Bieliczky Joó Sándor versei a Szó-Csergetés című kötetbe
Bieliczkyné Buzás Éva: Ezt a válogatást Bencze Attila újságíró kérésére állítottam össze.
A felhívásban ezt írta: „Egy hajdúszoboszlói irodalmi kis közösséggel úgy döntöttünk, hogy hamarosan életre hívunk egy verses antológiát, amely hiánypótló kiadvány lehet a város életében. Az a célunk, hogy minden olyan alkotó belekerüljön a kötetbe, aki Hajdúszoboszlón élt és él, vagy bármi köze is volt, van ehhez a városhoz.” Örömmel láttam a szellemes, szép címoldalt is.
Bieliczky Joó Sándor rövid életrajza:
- december 12.-én született Hajdúszoboszlón, a Kossuth u. 33. szám alatti egykori házban. 1936-ban meghalt az édesapja, Joó Sándor, a hajdúszoboszlói város tisztviselője. 1940-ben édesanyja férjhez ment Bieliczky Béla nyugdíjas századoshoz. Nevelőapja adoptálta, (nevére íratta), ekkor lett Bieliczky Sándor. Halála után vegye vissza édesapja nevét is, és neve legyen kettős: Bieliczky Joó Sándor.
Újságíró, költő volt. Többek között a Petőfi Népe (Kecskemét) és a Hajdú-Bihar megyei Napló (Debrecen) című napilapok, valamint a Pesti Műsor című heti magazin munkatársa volt. Az újságírás, szerkesztés mellett irodalomtörténeti kutatásokat folytatott és lírai verseket írt. 1983. május 8-án halt meg Budapesten súlyos, gyógyíthatatlan betegségben. Ma már a hajdúszoboszlói Vénkerti temetőben nyugszik nagyszülei és szülei mellett. (Védett sírban.)
Megjelent kötetei (magán kiadásban):
„Ez maradt belőlem …” – Válogatott versek és írások. (2008. Budapest)
„Ez maradt belőlem …” Válogatott versek. 2., bővített kiadás (2013. Debrecen)
„Ez maradt belőlem …” Válogatott írások. 2., bővített kiadás (2014. Debrecen)
„Én + Te = Mi”. Bieliczkyné Buzás Éva krónikája (2012. Debrecen)
Verseit, írásait a Szókimondó – Hajdúszoboszló kulturális folyóirata folyamatosan közli.
*
NAGYANYÁM
Ezüst hajának
Szemfedője volt
Frissen vasalt
Suhogó fejkendője.
Szoknyája korcán
Az Idő foga fénylett,
Míg vasárnaponként
Ment a temetőbe.
Zsoltáros kezével
Virágot palántáIt
S lelkéből kicsordult
A siratóének,
És emlékeinek
Tisztult horizontján
Kéklő nyárként szöktek
a pergament évek.
Gyermekkoromban –
Tűnődve néztem
Lisztet szitáló
Hervatag kezét,
S a kemencepadkán
Mohón kóstoltam
Leveles, illatos
Cseresznyés rétesét.
A sírja fölött mély,
Kopott már a fejfa,
Vén betűk kígyózzák
Egyszerű nevét:
Az őszirózsás szél
A hant könyvét lapozza,
S én feldobogni érzem
Porladó szívét.
(Megjelent: Kiskunság, 1957. augusztus)
ÉNEK A SZILVAFA ALATT
A csillagok,
ez aranyló égi hangjegyek,
távoli sétahajók az ég
kormos óceánján
s én állok az őszi szilvafa alatt
és várom a kedvest
fecskeszárnyú gondolataimmal,
ha nincs velem,
a búcsú és a messzeség
óráit élem,
egyedül vagyok milliók között,
nem érzem a szépség erejét,
az élet kínálkozó jóságát,
az órák lüktetésében
a holnapot zengő perceket
fáradtnak és ernyedtnek érzem
a lábaimon cipelő súlyom,
lőtt szárnynak kezem árnyékos röptét
s ha feltűnik előttem
gyermekesen mámorító termete,
e csupa boldogságot lobbantó láng,
örök mosolya feltámadt életemnek,
szárnya sóvárgásaimnak,
kilométerkövei megtett
szerelmes utamnak,
a szilvafa alatt fohászom
száll felé
és szívének ezüstkacagású
ablakán
betekintek megnyugvó
szerelemmel
és mindent, mindenkit
feledek,
csak őt nem,
mert Éva örökké feledhetetlen.
(Hajdúszoboszló, 1962. október 8.)
FELESÉGEM
Szebb vagy a hajnaloknál
és megnyugtatóbb vagy nekem, mint a csönd
ibolyaillat lengi be arcod havát
az erdők ébredő tavaszában s fönt
túl a fák zizzenő levélemeletein
ahol már csak a széles mosolyú magasság
tengerében fürdik a csodálkozó tekintet,
ott keresem nekem daloló hangod égi mását,
mert Te kedvesem hozzám simuló igézeteddel
betöltöd e századdal együtt-érző életem
és boldog éveim folyója zengő hullámveréssel
szikrázik szerelmed mélyvizű medrében –
kedvesem.
(Debrecen, 1963. március)
GYÖKÉRRÉ FONTA
Mit látok benne? Kék eget.
A bennem nyíló kerteket.
Szarkaláb-szárnyas réteket.
Az égbolt-tiszta életet.
Mit hallok benne? Rőt-zenét.
Álmok hajnali szerelmét.
