Bieliczkyné Buzás Éva: Egy szerelem története

Bieliczkyné Buzás Éva: Egy szerelem története

 

Érkezés Hajdúszoboszlóra:

1944 nyarán Debrecen első bombázása után a nagymamám és a keresztszüleim Hajdúszoboszlóra költöztek. Amikor ők már berendezkedtek a bérbe vett Kossuth u. 35. sz. alatti házban, mi – özvegy édesanyám és én, – utánuk mentünk. Este volt, amikor a vonattal megérkeztünk. Éppen akkor kezdődött a légi-riadó, rohantunk a konflishoz, hogy mielőbb biztos helyre jussunk. Rokonaim egyenesen a szomszéd házba vittek bennünket, mert csak ott volt védett pince.

Sok év múlva derült ki, hogy ahova Hajdúszoboszlón először beléptem, abban a Kossuth utca 33. szám alatti házban született Joó Sanyika 1929. december 12-én.

Az édesapja halála után azonban nagyapja: B. Nagy Géza igazgató-tanító házába költöztek, aki szeretettel nevelte tovább. Tehát 1944-ben ott már másik család lakott. De a kislányukkal gyakran játszottam azon az udvaron, abban a kertben, a nagy körtefa alatt, ahol kisfiúként Sanyi is játszott. Hiszem, a Sors jele volt, hogy már gyermekként jártam későbbi szerelmem, férjem szülőházában. Életünk összefonódását ezért én hatéves koromtól számítom.

 

A szerelem csodája: sorsdöntő találkozás 1956. augusztus 6-án.

Frissen érettségizett lány voltam. A Bocskai utcán lévő lakásunk ablakán kinéztem, és az utca másik oldalán megláttam egy fiatalembert. A szívem megdobbant, megéreztem, hogy ő lehet a számomra rendeltetett „nagy Ő”. Ösztönös érzéssel, megállíthatatlanul utána indultam. Kiderült, hogy az utcánkban lévő fogorvoshoz igyekezett, ahova én is bemehettem. „Ő” a bejárati ajtó mellett támaszkodott – a fogorvosra várva -, amikor beléptem. Szép, szomorú szemei magányosságról, csalódottságról tanúskodtak.

„E ház ajtajában néztünk először egymásra és tekintetünk örökre egymásba égette sorsunkat. Legyen áldott a nap, amikor megláttam Őt és utána indultam!” – írtam később.

Én akkor érettségiztem és Debrecenben tanultam tovább hegedülni, énekelni. Sanyi pedig a szabadsága leteltével visszautazott Kecskemétre újságíróként dolgozni.

 

Mint ahogy Mozart A varázsfuvola című operájában Pamina és Tamino első látásra megérezték, hogy az Isten egymásnak szánta őket – ám, hogy méltóak legyenek egymáshoz (valamint a bölcsesség szolgálatára), próbák hosszú sorát kellett kiállniuk. Úgy látszik, mi is csak az évekig tartó megpróbáltatás, szenvedés után kaphattuk meg jutalmul a kiérdemelt boldogságot.

Bieliczky Joó Sándor már régóta szeretett volna szülővárosa és szülei közelében élni és dolgozni. A háttérben pedig én várakoztam rá. Végre 1962. február 1-től a Hajdú-Bihari Napló munkatársa lett.

Azon a nyáron, Hajdúszoboszlón a Rákóczi út 56 szám alatt laktam édesanyámmal.

Az egyik éjszaka közepén erős szívdobogásra ébredtem és arra gondoltam, hogy Sanyi a kapu előtt áll. A mi lakásunk a ház hátulsó, udvari részében volt, messze a csengő nélküli, bezárt kaputól. Felkeltem, kimentem, sötét és csend volt … „Sanyikám ott vagy? – kérdeztem. „Igen, itt vagyok!” – mondta. Könnyezve öleltük át egymást. Lelki összetartozásunk még tudatalatti állapotban, vagy alvás közben is működött. Soha többé nem váltunk el.

  1. december 12-én – Sanyi 33. születésnapján volt az esküvőnk. A házasságkötésről Emléklapot kaptunk, amely így szól: „Legyen e lap emlékeztető arra a mély, egymás iránti szeretetre, mely a fiatal párt az anyakönyvvezetői asztalhoz hozta, kísérje őket az őszinte szeretet életük végéig.”

Az első éjszakán álmomban a jó Isten megjelent előttem és azt mondta: „Ezt az embert szeressed, becsüld meg és vigyázz reá!”

2

Az újságíró munkaközben (1970)

Házasságkötésünk után tizenegy évig éltünk Debrecenben, de titokban Budapestre vágytam. Örültem, hogy 1974-ben a férjemet a fővárosba helyezték szerkesztőnek. Sanyi igazi területe az irodalomtörténeti kutatás és tanulmányok írása volt. De az érzéseit, gondolatait leginkább a versekben fejezte ki. A szenvedéllyel végzett munkáért több elismerést kapott. Én pedig a Magyar Rádió zenei főosztályán találtam meg a számomra megfelelő munkát 1974-2007-ig.

3

Ketten a budapesti lakásban (1980)

Férjem, a Budapesten töltött kilenc esztendőben – a Sors csak ennyit adott neki – nagy lelkesedéssel végezte feladatát. De a jó után a rossz, majd a legrosszabb következett.

