Bieliczky Joó Sándor versei


Radnóti 100 éve 2009

Bieliczky Joó Sándor: Egy szemtanú zsoltára

Bús fekete fagyos sóhajok
örvénylő sodrában hallgatok
az eclogák visszhangja éled,
fájó-didergős üszkös élet
némajajában égtünk ketten
az emlékező görcsös csendben
tekintetében rőzse-lángok
lobbantak gyújtva zord világot
halált idéző dermedtséget
szívekben sajgó messzeséget
golyó lyuggatta tarkók vérét
a gyáva-gyilkos hóhér-vércsét
a bori kövek piros gyászát
Radnóti élni vágyó álmát.
Együtt rettegtek a halálban
üvöltő kínok áramában
látta a költőt verset írni
könny nélkül szép szerelmet sírni
a holdfényben messze merengve
beleizzva a reggelekbe.
A hazatérés volt az álma
a zord ébrenlét mécsvilága
csillagai voltak a versek
fényükkel írta a szerelmet.
A barát él, a költő halott
álmaiban az Idő ragyog.

Debrecen, 1973.március 4.

Koppel Jakab együtt volt Radnóti Miklóssal Borban.
Bieliczky Joó Sándor a vele való beszélgetés után írta a verset.

Forrás : http://old.hirado.hu/nyomtatas.php?id=311506

 


Bieliczky Joó Sándor versei Korbuly Péter előadásában

Nagyanyám

Ezüst hajának
szemfedője volt
frissen vasalt
suhogó fejkendője.
Szoknyája korcán
az idő foga fénylett,
míg vasárnaponként
ment a temetőbe.

Zsoltáros kezével
virágot palántált
s lelkéből kicsordult
a siratóének,
és emlékeinek
tisztult horizontján
kéklő nyárként szöktek
a pergamen-évek.

Gyermekkoromban –
tűnődve néztem
lisztet szitáló
hervatag kezét,
s a kemencepadkán
mohón kóstoltam
leveles, illatos
cseresznyés rétesét.

A sírja fölött mély,
kopott már a fejfa,
vén betűk kígyózzák
egyszerű nevét:
az őszirózsás szél
a hant könyvét lapozza,
s én feldobogni érzem
porladó szívét.

(Kecskemét, 1959)


Nagyapám
A forrásnál tisztább,
az égnél nyugodtabb.
Csillagoknál egyszerűbb
nyárfánál sudarabb
Hogy ki ő? egy ember,
a sorsomban rendjel.
Életemből ment el
kolibri énekkel.

(Budapest, 1978)

 

 


Hajnaltól estig
Mint a nagyapám fáradt, szép szeme,
olyan a Nap alkonyi keresztje,
hajnaltól estig elfárad
– nehezen mássza a hegyhátat.

(Budapest, 1978)

 


Anyám
Anyám lelkében mindig moccan
valami szép,
karja átnyúl a kilométerek felett,
mint életünkben az emlék
megtalál bármerre járok
óv, takargat
visszaváró szeretete
szépíti mosolyomat.

Anyám lelkében mindig moccan
valami jó,
ötvenhat éve tiszta akár a kék ég,
a frissen hullott hó,
minden mozdulatában
én vagyok a gond.

Mennyi munkát cipel a vállán,
s este mikor hajat bont
és belenéz az öreg tükörbe
apám leteszi az újságot
tekintete anyámra szépül
és felidézi az ifjúságot.

(Debrecen, 1964)

 


Nap
Kékselymű zászlókon a fehér szél táncol
és fölöttünk a nap ezredévet ráncol
szalmakazal-szőkén gömbölyül az égen
aranypihéi közt zeng a dal a réten.

Szél
Ezüst nyíl a szél a nyírfán
nyarak násza ég a titkán
surranó kard a pengéje
arcbarnító tüzes éle
ma még nyíl volt, holnap hullám
tenger-kéken fagyként hull rám
holnapután láva-meleg
karjaiban villám remeg.

Villám
A villám az ég idegszála
dühös arany cikázó láza
a fellegekben ég tanyája
perzselő dac a karikása
az erdők csendjét tűzre gyújtja
lángoló hullám minden ujja
szépsége mellett gyorsasága
pusztító titka és halála.

(Debrecen, 1972)

 


Varjútánc
Repülnek körbe-körbe
rásüppednek a földre
korom-sötét a táncuk
fénylő hideg ruhájuk
várja a fagyok élét
a hó fehér zenéjét
éhes hóhérok, lomhák
az erdőt ostromolják
életük hosszú lánca
sodorja őket táncba
a fák tűz-gerincére
az utak jég testére
a gallyak áramára
a barázdák kontyára
a mezők tenyerére
a górék gerezdjére
irigylem őket, szállnak
és századokat látnak.

