Mindig velem van a kedves,
együtt mártózunk bele a táj szépségébe
bottal a kezünkben, dallal ajkunkon
lobogunk a hegyek zengő visszhangjában
akár a szél záporában kígyózó zászlók.
Szép ez a színek millióival eljegyzett
hegyvidék, csak este komor és félelmetes
amikor az erdőre ráborul a sötét
és csönd neszez a sűrű alagutjain, –
s a falu széléről komondorok ugatása
kondul bele az alvó erdők nyugalmába.
Jegesebb és csillogóbb itt az ivóvíz is,
mint a szőke Alföld kenyértermő forróságában,
de ismeretlen és idegen nekem ez a táj
még akkor is, ha pompája bénítja
a szem csodálatát, s különös zene a levelek muzsikája,
mert lelkem az aranyporos utak emberével
ölelkezett össze jó baráttá
és ott élnek a Hajdúság
falvakká és városokká szépült pusztáin
azok, akiknek lelke és visszaváró
gondja, öröme örök kísérőm útjaimon
és Debrecen lombosodó ígéretében
lesi érkezésünket otthonunk
és puha fészkünkbe térve
zuhatagként ömlik ránk az álom.
(Hollóstető, 1963. augusztus 2.)
