Bieliczkyné Buzás Éva

SZERENCSÉS VÉLETLENEK

ÉRKEZÉS HAJDÚSZOBOSZLÓRA:
1944 nyarán Debrecen első bombázása után a keresztanyámék kiköltöztek Hajdúszoboszlóra. Amikor ők már berendezkedtek a bérbe vett Kossuth u. 35. sz. alatti házban, mi – özvegy édesanyám és én, – utánuk jöttünk. Este volt, amikor a vonattal megérkeztünk. Éppen akkor kezdődött a légi-riadó, rohantunk a konflishoz, hogy mielőbb biztos helyre jussunk. Rokonaim egyenesen a szomszéd házba vittek bennünket, mert csak ott volt védett pince.
Ahol a drága Zsófi nagymamám egy teknőbe vetett nekem puha ágyat.

Sok év múlva derült ki, hogy ahova Hajdúszoboszlón először beléptem, abban a Kossuth utca 33. szám alatti házban született Joó Sanyika 1929. december 12-én. Az édesapja halála után azonban elköltöztek, tehát 1944-ben ott már másik család lakott. De a kislányukkal gyakran játszottam azon az udvaron, abban a kertben, a nagy körtefa alatt, ahol kisfiúként Sanyi is játszott. Hiszem, a Sors jele volt, hogy már gyermekként jártam későbbi szerelmem, férjem szülőházában. Életünk összefonódását ezért én hat éves koromtól számítom.

A HEGEDŰ ELVARÁZSOLT.
Gyermekkorom óta buzgott bennem az irodalom iránti vonzalom, művészi hajlam, zenei érzék. A szerencsés véletlen az volt, hogy édesanyámat elküldték Pécsre, egy üdüléssel összekapcsolt tanfolyamra. Az ottani zeneiskolások hangversennyel szórakoztatták az üdülő vendégeit. Akkor érezte meg édesanyám, hogy az ő kislányának is tanulni kell zenét. Amikor hazajött, ezt a tervét meg is valósította. Meghallotta, hogy egy idős cigányprímás már nagyon beteg és eladja a hegedűjét. Megkerestük és megvettük tőle. Galánfi Endre hegedűtanár pedig majdnem szemben lakott velünk a Bocskai utcán. Hét éven keresztül szorgalmasan jártam hozzá. A zenéhez való életre szóló kötődésem alapját ez a hegedűtanulás adta meg.
(Ha bemegyek a gyönyörűen felújított Kulturális Központ nagytermébe, eszembe jut, hogy egyszer – mi, iskolás gyerekek – egy színjátékot adtunk ott elő. A történet a varázshegedűsről szólt, aki játékával halálra táncoltatta a gonosz nagyurat. Ez a főszereplő én voltam.)

A SZERELEM CSODÁJA: SORSDÖNTŐ TALÁLKOZÁS 1956. augusztus 6-án.
Frissen érettségizett lány voltam. A Bocskai utcán lévő lakásunk ablakán (karton ruhában, takarítás közben) kinéztem, és az utca másik oldalán megláttam egy fiatalembert. A szívem megdobbant, megéreztem, hogy ő lehet a számomra rendeltetett „nagy Ő”. Ösztönös érzéssel, megállíthatatlanul utána indultam. Kiderült, hogy az utcánkban lévő fogorvoshoz igyekezett, ahova én is bemehettem. „Ő” a bejárati ajtó mellett támaszkodott – a fogorvosra várva -, amikor beléptem. „E ház ajtajában néztünk először egymásra és tekintetünk örökre egymásba égette sorsunkat. Valami belső sugallatra akartam találkozni Vele, mintha tudtam volna, hogy az elhatározás egy életre eldönti sorsomat, sorsunkat.
Legyen áldott a nap, amikor megláttam Őt és utána indultam!” – írtam később.
(Ö volt az, akinek szülőházába hat éves koromban beléptem.)

A MAGYAR RÁDIÓ Zenei Főosztályán (1974 – 2007.)
Férjemmel tizenegy évig éltünk Debrecenben, de titokban Budapestre vágytam. Kapóra jött nekem is, hogy Sanyit felhelyezték a fővárosba újságíró-szerkesztőnek. Én pedig a népművelő-könyvtáros oklevelemmel elindultam a Szentkirályi utcába, a Könyvtárosok Egyesülete felé.
El kellett mennem a Magyar Rádió Bródy Sándor utca 5-7 számú épülete előtt. Férjem arra kért, hogy egy régi barátjának adjam át az üzenetét. A Rádió bejáratánál lévő kaputelefonon felszóltam neki. Kérdezte, hogy mi járatban vagyok. Mondom: könyvtárosi állásra jelentkezem. Erre ő: „Itt a Rádió könyvtárában éppen keresnek valakit.” Felvitt a IV. emeleten lévő könyvtárba, ott bemutatkoztam a vezetőnek. Kiderült, hogy zenei érdeklődésű könyvtárost keresnek, aki a 60 ezer kötetes könyvtárban feldolgozza a zenei témákat.
A szerződés hamarosan megköttetett. Szerencse volt, hogy a nekem való igényes munkát itt, a Magyar Rádióban találtam meg, három év múlva már a Zenei Főosztályon.
Szinte elbűvölt az a „kincsesbánya” ami körülvett: a Rádiózenekar-, énekkar-, gyermekkórus tagjainak állandó felfokozott hangulatú jelenléte, valamint a zenei archívum gazdagsága. Lehetőségem volt arra, hogy évtizedeken át „hobbiból” gyűjtsem a zenei dokumentumokat. Ez lett az alapja minden további munkámnak.