(Debrecen, 1972)

 


Mátrai reggel
Kék-pártájú köd ha surran
cseng a reggel felvidultan
zöld-bóbitás virág lebben
méh döngicsél a kelyhekben
sárga-meleg leng köröttem
vágyam mint a villám szökken
hajladoz a margaréta
s gőzölög a hegy karéja
a kacér nap rezes bőre
ráncosodik mint a körte
s fonalának aranyába
kapaszkodik a zöld Mátra
pengő-sarkú hegyi patak
fodros ajka parthoz tapad
a fenyőfák gyantás kérge
gyöngyösödik fű selymére
szőlőtőkénk ringó kontya
érett fürtjét halkan bontja
kifeslett hamvas ruhája
kedvvel harapok húsába
az országút fehér pora
mint a korpa széjjelszórva
a szénfejtő csákány körme
szenet hasít gyémánt körbe
oly telt-keblű most a Mátra
mint a mesék kincses-tára
aranyfésű hull a tájra
s fésülködik már a Mátra.

(Mátraháza, 1951)

 


Hegyoldalon
Érik a körte,
csordul a vére
ujjaid hószín
szirom hegyére
piros zamattal
rezdül a gallyon
tüzes markába
rejti az alkony
bíbor harangok
a ringó körték
borzas szél húzza
a kötelékét
mint varjú a fán
kéklik a szilva
töpped a bőre
szeme kisírva
pálinkát főznek
a jó parasztok
tél hidegében
velük koccintok
mint napfelkelte
ég a jonatán
a ringó ágak
tüzes trónusán
nyitja a szőlő
hamvas mosolyát
rajta permetlé
őszi ibolyák
hozd a kosarad
hadd szedem tele
nem haragszik ránk
a gazda szeme

(Mátraháza, 1965)

 


Álmodjunk jövőt
Küzdő szelekben ránk roskad az ég
érezzük a tél szürke hidegét
karjainkban ólmok az idegek
hűvös a közöny mint a feszület
gyulladjatok ránk csillagkemencék
kozmosz-holnapok tüzes szekercék
lobogjunk mindig lángos ég alatt
legyen rakétánk a friss akarat
hátra nem lesve nyomuljunk tovább
szívünkkel gyújtva a tudat fokát
hol lelket érző gondolat zenél
álmodjunk jövőt amíg Ember él
permetezzen ránk a Tejút pora
s véssünk szerelmet a csillagokba.

(Debrecen, 1973)

 


Figyelnek ránk
Surran az éj a fák között
a Föld a Holdra költözött
az ember-álmú kráterek
titkaiban szívünk remeg
figyelnek ránk a csillagok
nekik győzelmünk még titok
valamit ők is sejtenek
s űrhajón küldünk névjegyet.

(Zagori, 1974)

 


Amerre nézek
Megérkezett a cinke
tartja a fa gerince.
Fürkész, villog, énekel
napraforgót érdemel.

Párkányunkon szemerkél,
tőlünk egy cseppet nem fél.
Koldus-éhes dallamát
lebbentik az almafák.

Cinke, rigó, vadgalamb,
fejünk fölött égi strand.
Röptük alatt csend hasad,
tollukon szellő szalad.

Vitorlázik a lepke,
mezők színe a kedve.
Villanydrót-hosszú a nesz
fecske-ének permetez.

Szemben a Duna partján
nyílik a hűvös páfrány.
Sirályok raja játszik,
a harang délre lázít.

Távol gólya-pár lépdel
előttük semmi kétely.
Tavak vizébe mártva
frissen repül a szárnya.

A levegőfüst kéken
bódul el e vidéken.
Amerre mostan nézek
víz-hideg fények égnek.

(Leányfalu, 1981)

 


Magasság zenél
A pasztell-felhők lombjai közül
véres-merengőn felbukkan a nap.
Fénye mámorán hajnal szelídül
s dallá feszülnek a friss madarak.
Csend szövi szőttesét most köröttem,
mókus lendül az ágak trónusán
őz nyújtózik a bokor-fürtökben
s hajó hasít barázdát a Dunán.
A kert végében szellő permetez,
cirógatja a hamvas mandulát.
Harsány diófánk életet növeszt,
s az ösvényen riadt nyúl ugrik át.
Fenyőink tornyán magasság zenél,
gyantát buggyant a gallyak sóhaja.
Az égő színek nesze messze ér
s tűz-gerezdjét a bőrünkre szórja.

