Bieliczkyné Buzás Éva: Könyvünnep Hajdúszoboszlón

Bieliczkyné Buzás Éva: Könyvünnep Hajdúszoboszlón

(2021.09.03.)

92. könyvünnep

  1. szeptember 2-5 között rendezték meg országszerte az Ünnepi Könyvhetet, amely az idén már a 92-ik. A kezdeményezés 1927-ben Supka Géza, az 1883-1956 között élt nagy műveltségű, ismert újságíró, író, művelődéstörténész javaslatára született, amely így szólt:

„„Az évnek egyik napján az ország minden városában és falujában könyvnap rendeztessék, amely az írót és a közönséget közvetlen kapcsolatba hozza egymással.”

Az Ünnepi Könyvhét székhelye Budapest, de egyre több nagyváros kapcsolódik hozzá.

Büszke vagyok rá, hogy itt Hajdúszoboszlón is megrendeztük, a Kovács Máté Városi Művelődési Központ és Könyvtár jóvoltából. Hálásan köszönöm Dr. Sós Csaba igazgató úrnak és Lisovszki-Tóth Anita könyvtárosnak, hogy lehetővé tettek egy beszélgetést férjem, Bieliczky Joó Sándor hajdúszoboszlói születésű újságíró, költő életéről, irodalmi hagyatékáról.

DSC00125

Dr. Sós Csaba ezzel a szép virágcsokorral fogadott

 

A beszélgetés Anita és köztem történt, kedves barátok és érdeklődő hajdúszoboszlói lakosok előtt. Közreműködött Papp András író és Kordásné Szász Melinda.

A történet sorrendjét a fiatal könyvtárosnő állította össze. A Könyvünnep alkalmával „Bieliczky Joó Sándor kötetből kimaradt versei” című, júniusban megjelent könyvéről volt szó.

 

Könyv borító 001

 

A beszámolómat azonban rövidebbre kell fognom, ezért most csak a fiatalkori témákat idézem fel. Előzetesen néhány dolgot mondtam el, férjemre vonatkozóan.

Születésekor Joó Sándor volt – 1929. december 12-től 1948. augusztus 6-ig, amikor felvette nevelőapja családi nevét, így lett: Bieliczky Sándor – 1983. május 8-án bekövetkezett haláláig. Az örökkévalóságban azonban vegye vissza édesapja nevét is,  és neve legyen kettős: Bieliczky Joó Sándor.

Budapesten lett eltemetve, de amikor visszaköltöztem Szoboszlóra, magammal hoztam az urnáját is, hogy itt a Vénkerti temetőben nagyszülei és szülei mellett nyugodjon.

Ám hamvaiból néhány maréknyit egy üvegbe zártam és hazavittem.

Gondolatban azt kérdeztem: „Szép szelíd szerelmem, csupán ennyi maradt belőled?

De az irataiddal teli szekrény mást sugallt, mintha üzented volna:

„Itt vannak a verseim és írásaim – az maradt belőlem!”

Könyveinek címlapján azért van ott: „Ez maradt belőlem!”

 

Joó Sándor 1929. december 12-én született Hajdúszoboszlón, a Kossuth u. 33. sz. alatti egykori házban. Nehéz sorsa volt: édesapját korán (1936-ban) elvesztette, körülménynek jött a háború, majd pedig tüdőbetegség támadta meg. Az iskoláit hol itt, hol ott, vagy magánúton végezte. Szerencsére, megtalálta a neki való legalkalmasabb kifejezési lehetőséget: az írást.

Gyermekkorában kezdett el verseket írni. Az első próbálkozások nem maradtak meg, csak az, ami 1944. június 25-én a Független Hajdúság című újságban megjelent.

Független Hajduság 001

Az 1944 és 1948 közötti verseit szépen letisztázva kis alakú kockás füzetbe írta, sőt, egy részét le is gépelte. Gimnazista korában érdeklődése a novellaírás felé vonzotta.

1947-ben (másodikos gimnazista lehetett), így összesítette „írói” teljesítményét: 120 versem van összesen, 2 színdarab és 3 novella. Versei között vannak meghatóan szépek, főleg, amit az édesanyjáról és diákkori szerelmeihez írt. Különösen megrendítőek a „tizenéves” korában írt versek témái: „halál, temető, Isten, repülés, igazság, nemzet” Mindenképpen ezek jelentik egy irodalmi életpálya előtörténetét. Megmaradt egy címlapra való rajz: „Izzó Szív lángjaiJoó Sándor versei címmel. Már akkor tervezte a kiadásukat. Sajnos, csak vágy maradt.

 

Izzó szív lángjai 2 001

1949-től kezdve kevés verset írt. Talán a tüdő-gyógykezelés, az érettségi és az egyetemi felvétel kötötte le az idejét, erejét.

1949-ben érettségizett a sátoraljaújhelyi Állami Kereskedelmi iskolában. Utána a Debreceni Tudományegyetem bölcsész-hallgatója lett. 1950-1952 között Budapesten az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar, majd az Egyetemi Orosz Intézetben orosz szakon tanult tovább.

Sorsa ekkor jóra is fordulhatott volna. Élmény volt számára, hogy nagy tudású egyetemi tanárokkal, ismert költőkkel, írókkal találkozott nap-mint nap. Ez lehetett volna az irodalmi fejlődését megalapozó időszak. De nem így történt. „Származása” miatt eltanácsolták (tisztviselő apja, volt katonatiszt nevelőapa miatt). Vajon milyen lelki megpróbáltatást jelenthetett neki az egyetemi, irodalmi élet, tanulás helyett gyárban dolgozni? Verseket talán ekkor is írt, de ennek alig van nyoma.

