benyomásom, hogy a zeneszerző jobb darabot írhatott volna, ha van türelme egy kicsit alaposabb munkához.

Én igyekszem csak azokat a partitúrákat kiadni a kezemből, amiket minden körülmények között vállalhatok.”  És néhány sor az egyik zenekritikából: „Decsényi ebben a művében is pozitív életérzéseket fogalmazott meg, nyelvezetében vállalva a hagyományos értékeket, és ez a zenei magatartás, úgy tűnik, utat talál a szakma és az közönség felé egyaránt.”

 

Ligeti András

 

Decsényi János: Régi magyar szövegek – oratórium (1993)

  1. július 26-án a Bartók rádióban mutatták be Decsényi János Régi magyar szövegek című oratóriumát. Alcíme szerint: jelenetek szoprán- és basszushangra, két zongorára valamint kísérőhangszerekre. Az énekszólót Csengery Adrienne és Fried Péter tolmácsolta, a Componensemble tagjait Seres Zsolt vezényelte. A Rajeczky Benjamin emlékének ajánlott műben a zeneszerző a magyar irodalom különböző korszakaiból válogatta a megzenésítésre szánt részleteket. A tétel-címek önmagukért beszélnek: Magyarok szimfóniája, Szent Margit legenda, Mózes, Klütemnesztra, Boszorkányper, Pontyi és Angyélika, Petőfi és végül az Epilógus.

Farkas Zoltán zenetörténész műelemzéséből idézek: „Ha egy hatvanas éveiben járó zeneszerző öt esztendőn át érlel, és három év munkájával megír egy közel 80 perces kompozíciót, felvetődik a kérdés, hogy vajon nem az alkotó főművéről van-e szó. Úgy érzem, Decsényi János a Régi magyar szövegek címet viselő, 8 tételes jelenetsorban, mely 1988 és 1991 áprilisa között keletkezett, valóban eddigi legjelentősebb darabját formálta meg. A 80 perces kompozícióban egyetlen szakasz akadt, amellyel nem tudok mit kezdeni, s ez nem más, mint a zárótétel nagy apoteózisa. „Virulni fogsz, te szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja.” (Eötvös József a Falu jegyzőjének záró-sorai.) Nem szakmai kifogásról van szó, hanem az kérdéses számomra: hiteles lehet-e ma egy ilyen optimista befejezés. A magyar zenetörténet egyébként bőven szolgáltat példát a már-már „csakazértis” optimista finálékra, oly alkotók esetében is, akiket aligha lehet azzal vádolni, hogy nem értették meg a kort, melyben éltek.

Gondoljunk csak Bartók kései korszakának zárótételeire. S végül, még az is lehet, hogy Decsényi mindenre gondolt. Hiszen mi mással magyarázható a szövegkönyv utolsó mondatának felkiáltó- majd kérdőjele: „Boldog, ki a napot elérheti! boldog … (?)” A diadalmas C-dúr akkord kicsengése után a magára-maradt szoprán-szólam énekli bele a csendbe:  „boldog …(?)”

 

Magyar hangtájak (1996)

  1. november 6-tól december 11-ig hangzott el a Magyar Rádió elektroakusztikus stúdiójának 6 új felvétele. A hangmérnök Horváth István, a sorozatszerkesztő Decsényi János volt.

Felidézem Decsényi János ismertetésének részletét: „A hangtáj – nemzetközileg ismert angol nevén: sound-scape – intermediális, köztes műfaj. Amikor az a gondolatom támadt, hogy jó volna egy rádiósorozat keretében magyar hangtájakat bemutatni, az volt a szándékom hogy zeneileg megtervezett darabok készüljenek. Ezekben a kompozíciókban azonban éppolyan meghatározó szerepet játszanak a természet, az emberi környezet hangjai, mint a zenei hangok.

Ez utóbbiak – a műfaj jellegéből adódóan – többnyire elektronikus hangzások.

A Zenei főszerkesztőség felkérésére végül 6 mű született, amelyekhez a zeneszerzők a számukra kedves tájakat, vidékeket választották ki.”

 

Felsorolom a 6 szerzőt és a művek címét, kiemelve két rádiós kolléga részletesebb ismertetését.

1./ Sugár Miklós: Vizek, völgyek, harangok (Balaton-felvidék), 2./  Pintér Gyula: Őrségi képek,

3./ Szemző Tibor: Szimultán (Szatmárcseke)

4./ Bánkövi Gyula: A Lélek hangja – hangköltemény zempléni töredékek nyomán

„A hangköltemény alappillére két csodálatos nyelvi hagyatékunk: a Halotti beszéd és Károli Gáspár Vizsolyban kinyomtatott bibliafordítása, mely az isteni lét örök és csodálatos titkait először tárja saját anyanyelvén a magyarság elé. A Biblia mellett a mű további zempléni vonatkozásai: a Rákóczi szabadságharc, valamint a páratlan szépségű aggteleki karsztvidék.