(Leányfalu, 1982)

 


Leányfalu
Fény, madarak, levegő,
gyümölcsök hazája, Leányfalu!
Ének, dal, víz, forrás
fák, erdő zuhogó csendje, Leányfalu.

Őz, vaddisznó, fácán,
fényre feszített nyugalom, Leányfalu!
Habfodrozó szépsége a Dunának
művészek és művészet harangszava, Leányfalu.

Maradj örökre buja gyönyörűség
romantikája az évszakok nászának
két karú öröme a pőre szerelemnek
hajókürtje az ifjúság mosolyának
temploma a szabadság tiszteletének
lendülete a munka boldog születésének
Legyen áldott a neved Leányfalu.
Ámen.

(Leányfalu, 1982)

 


Feleségem
Szebb vagy a hajnaloknál,
és megnyugtatóbb vagy nekem, mint a csönd,
ibolyaillat lengi be arcod havát
az erdők ébredő tavaszában s fönt,
túl a fák zizzenő levélemeletein,
ahol már csak a széles mosolyú magasság
tengerében fürdik a csodálkozó tekintet, ott
keresem nekem daloló hangod égi mását,
mert Te kedvesem hozzám simuló igézeteddel
betöltöd e századdal együtt érző életem,
és boldog éveim folyója zengő hullámveréssel
szikrázik szerelmed mélyvizű medrében – kedvesem.

(Debrecen. 1973)

 


Patak vizébe mártalak
Megfürdetlek a patakban
harsánydalú hűvös habban
rád terítem tekintetem
úgy vigyázlak szép kedvesem
ezüst kígyó a kis patak
cipel hátán hullámokat
valamennyi ringó bölcső
dajkájuk a messze zengő
mohás sziklák zúgó dala
benne érik arcod hamva
fürödj kedves a patakban
szivárványszínt játszó habban
rád terítem tekintetem
úgy vigyázlak szerelmesen.

(Mátraháza, 1963)

 


Házsorok
Beleng a tavasz az ablakon
szél pendül borostás arcomon
szép szelíd szerelmet álmodok
s veletek öregszem házsorok.

(Téglás, 1973)

 


Perlekedem
Perlekedem önmagammal
versben fogant dalaimmal
a téli fák árnyékával
a fénykelyhek játékával
perlekedem sorsom véled
hozzám kötöztek az évek
múltunk lassan csillag-távol
jövőnk izzó kozmosz-mámor.

(Budapest, 1978)

 


Te vagy bennem
Esőt fodroz rám a nyár,
fellegekben ragyogjál.
Égjél csillagok között,
fényed belém költözött.
Pirosodj a szelekben,
szépülj varjas telekben.
Te vagy bennem minden szép,
Égbolt, tenger, hegyvidék

(Budapest, ORFI, 1978)

 


Öleljük egymást
Magányomban te vagy az élet,
fájdalmamban hozzád beszélek.
Rekkenő vággyal lesem lépted,
hajnalcsillag az érkezésed.
Napfény-derengő reggeleken
kószálunk puttonyos hegyeken.
Öleljük egymást úgy mint régen
japánakácok gyűrűjében.

(Budapest, ORFI, 1978)

 


Kezem az ütőereden
Kezem az ütőereden.
Így hallgatom szíved beszédét.
Sorsomba lüktet életfohászod
a mély-csöndű igéket nekem számlálod
hogy csillapítsd vergődéseim kóbor éhét.

Mozdulataidban élem
napjaim fojtott-tűz nyugalmát.
Gejzírként török fel Benned
terítsd rám gyóntató szerelmed.

(Rózsadomb, 1981)

 


Kalászos mezőkről
Még alszik a feleségem.
Álmában hajnal-kedvű madarak
énekelnek.
Húsz évvel ezelőtti valóját idézem,
szép-akaratú nyár termését.
Csillagként gyúlt sorsomba
és azóta ragyogja életem partvidékét.
Álmodó csend nyugalmában
festem magamnak modelljét.
Teste megőrizte lányos sugárzását
karcsú szellők nyújtóznak bőrén
s a fény szeplő-gyöngyöket perget
arcára.
Lelke kalászos mezőkről
költözött belém,
arról a tájról, ahol marhahajcsár
őseink Bocskai vitézeivé szelídültek.
Már ébred a kedves.
Tekintetén holnap-beszédes
mosoly nyílik
s amint nézem
emlékködökből felsejlik ifjúságunk.

