Mindig velem van a kedves,

együtt mártózunk bele a táj szépségébe

bottal a kezünkben, dallal ajkunkon

lobogunk a hegyek zengő visszhangjában

akár a szél záporában kígyózó zászlók.

Szép ez a színek millióival eljegyzett

hegyvidék, csak este komor és félelmetes

amikor az erdőre ráborul a sötét

és csönd neszez a sűrű alagutjain, –

s a falu széléről komondorok ugatása

kondul bele az alvó erdők nyugalmába.

Jegesebb és csillogóbb itt az ivóvíz is,

mint a szőke Alföld kenyértermő forróságában,

de ismeretlen és idegen nekem ez a táj

még akkor is, ha pompája bénítja

a szem csodálatát, s különös zene a levelek muzsikája,

mert lelkem az aranyporos utak emberével

ölelkezett össze jó baráttá

és ott élnek a Hajdúság

falvakká és városokká szépült pusztáin

azok, akiknek lelke és visszaváró

gondja, öröme örök kísérőm útjaimon

és Debrecen lombosodó ígéretében

lesi érkezésünket otthonunk

és puha fészkünkbe térve

zuhatagként ömlik ránk az álom.

(Hollóstető, 1963. augusztus 2.)