Bieliczkyné Buzás Éva: SZIKRÁK

Bieliczkyné Buzás Éva: SZIKRÁK

 

A hévízi üdülő orvosi rendelőjében monoton ritmusú hullámok hozták felém a hangot: „Kérem a következőt!”, majd újra és újra „Kérem a következőt!” A hang hozzám ütődött és tovább rezgett bennem. Petyhüdt testem a rezgéstől kissé feszesebbé vált, mire én lettem a „következő”.

Az automatikusan feltett rutin kérdések mögött kíváncsi érdeklődés vibrált: neve, foglalkozása, hány éves?  (49. az öregedés küszöbe.) „Mindig ilyen sovány?

(Mostanában fogytam 4-5 kilót, különben is csak 54 szoktam lenni.) „Ferdén tartja a fejét. Hadd nézzem csak a nyakát, vállát – ugrott fel az orvos izgatottan. De hiszen ez tele van merev csomókkal. Ha nem fél tőle, injekció-kúrát javaslok. Talán fel lehetne puhítani a húsát. Jöjjön holnap reggel, de valami lenge öltözékben”.

A vizsgálat közben a várakozástól feszes test a vonzó férfi érintésére elektromos árammal telítődött. Tekintetünk zavartan találkozott – s hirtelen szikrák – a másik felfedezésének csillagocskái pattantak ki belőlünk, láthatóan, érezhetően. A férfi és nő találkozásának csodája, és ez most váratlanul megtörtént.

 

Este egy park végén, a sorompónál találkoztunk. Már messziről szólított és én siettem felé. A kedves órák után pedig idáig kísért vissza. Búcsút intettem. Ő még ott állt mozdulatlanul. Aztán – mint a szomorúság palackjából kiszabadított démon – hirtelen mámorosan futni, majd keringőzni kezdtem a zúzmarás téli tájban, a csillagfényes ég alatt, a varázslatos éjszakában. Éreztem, hogy a fák mögött, a sorompó másik oldalán rám gondol, kezében pedig még ott van az én kezem remegő melege.

Téli kép

Másnapra azonban már eltűnt a mesevilág. (1986. 12. 08.)