(Hévíz, 1982)

 


Két évtized köteléke
Az ég alatt s a föld között
a sorsunk összeköltözött.
Hátra nézünk mosolyogva
ránk borong a tölgyek odva.
Húsz éve – suhogva égtek
lombjuk közt pattant az ének.
Azóta fonnyadt öregség
roppantja a fák gerincét.
Csokrokban ülő hóvirág
szemérmes csendjét szórta ránk.
A varjak léghajó-hadát
röpítő szelek sodorták.
Akkor csak előre néztünk
most pedig emlékeinkben érzünk,
minden elmúlt, megtett évet
sorsébresztő messzeséget.
Emlékeink igazában
történelmet őrző áram
gyújtja bennünk a világot
jövőnkbe vibráló lángot.
Két évtized köteléke
szerelmünkben élő béke.

(Budapest, 1981)

 


Sirályok
Megérkeztek a vendégek
Duna-parti szálló fények
pihennek a reggelekben
szárnyuk ölelése rebben.
Fehérlombú hideg reggel
keringőznek a szelekkel.
A tenger habzású égen
virággá nyílnak kevélyen.
Köröznek fölöttünk hosszan
torkukban énekük moccan.
Síró örömüket küldik
dallamuk eljut a földig.
Háztetők gerincén állnak
mint egymást vigyázó század.
Csőrükre tűzik a Napot
ők maradnak, én ballagok.
A búcsú nekem nagyon fáj
mit üzensz nekem szép sirály?

(Budapest, 1983)

 


Szeretnék szépen … Férfivers
Ötvenen felül
az Ember készül,
hogy a halálra
csikósként felül.
Nem mintha annyira vágyna
a földi-mély agyagos ágyba.
De romlik a szív, az idegtornya
hullatja falát a fáradt porba.
Nem voltam s nem vagyok búimádó
de érző sorsom sok-mindent látó.
Éppen ezért, ha kopognak értem
a búcsúzáskor nem roggyan térdem.
Szeretnék szépen, suhanni halkan,
a címzett én leszek, hogy meghaltam.

(Budapest, 1982)

 

 

 www.ausztrianekunk.hu  – pályázati felhívás

 

Bieliczky Joó Sándor (1929-1983) Ausztriában írt versei

PERNYÉVÉ ÉGETETT

Napszőkített fények kazlaiban égek
perzselő mámorral járom a vidéket
reggel ébredéskor párásak a hegyek
szürke hályogukban forrnak a reggelek.
A távoli utca szelíd kanyarjában
egy fakó Krisztus-kereszt előtt megálltam
fekete tábláján aranyba vert nevek
őrzik a márványba vésett történelmet.
Ezerkilencszáznegyvennégy: gyilkos álom
bombák rügyeztek a levegő-sétányon
ördög süvítéssel robbantak a tájba
szívekbe tépődött szekercés szilánkja
éles és göcsörtös jajszavakba pergett
pernyévé égetett száz emberi lelket.
Fölöttem repülő húz a magasságba
nem cipel most terhet ezüst vakítása
pajkos fényes kedvvel köröz mint a madár
szárnyai tövéből nem perdül a halál.
Tegnap a színházban Mozart lelke zengett
ellenetek dalolt háborús keresztek.

(Salzburg, 1973.)

A MOZARTEUMBAN

Zsong és zenél a népes folyosó
árad az ének akár a folyó
fiatal hitek vágya ez a ház
az ifjak lelke benne a parázs
van köztük néger, japán és magyar
a művész mindenütt egyet akar
egy lombbá sűrűsödik az álom
az enyhülő boltíves világon
Békét mintáz a szív muzsikája
bronzba lobban sors-kozmoszunk álma
dallam repeszti az utcák kövét
tépi a sátán páncél köpenyét
hidakat épít a csillagokba
s visszaköszön ránk hívón ragyogva
kötél-hágcsók a zengő hangjegyek
kapaszkodjunk beléjük Emberek
erős karokkal fogjuk idegét
a magasba törés áramkörét
eggyé szelídül néger és japán
s Békébe lépünk Mozart ajtaján.

(Salzburg, 1973.)

CSILLAGTEREMTŐ

A kavics-kemény Idő
erősebb a márványnál
Mozart csillagteremtő
zenéje a halálnál.

(Bécs, 1976.)