A harc a Rákóczi-induló hangfoszlányaiban, míg a második egy cseppkőbarlang-vízióban és zempléni virágnevek által jelenítődik meg. Ez a két hangkép áll a darab fókuszában. A mű nagy időtablókkal építkezik, mintegy jelezve az örök lélek határtalan szabadságát és teremtő erejét.”

5./ Sáry László: Etüdök gőzmozdonyokra (Győr-Veszprém-Sopron-vidék)

6./ Decsényi János: „Jobb lesz az darvakkal…?” – szimfónia a Hortobágyról

„Sok boldog órát töltöttem a Hortobágyon, emberek, állatok, tavak csöndjében – figyelve a szinte mindig fúvó szélre, a lovak dobogására, a költöző-madarak rikoltozására.

A helyszíni felvételek anyagát népdalokkal, hegedűdallamokkal és egy 16. századból való históriás énekkel egészítettem ki. Ady Endre Az eltévedt lovas című versének szuggesztív (hang-képei) is hozzájárultak a darab összetettségéhez. A szimfónia alcím a darab öt, szünet nélkül egymást követő tételeinek összefüggéseire utal: A szél – előjáték, A tűz, A puszta, A tóvidék, Darvak költözése – epilógus.”

 

Hortobágyi darvak

 

 

Decsényi János: A tücsökszóra emlékszel-e még? (1997)

  1. augusztusában jelent meg a Rádióújságban: „Költői kvalitásaiért emelte ki az idei Prix Italia zsűrije a többi rádiós és televíziós mű közül Decsényi János A tücsökszóra emlékszel-e még? című elektroakusztikus kompozícióját.” A zeneszerző így beszélt a rangos nemzetközi elismerésben részesített művéről: „A zongorára és hangszalagra írt művem 1994-ben készült el a Magyar Rádió elektroakusztikus stúdiójában Horváth István hangmérnök segítségével, és Eckhardt Gábor zongora szólójával. A cím egy évekkel ezelőtt írt kompozíciómra utal, és – természetesen – La Fontaine ismert példázatára a szorgalmas, dolgos, a holnapi napra is gondoló hangyáról, és a léha, könnyelmű tücsökről. A tücsökről, aki csak muzsikál. Szerintem a hangya tiszteletreméltó életfelfogásánál nem kevésbé méltánylandó a tücsök, a művész magatartása.

A dolgukat teszik mindketten: az egyik anyagi, a másik szellemi értékeket hoz létre, és velük együtt kerek a világ. A Ravennában elnyert elismerésnek az a megtisztelő következménye, hogy a művet külföldi rádiók is műsorukra tűzik.”

 

Decsényi János: Emlékkönyv – audiovizuális oratórium (1998)

  1. nyarán egy újságíró megkérdezte Decsényi Jánostól, hogy min dolgozik most?

Íme a zeneszerző válasza: „Egy audiovizuális oratóriumon. Az elektroakusztikus és előadói együttesre komponált zenét video- és dia-képsorok kísérik. Magam írtam a mű forgatókönyvét, szövegét és zenéjét. Jelenleg a rádió elektronikus zenei stúdiójában dolgozom rajta. A darab alapanyagául az a kis emlékkönyv szolgál, amelyet anyám kapott kislány korában.

A címe: Emlékkönyv. A nyilvános bemutató előreláthatóan jövő tavasszal lesz.”

  1. március 19-én a Thália Színházban került sor az érdekes és szokatlan bemutatóra. Előadói: Csengery Adrienne, Fried Péter (ének), Eckhardt Gábor (zongora), Parti Nóra és Mertz Tibor (próza), a Budapesti Tomkins Énekegyüttes, valamint a Componensemble, Serei Zsolt vezényletével.  A Bartók rádióban 1998. szeptember 17-én közvetítették felvételről.

 

VERS ÉS ZENE
BESZÉLGETÉS DECSÉNYI JÁNOS ZENESZERZŐVEL (1989)

 

Weöres Sándor 4

 

Decsényi 3

B.É.: Weöres Sándor költészete ihletet adó kincsestárat jelent a magyar zeneszerzők számára. Decsényi János eddigi életművében is jó néhány megzenésített Weöres vers szerepel.