AZ ÉLET EGYEDÜL – DE HOGYAN?
Férjem halála (1983. május 8.) után teljesen „elveszettnek” éreztem magam. Kapaszkodót kellett keresnem, hogy élni tudjak. Hiányzott a második fizetés is. Egyedül kellett fenntartani a nagy lakást, ellátni a velem élő idős édesanyámat és anyósomat. Másodállás után néztem. Időben össze-egyeztethetőnek tűnt a TV Híradó, ahova 1983-tól 1993-ig jártam esténként és vasárnaponként. Ez a munka persze nagyon távol esett az érdeklődésemtől és igen fárasztó volt az állandó kialvatlanság miatt. Hogy csökkenthessek az ottani jelenléten, a szerencsés véletlen segített rajtam. Éppen fizetés kiegészítő munkára akartam jelentkezni, egy szerintem „alantas” statiszta szerepre filmekhez. Útközben azonban találkoztam Hamburger Klára zenetörténésszel. A lelkemben hírtelen megvilágosodott valami: én is ilyen szeretnék lenni, vagy valami hasonló. Döntő pillanat volt! Ettől kezdve ezen a sínen haladtam tovább.

ZENETUDOMÁNYI INTÉZET – I. Országház u. 9.
1985. augusztus 6-án (fontos nap az életemben) a Magyar Nemzetben olvastam a következőket: „Zenetörténeti kutatómunkára hirdet pályázatot az MTA Zenetudományi Intézet. (…) A pályázat témaköre a 20. századi magyar zenetörténet.”
Jelentkeztem és tíz éven keresztül a következő feladatot végezhettem:
„A Magyar Rádió új magyar zenei felvételeinek, mecénási szerepének feldolgozása, belső rádiós források alapján, 1945-től napjainkig, évek, nevek és címek szerint.”
Amikor a Zenetudományi Intézet gyönyörű palotájában volt dolgom, a lelkem „ünneplőbe öltözött”. Úgy érezhettem, hogy érdemes élni, mert teszek valamit a zenetudományért.

MAGYAR ZENE
A másik jelentős esemény a Magyar Zene folyóirattal való kapcsolatom lett. Első alkalommal Lehel György karmester emlékezete című kéziratomat adtam át Breuer János szerkesztőnek. Hamarosan hívott telefonon: „Megható és fantasztikus!” Megjelent! Majd egy ismétlő folyóirat közölte és angolra is lefordították. A Rádióban is meglepetést okozott: Körmendy Ferenc a Zenei osztály főszerkesztője, Erkel Tibor és mások, lelkesen gratuláltak. Ez lehetett az „erkölcsi”alapja annak, hogy a Rádiófónia sorozatom a Kossuth-adón elindulhasson.
A Magyar Zenében következett: Sárai Tibor, Szőllősy András, Hidas Frigyes, Soproni József és Láng István interjú-sorozata, végül pedig a Mihály Andrással történt beszélgetés. Azt hiszem, a legendás zeneszerző-zenetanár számára ez volt az utolsó „őszinte” kitárulkozás, valóban számvetés, mert a következő évben meghalt.
A zenetörténet iránti érdeklődésem folytatódott. Továbbra is kerestem a még élő idős zeneszerzőkkel való találkozást. A velük való beszélgetéseket magnetofonszalagra rögzítettem, leírtam, és eltettem a jövő számára. Mintha megéreztem volna, hogy ezeknek később nagy hasznát veszem.

MAGYARORSZÁG A XX. SZÁZADBAN címmel a Szekszárdi Babits Kiadó Kollega Tarsoly István szerkesztésében 1998-ban adta ki a nagyszabású, lexikon-értékű 4 kötetes sorozatot.
A 3. kötetben található: a kultúra, művészet, sport és szórakozás – benne „A Magyar Rádió zenei élete” 1956-tól 1998-ig az én írásom.