MOZART SZÜLŐHÁZÁBAN   

Mester, most körtéket fényez a nyár
barack illatoz a kert csendjében
gőgjében dölyfös a salzburgi vár
fölötte a múlt tékozló ében
az Ünnepi Játékok vihara
lelkedből pattan s Kozmoszba perzsel
békére derít muzsikád hangja
Benned épül minden érző ember.
Jártam szülőházad emeletén
a lépcsők visszhangja Téged lehel
átzendültél a falak bronz meszén
dermedve álltam az ajtód előtt
szívembe csengtek bódult századok
első hegedűd zengte az Időt
parázs húrjain álmod átragyog
halk gyászban őrzik kezed áramát
a zsenge dalok pelyhes örömét
a melódiák hamvas bánatát  #160;
zengésében Te vagy az öröklét
a hívó fények betörtek Hozzád
a forró neszek éji varázsa
liliom-sárgán derengett szobád
s csonkig sistergett a gyertyák szála
gyehenna-tüzű itt minden reggel
Salzburg otthonod, hazád a Világ
boldogabb lehettél volna Mester
ha ezt megsejti hideg Konstanzád.

(Salzburg, 1973.)

IBOLYÁT NYIT AZ ÉG

Esik az eső süt a nap
a mókus makkot riogat
vadkörte koppan köröttem
gurul fanyar zöld körökben
derűt lehel a hegytető
virágkohó a völgyteknő
a csorda-lassú fellegek
körbe öntözik a hegyet
majd rázokognak a tóra
és surrannak mint a gólya
szelek sarkantyúzzák őket
fényt fakasztva az időnek
robbantják kormos seregét
havas ibolyát nyit az ég
tisztul a szirma s tűzbe csap
a fellegekből ránk tört nap
a tóra gyújtja sugarát
körtefák szívják aranyát
gyerünk a partra itt a nyár
a vitorlánkon szellő jár
siklunk dal-csendes délelőtt
s örvényt gyűrűz az evezőnk.

                                           (Salzburg-Mattsee, 1973.)

SCHILLER ÉS A LÁNY   

A sima-homlokú égen
tenger-csend nevet ránk kéken
levél-rezgésű levegőt
szikráznak fent a hegytetők.
A szomszéd padon a leány
szerelme harmat-hajnalán
csókba álmodja életét
évei csengő énekét.
Schiller verseit olvassa
sorsát lelkébe olvasztja
bódult harang szíve mélye
költőket zár rejtekébe.
Költő és vers ketten eggyek
mint a dallal a hangjegyek
a lány könnyek között reszket
Schiller vall neki szerelmet.

                                             (Salzburg, 1973.)

HAZÁM A TÁJ

Mindent szeretek ami szép
és bölcs lelkét a csendnek
álmodom a Holnap ízét
s dalát az értelemnek
hangszerként zendül a hegyek
örök varázsa bennem
hazám a táj s odamegyek
hol barátként vár engem
a Mátra szelíd szerelme
a Bükk komorló kékje
a fenyők illat-keresztje
s kettőjük fény-zenéje
az Alföld akác-felhője
a rigók rikkanása
a puszták szikes bőre
a Daru-zug juhásza
távoli szülővárosom
dobogó közelsége
sorsát sorsommá vállalom
így vagyok csak egy véle.

                                        (Salzburg, 1973.)

GOETHE ÉS SCHILLER    

Goethe és Schiller egymásra néznek
nem rabolta el őket a végzet
– a költészet kozmoszában élnek.

A teret és időt átragyogják
a zendülő hitet egybe fogják
– dalukkal sorsunkat körbefonják.

Szeretve szenvedtek minden szépet
szellemük őrzi a küzdő létet
– jövendők hajtanak nekik térdet.

Goethe és Schiller a halott-élők
a jót a Földre betűkkel mérők
– előttünk az örök újralépők.

Bécs horizontjánál messzebb látnak
nagy álmukat adják a világnak
– s fölöttük századok muzsikálnak.

                                                    (Bécs, 1976.)

A SZÉP GRINZINGBEN

A pince mélyén bizony jó volt,
kóstolgattuk a vörös óbort,
dallamok futó örömében
izzott az arcunk gyertyafényben.
Csillagreszketőn szólt a lelkünk,
a századoknak énekeltünk,
kis társaságunk volt a Béke,
az egyetértés nemzedéke,
a szépre-vágyók hajnal-álma
a szárnyait lebbentő pálma.
Beethoven is megfordult itten,
oltotta szomját szép Grinzingben.
Őrzi a sétány lába nyomát
a táj varázsa költősorsát.
Zenével indult örök útra,
áldását adva Schubert úrra.

                                          (Bécs-Grinzing, 1976.)

 

* * *