D.J.: Ez igaz. 1957-ben a zeneakadémiai diplomamunkám a „Szerelem – öt zenekari dal magyar költők verseire” volt. Az öt közül egyik dal Weöres Sándor Tündérszerelem című gyönyörű költeményére készült. Aztán jöttek a gyermekkarok, a Kis képeskönyv állatokról, és mások.
Majd, A tücsökszót ki érti meg? című, kamarazenekarra és hangszalagra komponált mű következett, ahol ugyancsak két Weöres vers szólal meg. A költőnek vannak olyan művei, amelyeknek „szimfónia” címet adott. Ezek egyikéhez is komponáltam zenét, Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája címmel, szopránhangra és ütőhangszerekre.

B.É.: Mi lehet az a titkos vonzerő, amiért egy zeneszerző kényszert érez arra, hogy Weöres Sándor dallamos, ritmusos, játékos, bölcs költői világát átemelje a zenei szférába?

D.J.: Nehéz ezt megmagyarázni. Egyféle magyarázatot próbálok adni a lehetséges sok közül. Vannak költők, akiknek szép költeményei nem eléggé közvetlenek, illetve zenei vonatkozásaik – verseik lejtése, ritmusa – nem különösebben vonzók, sőt túl elvontak számomra ahhoz, hogy zenébe „áttegyem” őket. Sokan vannak, akiknek verseit talán sohasem zenésítették meg, ettől ők még nagyszerű költők maradnak.
Weöres Sándor költészete azonban – ilyen szemszögből nézve is – hihetetlenül gondolatgazdag költészet. Ez a gondolatgazdagság nem valami elvont köntösben jelenik meg, hanem érzékletes, sőt olykor érzéki módon. Ugyanakkor a vers zenei elemei, tehát a hanglejtése, ritmikája, zeneileg gondolat-ébresztőek. Azt mondhatnám, hogy ő a legzeneibb magyar költőnk.
Nem véletlen, hogy nagyon sok zeneszerző kollégám, idősebbek és fiatalok egyaránt felhasználják Weöres Sándor költészetét. Leggyakrabban a legegyszerűbbeket, az úgynevezett gyermekverseket. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert nem gyermekeknek íródtak, de a kicsik értelmi szintjével is megközelíthetőek. A felnőttek azonban olyan dolgokat találnak bennük, amiket gyermekkorukban még nem vettek észre.

B.É.: Térjünk vissza Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája című kompozíciójához. A versnek szinte lekottázható dallama és ritmusa van. Lehetett-e valami pluszt adni hozzá a zenével?

D.J.: Nem tudom, hogy pluszt adtam-e? Ezt nem én vagyok hivatva megállapítani. Lehet, hogy nincs is plusz. Lehet, hogy kísérőzene maradt egy szép Weöres költeményhez. Ebben a formában is vállalom. Egyébként itt is a vers zeneisége fogott meg: „alma ágon / alma ring az ágon alma / piros alma ring az ágon / alma ring a / lombos ágon …” A szavaknak van egy bizonyos mágiájuk, ami nagyon régi, műköltészet előtti dolog. De a műköltészet jó részében is benne maradt, ha olykor rejtve is. Ezért van az, hogy sokáig idézgetünk fiatalkori versélményeinkből sorokat, szavakat, amelyek megragadtak bennünk. Weöres versei is hordoznak ilyesmit, csak nála ez nincs rejtve. A zene mindig vonzódott a mágiához. Gondoljunk csak a primitív népek zenéjére, a varázslatokra. Weöres Sándor versei is sokszor olyanok, mint valami varázslat.

B.É.: A kompozíció négy dallamhanggal kezdődik, majd fokozatosan belépnek az ütőhangszerek és megindul a zenei fejlődés. Hogyan érezte meg a négy tételben – mert talán lehet így nevezni a négy szakaszt – hogy ilyen fokozás van?

D.J.: A versben tulajdonképpen ez a fokozás nincsen benne. A költemény több tételre is tagozódik, és én bizonyos kihagyásokra kényszerültem. A vers egy állandó folyamat, csúcspontok nélkül. Viszont tele van finom kis ringó mozzanatokkal, amik állandóan kilendítenek ebből a sima nyugalomból. Ahogy az „alma ring az ágon”, de nem repül fel, hogy valamiféle csúcspontot elérjen. Az már zeneszerzői koncepció, hogy hangkészlet- és hangszerapparátus-bővülést hozzak létre, ami szükségképpen magával hozza a fokozást.

De ez az én csúcspont-elérésem sem hoz létre valamiféle romantikus formát. Inkább igyekeztem én is a finom, apró hintázásokat, lendüléseket zenébe önteni.

