Csendes vallomás

Bieliczkyné Buzás Éva megjegyzése: A férjem nagyapja és szülei Hajdúszoboszlón a József Attila utca 7. (ma 10.) szám alatti házukban éltek. Mi pedig Debrecenben laktunk, de hétvégeken mindig hazajöttünk. Egy alkalommal szomorú látvány fogadott bennünket. Erről szól Bieliczky Joó Sándor következő emlékezése, amolyan Jegenyefa-sirató.
Fotó: internet

Csendes vallomás

Amikor legutóbb otthon voltam a szüleimnél, fájón tapasztaltam, hogy üres és kopár a mi utcánk két oldala. Kivágták a több évtizedes sudár jegenyéket. Gerincre fektetve nyúltak végig az úttest két oldalán. Gallyujjaikat megvékonyította az idő. Koronájuk nem néz többé a rájuk ömlő napfénybe. Gyermekkorom, ifjúságom emlékének egy darabja hevert előttem szótlanul, csendesen. Messze-merengőn álltam a kiskapuban. Anyám és feleségem főzték a vasárnapi ebédet. Apám pedig cimboráival belemelegedett az ultizásba. Gondolataimba mélyedhettem. Felsejlett bennem ifjúságom jegenyesoros emléke. Mindig szerettem a hajnalt. A szürkeségből kibuggyant napfelkeltét, a színek harsogó pirkadását, az illatok lenge áramát. Különös muzsikát éreztem a hangjukat próbáló madarak énekében. A jegenyék pengő lombjai között felcsendült a rigó füttyös jókedve, a vadgalamb gordonkázó hangja, a villanydrótok idegrendszerén csiviteltek a hangjegy-fekete fecskék. Daltól zengett a környék. És most … mozdulatlanul fekszenek előttem az egykori, suhogó, suttogó, viharban sajgó és nyögő óriások. Elszállt felettük is az életet koptató idő. Gyermekkoromban, ki tudja hányszor törtünk vastagabb gallyai közül ostornyélnek valót. Úgy érzem, most pótolnánk, új, friss, zöldellő gallyakat ragasztanánk a testükhöz, csak hadd éljenek, pompázzanak, lombosodjanak örökké. Hiába! Ez csak álmodozás, sóvárgás a valóság némaságában. Nem hallottam, amikor az elektromos fűrészgép visítva belehasított göcsörtös testükbe. Nem hallottam halk zokogásukat, amikor a balták ütése alatt megmoccant sudárságukat tartó, éltető gyökérzetük. De jó is, hogy nem hallottam, éreztem földre zuhanásukat. Nekem mindig fiatalok voltak a jegenyék. Ahányszor elmentem mellettük, sohasem a koruk, hanem a szépségük, délcegségük jutott eszembe. Ők érezték gyengülésüket. Most már a közeli akácerdőben raknak fészket a jegenyékről elkényszerített madarak. Énekük kissé távolabbról hallatszik majd, de daluk mindaddig a mi környékünk féltett kincse, amíg az akácok is meg nem öregszenek.

(Hajdúsági Munkás, 1971. március 25.)