CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Bieliczky Joó Sándor:

CSOKONAI  VITÉZ  MIHÁLY

(1773. november 17. Debrecen – 1805. január 28. ugyanott)

Csokonai - Móré Mihály debreceni művész grafikája

November 17-én ünnepeljük Csokonai Vitéz Mihály születésének évfordulóját. Ez a dátum különös melegséggel kötődik Debrecenhez, hiszen ebben a városban ringatták bölcsőjét a nagy magyar poétának. Mi, akik itt élünk Debrecenben, Csokonai szülővárosában, ránk szakadó emlékezéssel bandukolunk azokon az utcákon, ahol a költő gyakorta megfordult, sétálgatott, vagy éppen a Kollégiumba sietett. Ma is lázas izgalommal kutatunk a város levéltáraiban, titokban azzal a forró reménnyel, hátha kezünkbe akad egy ismeretlen Csokonai-levél, vers, vagy ittlétével kapcsolatos, eddig még nem publikált anyag. Csokonai költészete, általában irodalmi munkássága most is élénken foglalkoztatja a kutatókat és irodalomtörténészeket egyaránt. Szelleme itt él, lobog az ősi város falai között, a ma élő nemzedékek lelkében, társadalmunknak abban a nagy hullámverésében, amelyben örök fény Csokonai költészete.

Sokat és sokszor olvastam róla. Keserű fájdalom szorította a szívemet, amikor tüdőbajára terelődött a szó. Korai halálával együtt sajnálom fiatalságát és rendkívüli tehetségét. A halál nem homályosíthatja el az emberi nagyságot, a művészet századokba sugárzó erejét, az alkotások eszmeiségének igaz forradalmiságát, a költészet csillag-rendszereket éneklő zenéjét.

Nem véletlen, hogy Ady Endre is nagy tisztelője volt a debreceni poétának.

Csokonai emléke, a meg nem értő és ellenséges korral szembeszegülő, harcos magatartása volt egyik indítója a fiatal Adynak. Csokonaié, akit Ady így nevezett: „mindnyájunknak atyánknál atyábbja”. Vitéz neve többször is fel-felbukkan Ady verseiben:

„Csokonai szomorú sarjának” nevezi magát, aki Csokonait idézi, „s aki ismét Vitéz, Vitéz”.

„Lesz még az a kor – kérdi Csokonai -, melyben felettem is egy hív magyarnak lantja zokogni fog? …” És Ady 1910-ben így felel:

Ím, itt a kor már, melyben fölötte is

                                               „Egy hív magyarnak lantja” kacag, zokog,

                                               Itt a tapsos, föltámasztó nap,

                                               Vitéz sírján ébredt vidám okok

                                               Röpítenek ki bennünket a Télből.

*

     Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én született Debrecenben. A magyar felvilágosodás legnagyobb lírikusa, legsokoldalúbb költői egyénisége. Mint a debreceni Kollégium diákja, iskolai téma feladatok kidolgozásával kezdte a versírást. Kovács József, a költészet tanára felfigyelt a kisdiák tehetségére, s érdeklődését a klasszikus latin költészet módszereire és a választékos rímelésre irányította. Kovács József így emlékezett vissza ötödik osztályos tanítványára:

„Nemes Csokonai Vitéz Mihály 1785-ben poézistanulásra kezem alá jött (márc. 17-én) százhuszonötöd magával, akik között ötödik volt. Nekem volt hát legelső szerencsém az ő poézisra született nagy elméjét formálnom, és kitakarnom azt a benne lappangó tüzet, mely idővel oly gyönyörű illuminációkat mutogatott a tudós magyar szemeknek. A legelső verseiből mindjárt vettem észre azt a különös zsenit, melyet aztán egész esztendeig mind inkább-inkább becsültem, és mindenkinek dicsértem. Az ő versei mindenkor könnyen folyók és inkább természetiek, mint mesterségesek voltak. Egyszóval ő dísze volt az én klasszisomnak és gyönyörűsége minden tanulótársainak.”

Egyik professzora, a későbbi hajdúszoboszlói prédikátor, Ormós András így írt róla:

„Csokonai Vitéz Mihály uram előttem ismeretes volt 1786-tól fogva 1792-ig, mint

professzornak, a Kollégiumban vigyázásom alatt lévén. Könnyű volt észrevenni benne a természetnek nagy ajándékát, a találós elme nemcsak a versek írásában, hanem a folyóbeszédben is kitündökölt belőle. A múzsák lépes mézet raktak az ő ajakira, mellyel mind a magával egyidejű, mind a nagyobb aetású tanulótársai felett dicsekedhetett. Különösen is reá adta magát az olvasásra, és ez szerzett benne néminemű maga másoktól való megvonását.

De az ő jelenléte, beszéde, a dolgoknak előadása merő gyönyörűségére volt az ő barátainak, úgyhogy ez a cimbalom mulatságra, örömre indított mindeneket, ez is egy csalhatatlan jele lévén annak, hogy őnéki mély, de tiszta gondolkodási voltak, melyeket szerzett az értelmes, okos, jól megrágott, főzött olvasások s gondolkodások útján.”

Csokonai 1788-ban fejezte be a hatodik osztályt és akadémista lett. Tógát és kalpagot viselhetett, s most már arra is gondolhatott, hogy majd préceptor lesz, s majdan tanár, pap vagy rektor. Az akadémistának már jogai is voltak, a latinistákhoz képest sokkalta szabadabb volt élete. Csokonait, mint az akadémista diákok egyik legtehetségesebbjét, préceptornak nevezték ki. Örömét csak növelte, hogy poétikára oktathatta latinistáit. Tanítványai egyenesen rajongtak érte. Egykori feljegyzések szerint diákjai valósággal itták szavait. Gyönyörűen írt és gyönyörűen beszélt. Afféle fiatal tanítóként azonban néha többet is megengedett diákjainak, mint amennyit a kollégium törvényei. Időközönként iszogattak és pipáztak is. Ezek a rendellenességek azonban aligha haladták meg a szokásos diák csínytevéseket. Ezt többször is szemére vetették az ifjú préceptornak.