B.É.: Nekem nagyon tetszik a II. tétel kezdete, a „hűvös szélben lombos ágon …”zenei megfogalmazása. A szél, a susogás olyan szépen, kifejezően szólal meg, hogy az már több, mint a szöveg magában.

D.J.: Én nem tudom, hogy több-e? Talán csak más. Szinte mikroszkóp alá tettem minden szót, mielőtt a zenei megfelelőjét leírtam volna. Mert ha megnézzük éppen ezt a két szót „hűvös szélben” – a „hűvös” szóban benne van a hidegség, a „szél” pedig hangutánzó szó maga is. Érdekes megfigyelni a magán- és mássalhangzók váltakozását. A két szón belül egyetlen hangzó sem ismétlődik. Ettől van a mozgalmassága. Tehát a maga módján a szöveg és a szöveg-keltette ringás is hordozza a „hűvös szelet”.

B.É.: Miért lesz a vers mégis több, vagy más, ha a zeneszerző dallamot vagy kísérőzenét ír hozzá?

D.J.: Egy igazán szép vers soha nem szorul zenére. Tréfásan azt mondhatnám, hogy mindig a zeneszerzők erőszakossága az, amelyik nélkülözhetetlenné teszi a zenét azzal, hogy hozzáadja a zene egyéniségét. Egyrészt azért, mert a vers mondanivalója, tehát az a valami, ami a vers, átkerül egy másik közegbe. A műfaji „másság” megváltoztatja. Másrészt a zeneszerzőnek, a zenei alkotóművésznek az egyénisége, szubjektivitása is változtat rajta. Mert végül is ahányan megzenésítünk egy verset, az annyiféle. A kérdésre visszatérve – nem mondanám, hogy hozzáadtam valamit a vershez, amikor megkomponáltam. Inkább úgy mondanám, hogy én is mondtam valamit, ami nyilván eltér attól, amit és ahogyan a költő megírta.

(Megjelent a Szókimondó 2013 . augusztusi számában)

 

A Magyar zeneszerzők sorozatban jelent meg Halász Péter monográfiája Decsényi Jánosról. Íme a nekem írt dedikáció:

Bieliczky Évának szeretettel ajánlom ezt a könyvecskét – hogy akkor is gondoljon rám, amikor éppen / már nem látjuk egymást.

  1. december 5-én Decsényi János

Decsényi János műveinek rádiós felvételei

1955  Vonóstrió

1956  Szonatina pastorale

1957  Szerelem – öt zenekari dal magyar költők verseire  + Három madrigál

1958  Ó, cinke volnék  /Weöres Sándor/ + Haragosi  /Weöres Sándor/
Medvenóta  /Weöres Sándor/

1959  Barbár dalok  /Weöres Sándor/ + Augusztusi köszöntő  /Kótzián Katalin/

1960  Divertimento csembalóra és kamarazenekarra +
Aranyágon ül a sármány /Weöres Sándor/ + Kis dal a szélről  /Weöres Sándor/

1962  Altató  /Várnai Zseni/ + Béke-dal  /Pákolitz István/ + Három tavaszi ének

1963  Remény  /Jankovich Ferenc/

1965  Metamorfózisok szopránhangra és zongorára + Balatoni dal  /Rossa Ernő/
Három elégia Salvatore Quasimodo verseire  /Képes Géza ford./

1967  Három gyermekkar Szabó Lőrinc verseire

1969  Shakespeare monológok + Öt Csontváry kép + A jó fiú  /Kövesdi János/
Liverpooli ballada  /McGough Regger – Torda István ford./ + Régi dal  /Romhányi József/

1970  Melodiae hominis + Újévi ablak  /Illyés Gyula/

1971  Három gyermekkar Szabó Lőrinc verseire  /2. felvétel/

1972  Gondolatok – nappal, éjszaka + Concertino hegedűre és ifjúsági vonószenekarra

1973  Kommentárok Marcus Aureliushoz + Szvit ifjúsági zenekarra

1974  A gondolat játékai

1975  Augusztusi köszöntő /Kótzián Katalin/  /2. felvétel/
Kati dalai – európai népdalok gyermekkarra és kamarazenekarra

1977  Ballada Ságvári Endréről  /Kövesdi János/ + Két kis kórusmű  /Weöres Sándor/

1978  Változatok zongorára és zenekarra + Ijesztgető

1979  Concerto grosso

1980  Sírfelirat Aquincumból + Vonósnégyes + Kis képeskönyv állatokról  /Weöres Sándor/

1981  Utak – nyolc etűd szopránhangra és zongorára

1982  Concertino gordonkára és ifjúsági zenekarra

1983  Weöres Sándor tizenkettedik szimfóniája – mezzoszoprán hangra és ütőhangszerekre