A folyók habzó ritmusát.
Versekbe kábult tűz-tusát.
Mit érzek benne? Láng-csendet.
A lelke öblén merengek. –
Háborgó tenger énekét.
A mosoly lázas értelmét.
Mit hiszek benne? Önmagát.
Sorsát sorsomnak adja át. –
A szelíd szigor dallamát.
A zengő mámor himnuszát.
Mért bízom benne? Ő a tett!
Gyökérré fonta létemet.
Buzdító forró akarat.
Holnapjaimmal akarlak.
(Budapest, Margitsziget, 1975. július 17.)
ŐSZ A VÉNKERTBEN
Barna mosolyú, ódon
nádas pajták
recsegő gerincű
gémes-kutak
évtizedek emlékét őrző
zöldbe harsanó
csenddé nyújtózó vén diófák
táncos kedvű nádas
hajlik a szélben
a körte és szilvafák
érett gyümölcsüket kínálják
szótlan, nagy cintányérok a
napraforgók
távolabb egy paraszt
régi, kedves cimborám
mossa a boros hordót
száll, kering a szüret illata
csorduló cukor pattan
a telt gerezdek hátán
s ahol a dűlőút
belefut a felhő-habokat tartó
birsek és almafák zöldjébe
ott töpörödik nagyapám kunyhója,
ráncos már, faláról lehullt a vakolat
gyérül tetején a nád
vékony ezüstben becsordul rajta az eső …
megtelik a kosár körtével
s az útkanyarban az öreg visszakémlel
sajgó emlék a tekintete
áll még a rozoga pajta
együtt öregedett a nagyapámmal …
(Hajdúszoboszló, 1966. augusztus 28.)
SÉTA SZÜLŐVÁROSOMBAN
Jódszagú délután, brómfény alkonyat
percenő színek takarják arcodat,
a kapuk előtt korhadó kispadok
itt formálódtak az induló sorsok
Lidi néni a csillagokból jósolt,
a szívünkbe tágult a messze égbolt,
csak lányok szépülnek oly tiszta hittel,
mint az én városom fiatal szívvel.
(Hajdúszoboszló, 1970. április 4.)
HAZÁM A TÁJ
Mindent szeretek ami szép
és bölcs lelkét a csendnek
álmodom a Holnap ízét
s dalát az értelemnek
hangszerként zendül a hegyek
örök varázsa bennem
hazám a táj s odamegyek
hol barátként vár engem
a Mátra szelíd szerelme
a Bükk komorló kékje
a fenyők illat-keresztje
s kettőjük fény-zenéje
az Alföld akác-felhője
a rigók rikkanása
a puszták szikes bőre
a Daru-zug juhásza
távoli szülővárosom
dobogó közelsége
sorsát sorsommá vállalom
így vagyok csak egy véle.
(Salzburg, 1973. augusztus 17.)
LEÁNYFALU
Fény, madarak, levegő,
gyümölcs hazája, Leányfalu.
Ének, dal, víz, forrás
fák, erdő zuhogó csendje, Leányfalu.
Őz, vaddisznó, fácán,
fényre feszített nyugalom, Leányfalu.
Habfodrozó szépsége a Dunának
művészek és művészet harangszava,Leányfalu.
Maradj örökre buja gyönyörűség
romantikája az évszakok nászának
két karú öröme a pőre szerelemnek
hajókürtje az ifjúság mosolyának
temploma a szabadság tiszteletének
lendülete a munka boldog születésének
Legyen áldott a neved Leányfalu.
Ámen.
(Leányfalu, 1982. július 27.)
KÉT ÉVTIZED KÖTELÉKE
Az ég alatt s a föld között
a sorsunk összeköltözött.
Hátra nézünk mosolyogva
ránk borong a tölgyek odva.
Húsz éve – suhogva égtek
lombjuk közt pattant az ének.
Azóta fonnyadt öregség
roppantja a fák gerincét.
Csokrokban ülő hóvirág
szemérmes csendjét szórta ránk.
A varjak léghajó-hadát
röpítő szelek sodorták.
Akkor csak előre néztünk
most emlékeinkben érzünk,
minden elmúlt, megtett évet
sorsébresztő messzeséget.
Emlékeink igazában
történelmet őrző áram
gyújtja bennünk a világot
jövőnkbe vibráló lángot.
Két évtized köteléke
szerelmünkben élő béke.
(Budapest, 1981. december 31.)
FIATAL IDŐ SODOR …
Menni kell, fiatal idő sodor,
nem állhat tétlenül az élő
váll-feszítve, küzdelemre gerjedve
villanó izmokkal napfénybe mártózva,
hulló esőbe görnyedve, kard-hegyes jégcsapokat törve
menetelni kell a váró tavaszok felé
és útközben megvívni ádáz elleneinkkel
s önmagunk gyarlóságaival
menni kell és sohasem hátranézni
előre, bátran és mindig lelkesebben
szívünkben felhő-fehér szeretettel az Emberért,
tisztára mosott szavakkal ajkunkon
mindig az igazat, a zengő őszinteséget
hirdetni, megszenvedve egy-egy futó mosolyukért
ha nehéz és kínos is, de mindig hitet
gyújtva őszinte vallomással a lelkünkben
nyíljunk ki előttük, mint a hajnali égen
a nap tüze, legyünk emberek érzéseinkben,
tetteinkben, a kimondott szavak melegében
mert menni kell,
sodor a fiatal idő minket …
(Debrecen, 1965. szeptember 25.)