A tanári kar és a cétus egyre erősbödő ellenszenvének mégsem ez volt az igazi oka.

Csokonai ebben az időben már neves költő volt, s lényegében meg is fogalmazta a magyar felvilágosodás költői programját. Ismerte a francia felvilágosult írókat, főképpen Rousseau-t, akinek nemcsak természetimádatát fogadta el, hanem forradalmi gondolatait is. Vissza a természethez, mert ebben a világban ott találja meg az ember az élet igazi értelmét – hirdette Rousseau nyomán Csokonai, s hogy a tartalomhoz megfelelő keretet is teremtsen, poétikai óráit nemegyszer a Nagyerdőben tartotta. Nem a borozgatás és a pipázás volt a legnagyobb „bűne”, hanem az, hogy a poétikai órákon a verselemzések mellett ugyanúgy politizált, mint ahogy verseiben.

Hogy diák létére ily módon gondolkodjon és írjon, nem kisebb embertől kapott biztatást, mint Kazinczy Ferenctől, a korabeli magyar irodalom vezérétől. Földi János íróbarátja beszélte rá egy alkalommal, hogy küldjön néhány verset Kazinczynak bírálatra.

A válasz nem sokáig váratott magára. A Regmecről érkezett levélből ezt olvashatta: „Az Úr versei igen kedvesen folynak, s az ideák is nemesek és nem földszintcsúszók. Ez pedig maga is poézist teszen, ha a szavak prózában íródnak is. Kérem, közöljön többeket is velem az Úr, és engedje meg, hogy a világ elébe én vezessem az Urat. Helikoni Virágaimban szándékozom ezt tenni.” Költő nagyobb dicséretet nem kaphatott, s mindössze 19 éves volt.

Néhány reakciós tanára 1795-ben újra nekifeszült, hogy egyszer s mindenkorra eltávolítsák a kollégiumból.

Tervük sikerült, a költőt kicsapták. Diáktársaitól, akiknek már nem volt szabad a költővel találkozni, magyar nyelvű beszédben búcsúzott:

„A ti mostani fáradozástokat boldogítsa a jól tevő istenség, adjon tinéktek nagy lelket, hogy magatoknak nagyobb tökéletességtekre, édes hazánknak s boldogtalan nemzetünknek nagyobb dicsőségére, embertársaitoknak több-több segítségére lehessetek. Én is erre törekedtem, kedves idejembeli társaim! Erre is fogok utolsó leheletemig is törekedni.”

Huszonkét éves korában így végződtek a debreceni diákévek. Ekkor már a magyar felvilágosodás nagy költője volt, pedig még ezután írta csodálatos Lilla-verseit, elragadó dalait, s a nagy társadalmi felismerések lírai dokumentumait.

 

Csokonai2    Csokonai

 

 

Friedrich John grafikája                                                               Izsó Miklós szobra

 

A Kollégiumból kiűzve, innen indult el 1795-ben vándorútjára Sárospatak, Pozsony, Komárom, Csurgó felé, sikerek és csalódások, hírnév és megaláztatás felé. S ide tér vissza 1800 tavaszán, 27 évesen, mint országos nevű poéta – s mint halálra szánt, beteg ember.

„Ha írok itt, aminthogy én már a nélkül nem tarthatom fel létemet – jegyzi fel ez idő tájt -, írok a boldogabb maradékoknak, írok a XX. vagy a XXI. századnak.” Itt érte az 1802-es irtózatos tűzvész is, amely fél Debrecent elpusztítva, a költő házát is porig égette.

„Most az üszög és hamu között fekszik az az együgyű, de nékem tág és gazdag hajlék

– írja -, amelyben kívántam a világ lármája elől magamat nemzetem és Musáim szolgálatjára elvonni, pusztává lett az a kis ország, melyben én király voltam magam előtt (…) Éppen a rózsák nyíltak, mikor kertecskémen, az én kis Sanssoucimon a lobogó lángok keresztülrohantak: szívfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculánumom, hol legérzékenyebb gondolataim teremtődtek, a láng között ropogott (…) Az a fülemüle, mely e kis szálának minden éjjel concertet adott, őrjöngve repült el bátorságosabb vidékekre. (…)

Üszög és hamu között írom ezen soraimat, s az Ég, mely meg nem szánt és közöttem, kit a kevés között is megfosztott, csak egy vékony deszkázat vagyon, mely az eső ellen sem védelmezhet.” 

       Csokonai3Csokonai_lillaja_vajda_julianna

 

Megismerkedése a komáromi Vajda Juliannával új fordulatot adott életének és költészetének. A lányt Lilla néven örökítette meg szerelmi lírájában. A Lilla-versek könnyedségükkel, megkapó bájukkal, hajlékony, virtuóz dallamosságukkal a magyar szerelmi líra kimagasló csúcsát jelentik.

Csokonai költészete most is szívverése Debrecennek. Versei bennünk muzsikálnak

s fényük átsugárzik az eljövendő századokba. Beteljesült Kazinczy kérése: Csokonai a világ elébe vezettetett.

                                                                                                Bieliczky Sándor

Hajdúsági Munkás (1973. november 1.)

 

(Az első kép Móré Mihály rajza)