Továbbra is vágytam arra, hogy a több mint két évtized óta gyűjtött dokumentum halmazt közzé tehessem. A rádiózás varázsa és a zenetörténet iránti érdeklődésem hozta létre a Rádiófónia című sorozatomat, amely 1992-től 2007-ig tartott. „75 esztendő a magyar zene hullámhosszán” címmel a Rádió zenetörténetét dolgoztam fel 1925-től, az indulástól kezdve 2000-ig. A Kossuth rádióban 185 adás hangzott el, egyenként 55 percben. Műsoronként tíz oldal szöveget írtam, összesen 1850 oldalt és 185 CD-re lett rögzítve.

NYUGDÍJAS ÉLET HAJDÚSZOBOSZLÓN – AZ EMLÉKSZOBA
Dr. Bényei József a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztőjének férjem halála után írt leveléből az utolsó sorokat érdemes kiemelni: „A halottak megpihennek. Az élőnek tovább kell őrizni emléküket. Ezt tegye, ezt kérné talán ő is.”

BÚCSÚ LEÁNYFALUTÓL
1980-ban Leányfalun vettünk egy hétvégi kertet, kis házzal. Ez a kert lehetett volna férjemnek és nekem időskorunk menedéke. De nem így történt. Sanyi idő előtt eltávozott egy másik dimenzióba, de mindig úgy éreztem, hogy a lelke kicsit ott maradt kedves „tanyájában”. Nehéz napjaim után én is e derűs táj emlékének felidézésével nyugszom meg. Ám amikor beláttam, hogy nem bírom tovább fenntartani egyedül a kertet, eladtam. Hajdúszoboszlón (férjem szülővárosában) a kert árából megvettem egy kis lakást, amelyet Emlékszobának képzeltem el. Az volt a tervem, hogy ide helyezem el Sanyi irodalmi hagyatékát: verseit, újságcikkeit, irodalomtörténeti írásait, valamint az én zenetörténeti gyűjteményemet.
Ez sikerült, sőt 2015. június 1.-óta EMLÉKSZOBA Alapítványként működik.

A Rádiófónia utolsó adása 2007. május 20-án volt. Akkor már készen volt a következő tervem: végleg Hajdúszoboszlóra költözni. 2008-ban valóban búcsút vettem Budapesttől: nemcsak a Magyar Rádiótól, hanem a csodálatos Zeneakadémiától, az Operaháztól és a Margit hídtól, amelyen 33 évig utaztam át a villamossal, gyönyörködve a panorámában.

A Hajdúszoboszlón töltött nyugdíjas életem első nagy munkája az volt, hogy a Rádiófónia
szövegéből rövidített, írásos változatot készítettem. Másfél évig dolgoztam rajta. Összeállításom évek szerint 3 kötetben, valamint a kiemelt zeneszerzők műveinek rádióban való elhangzása a 4. kötetben valósult meg, összesen 1138 oldalon. Majd a Debreceni Alföldi Nyomdában magán kiadásban (csupán 50 példányban) kinyomtatták.

Korábban megjelent „Ez maradt belőlem” Bieliczky Joó Sándor válogatott versei és írásai című kötet, de ami ebből hiányzott, annak feldolgozását folytattam. Egy kötetet a verseiből és másikat az írásaiból állítottam össze. Az Emlékszobában nemcsak a gyűjteményemet helyeztem el, hanem havonta Baráti találkozót is tartunk. Témája az irodalom és a zene. Majd létrehoztam a Főnix Versmondó- és Népdalkört, főleg iskolai tanulók, középiskolások számára, azzal a vággyal, hogy más író-költő mellett Bieliczky Joó Sándor versei is megszólaljanak, nemcsak az idősek, hanem a fiatalok hangján is. A hely szelleme ezt kívánja.

Életutam Hajdúszoboszlóról indult, majd Debrecenben és Budapesten teljesítettem feladatomat – amennyire képes voltam – , aztán visszatértem. „Merd vállalni az életed a szülőföldeden” – hallottam Böjte Csaba ferences-testvér felszólítását. Így teszek.

Gyermekkoromban még nem volt Hajdúszoboszlón zeneiskola, csak magánúton tanulhattam hegedülni. A széleskörű zenei tanulmányok nélkül azonban nem sikerült a vágyott célt megvalósítani. Szorgalommal és kitartással valamit mégis elértem.
Így éreztem, amikor 2011. december 19-én a református templom és az általános iskola túloldalán lévő emeletes Zeneiskolába bementem, hogy a zeneiskola tanulóit is meghívjam szereplésre az EMLÉKSZOBÁBA. Magammal vittem a Rádiófónia 4 kötetét, ajándékul Hellné Kádár Edit igazgatónak. A szürke decemberi időben hazafelé menet a lelkemben kisütött a boldogító napsugár.

Életem folyamán bárhol voltam, bármit csináltam, úgy éreztem, hogy ez csak átmeneti állapot. Mintha én magam és sorsom egy tengerjáró hajó lett volna, amelynek egyszer meg kell érkezni a kikötőbe. Ma már tudom, hogy életem tengerét megjártam és hazaértem, kikötöttem. Többé már nem vágyódom el sehova. Itthon vagyok.