(Később: Esti egyetemen általános szakon, majd drámatörténeti és esztétika szakon szerez diplomát, újságírást tanul, tördelőszerkesztői tanfolyamot végzett.)

1954-1962. januárig Kecskeméten élt. Itt már volt lehetősége kultúrával, irodalommal foglalkozni. A Kiskunság irodalmi folyóirat szerkesztője, majd a Petőfi Népe című napilap újságírója lett. Verseit mindkét helyen közölték.

A „SORSDÖNTŐ” TALÁLKOZÁSUNK

  1. augusztus 6-án találkoztunk személyesen, a sors szeszélye folytán „véletlenül.”

Hajdúszoboszlón, a Bocskai u. 28. sz. alatt 1956-ban fogorvos működött. Itt találkoztunk. Sanyi az ajtó mellett támaszkodott – a fogorvosra várva -, amikor beléptem. „E ház ajtajában néztünk először egymásra és tekintetünk örökre egymásba égette sorsunkat” – írtam később. A találkozás egész életünket meghatározta. Frissen érettségizett lány voltam, és zenei pályára készültem. Debrecenben, majd Budapesten tanultam tovább. Sanyi pedig szabadsága leteltével visszament Kecskemétre, ahol újságíróként dolgozott.

De, mint ahogy Mozart A varázsfuvola című operájában Pamina és Tamino első látásra megérezték, hogy az Isten egymásnak szánta őket –ám, hogy méltóak legyenek egymáshoz (valamint a bölcsesség szolgálatára), próbák hosszú sorát kellett kiállniuk. Úgy látszik, mi is csak az évekig tartó megpróbáltatás, szenvedés, vágyakozás után kaphattuk meg jutalmul a kiérdemelt boldogságot.

Kecskeméten 1956 őszén olyan verseket is írt, amelyeket tanácsosabb volt fiókba rejteni. Szerencsére ezek egy barna fedelű füzetben, ceruzával írt formában megmaradtak.

A „Levél a bátyámhoz” című versét azonban már 1956. november 1-én közölte a Petőfi Népe, a Bács-Kiskun Megyei Ideiglenes Nemzeti Bizottság napilapja. Később pedig belekerült a Magyar Napló kiadásában megjelent „Piros a vér a pesti utcán” című, az 1956-os forradalom verseit egybegyűjtő kötetbe.

Említhető többek között az „1956. november 17.”, az „Egy asszony az utcán” című verse is, és a tömören fogalmazott: „Márványba vésve” című költemény:

Márványba vésve álljon emléketek:

Hősök, kik értünk adtátok életetek!

Nem huny ki soha szívünkből a hála:

Véretekből sarjad népünk szabadsága!

 

Versei újságokban, folyóiratokban jelentek meg, de kötet nem jött létre az életében. Kivéve a Termés című kis kötetet, amelyben öt költő verseit adták ki Kecskeméten, 1959-ben.

A kötet bevezetésében olvasható: „Bieliczky Sándor baráti melegséggel, nagyszerű verselési készséggel, friss és formás dalokban beszélget madarakkal és emberekkel. A határban bizakodással szemléli élet és jövendő sarjadását, a munkálkodó ember sorsát, a nép erejét. Minden sorában nyugalom, egyszerűség és tiszta emberség ragyog.”

 

Termés 001

 

Életének következő – 1962-1983-ig tartó korszakáról bővebben más alkalommal írok.

Most csak annyit: Kecskemétről visszavágyott szülőföldjére: Hajdúszoboszlóra és Debrecenbe. Hiszen itt éltek szülei, az imádott Géza nagyapja és itt vártam rá én is. 1962. február 1-től a Hajdú-Bihar megyei NAPLÓ munkatársa lett. Ebben az évben összeházasodtunk és Debrecenben éltünk. Költészetének új korszaka ekkor kezdődött el. 1974-ben Budapestre költöztünk. Előbb a Hajó-Daru című üzemi lap szerkesztője, végül a Pesti Műsor című heti magazin szerkesztője volt.

Budapestre azért vágyakoztunk, mert ettől a változástól reméltük, hogy életünk boldog és pályafutásunk sikeres lesz. A sors azonban csak 53 évet adott számára. Ebből az ott töltött kilenc év rövid volt a beteljesedéshez.

Meg kell mondanom, hogy férjem röviddel halála előtt megírta a „Szeretnék szépen”  című Férfiverset. Az utolsó sorai: „Ha kopognak értem / a búcsúzáskor nem roggyan térdem. / Szeretnék szépen, suhanni halkan, / a címzett én leszek, hogy meghaltam.”

Példamutató volt, hogy a gyógyíthatatlan, súlyos betegséget jajszó nélkül viselte.

Befejezésül Vida Lajos sorait idézem a 2010. januárban készült emlékező írásából:

„Bieliczky Joó Sándor 1983. május 8-án hajnalban elhunyt, s felesége, Buzás Éva, ahogy a költő kívánta („terítsd rám gyóntató szerelmed”), ha nem is tudta gyógyító szerelmét ráteríteni, megőrizte és megőrzi őt az örök életnek, a halhatatlanságnak.

Vádolom a sorsot, hogy elhallgattatta a dalt, hogy emlékké tette a szerelmet, hogy nem érhettek aszúra Bieliczky Joó Sándor költészetének szép gerezdjei. De szárnyal az így is, ível, emelkedik a magasba, hogy megismerjük, legalább mi, akik itt élünk e tájon, a szülőföld ölelésében. Íme, ő is hazajött, hogy a családi sírboltban nyugodhasson.”

Szókimondó 2010. január 001

Képek a Könyvünnepről:

 

DSC00034

DSC00046

DSC00053

DSC00056

DSC00067

DSC00101

DSC00113