1978-ban kezdődtek a bajok: gerinc fájdalmak, végül porckorongsérv-műtétre is sor került. 1983-ban pedig a gyógyíthatatlan rák végzett vele.

  1. május 8. Életem legfájdalmasabb napja. A sok gyászlevél között egy ismerős írta le a lényeget Jób szavait idézve: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!”

Lezárulhat-e ezzel a szerelmünk, vagy igazán csak most kezdődik – a halhatatlansággal?

Ma már Hajdúszoboszlón aVénkerti temetőben nyugszik, nagyszülei és szülei mellett „Védett sírban”.

 

A Főnix Emlékszoba története

5

Sokszor úgy érzem, hogy a társamnak egyszerűbb volt meghalni, mint nekem nélküle tovább élni. Idős korunkban nem foghatjuk egymás kezét. Nem lehetünk egymásnak hűséges, szelíd szerelemmel összetartozó támaszai. Hogyan tovább egyedül? Aztán Pünkösdkor jött a sugallat. Sanyi irodalmi hagyatékát vissza kell vinnem a szülővárosába, Hajdúszoboszlóra.

Ha valahol megőrzik, ápolják az emlékét, az csak ott lehetséges, vagy sehol. Eladtam Leányfaluban a hétvégi kertet és az árából megvettem Hajdúszoboszló Szabó László zug 6. szám alatt épülő ház földszinti lakását, Emlékszobának. 2008-tól férjem szülővárosában élek. Az ő irodalmi hagyatékát (verseit, újságcikkeit és irodalomtörténeti írásait), valamint az én zenetörténeti gyűjteményemet a Főnix Emlékszobában helyeztem el.

Amikor az Emlékszoba be lett rendezve a kéziratokkal, dokumentumokkal, könyvekkel, a továbbiakban élettel szerettem volna megtölteni. Meghívtam a hajdani gimnáziumi társaimat és a találkozóinkon Irodalmi délutánt tartottunk. Majd pedig a Baráti közösségünket kiegészítettük fiatalokkal (iskolai tanulókkal és óvodásokkal.) Így alakult meg a Főnix Versmondó kör, korhatár nélkül. Hetenként kétszer próbáltunk és műsorokat állítottunk össze. Amikor elkészültünk, bemutattuk a Kulturális Központban a szülők, nagyszülők és a város irodalmi érdeklődésű közönsége előtt. (A járvány miatt egy időre ezt a tevékenységünket felfüggesztettük, de 2021. szeptemberben folytatjuk.)

Időközben Alapítványt kezdeményeztem, amelyet 2015. június 1-én a Debreceni Törvényszék „EMLÉKSZOBA ALAPÍTVÁNY – a zene és a költészet ápolásáért” néven bejegyzett.

Bieliczky Joó Sándor utolsó kívánságának megfelelően az általunk évtizedeken át felhalmozott kulturális értékeket szülővárosában, Hajdúszoboszlón helyeztem el.

Az Emlékszoba Alapítvány egyik célja az irodalmi és zenei élet fellendülésének elősegítése Hajdúszoboszlón. Másik feladat pedig Bieliczky Joó Sándor irodalmi hagyatékának összegyűjtése, válogatása és kiadása. Eddig hét kötet jelent meg. A címek rövidítve:

1./ Válogatott versei és írásai (2008), 2./ Én +Te =Mi (Bieliczkyné krónikája, 2012)

3./ Válogatott versei (2. bővített kiadás 2013), 4./ Válogatott írásai (2. bővített kiadás 2014.) 5./ Ki volt Bieliczky Joó Sándor? (A róla írt vélemények gyűjteménye 2019.),

6./ A pusztának hegedűje válogatott versek. Szerkesztette és az előszót írta: Papp András (2020.) 7./ Kötetből kimaradt versei (2021.)

  1. szeptember 2-án a Város Képviselő-testülete Szép Ernő Díjban részesített, a Hajdúszoboszló Város Kultúrájáért tett zenei és irodalmi munkásságomért. Úgy éreztem, hogy ez a megbecsülés férjemnek Bieliczky Joó Sándor újságíró, költőnek, Hajdúszoboszló szülöttének is szól.

4

Az utolsó fényképe (1983. április)

6

A hajdúszoboszlói temetőben Nagyapja B. Nagy Géza igazgató-tanító „Védett sírjában”

 

Bieliczky Joó Sándor: SORSOMAT  ÉREZD

 Mély-lángú csokor a délután

szellő-fürtök pengenek a fán

várom a neszből törő lépted

a karjaimba beletéplek

őrlő malom az egyedüllét

cintányér-fényes a tükör ég

emlékek kócos raja ébred

örvénye sodor, rabol Téged

beléd markolok, nem engedlek

sorsomat érezd kötelednek

rám köszön múló ifjúságom

tengerszemébe belezárom

az idő tiszta akaratát

csókjaink nem múló haragját

emlékezem s most fáj az élet

a csillagokig idéznélek

örökké verő szívet adnék

csak velem égjél mint a tajték

lángolj virradat-bíbor daccal

negyvenkét évem így marasztal

szőke sugarak fénye hull rám

a csend köröttem messze hullám

ott tűnődöm a mosolyodban

s hajamra őszi levél surran.

(Téglás, 1971. szeptember 9.)