Bieliczky Joó Sándor: Utolsó aratás

Bieliczky Joó Sándor: Utolsó aratás

 

B.S.képek18

 

Aratás

Alig várta a reggelt. Hajnalban felébredt, és nyugtalanul forgolódott az ágyában. Elkerülte az álom a szemét, gondolatai nem engedték, hogy elszenderüljön. Felkelt. Megitatta a jószágot, tett-vett az istállóban, körbejárta az udvart, ujjai hegyével meg-meglegyintette a gyümölcsfák harmatos leveleit.

Még aludt a falu. Csak a kiserdő környéke volt hangos. A korán ébredő madarak éneke jelezte a hajnal érkezését. Mellényét összehúzta, és megindult a kert vége felé.

A közelben náddal benőtt tó terült el. Benne szárcsák lubickoltak. A sekélyebb részen pedig egy gólyapár kémlelte a vizet, hátha akad egy ízes falat a kicsinyeknek.

Rátámaszkodott a kerítésre. Széna-illatot sodort felé a szél. A Kereki-dűlőben hullámzott a búza. Arcán ráncok sűrűsödtek, hosszasan elmerengett, aratási emlékek villantak fel előtte. Megtörölte a homlokát, és mélyet sóhajtott. Fojtogató érzés szorongatta a torkát. Olyannak érezte magát, mint a magatehetetlen gyerek.

A hetvenharmadikat tapossa, izmai még nem ernyedtek el, karja erős. Ha kell, most is vállára kap egy zsák kukoricát. De hiába… elszálltak fölötte az évek, a haja fehér, és ő már öregemberként szerepel a köztudatban. „Öreg, nyugdíjas szövetkezeti tag vagyok, egy éve, hogy elbúcsúztattak a közgyűlésen.”

Pedig, hogy kérte annak idején az elnököt:

János fiam, hadd maradjak még legalább egy évet a szövetkezetben! Nem tudok én dolog nélkül lenni. A gyerekek kirepültek a családi fészekből, a feleségem ellátja az aprójószágot, megfőz, kenyeret süt – talál munkát magának. De én… Üljek az eperfa alatt és nézzem a komondort? Megöl az unalom, fiam.”

Az elnök akkor így válaszolt:

Péter bátyám már rászolgált a pihenésre. Tizenhat éve dolgozik a szövetkezetben, korábban pedig cselédként tengette életét az uradalomban. Nem engedhetjük meg, hogy idős tagjaink kizsigerelve, betegen menjenek nyugdíjba.”

Hirtelen félbeszakította gondolatait. A kavargó emlékek még jobban felkorbácsolták, elszomorították. Világéletében szeretett dolgozni, mindig a munka lelkesítette, adott szárnyat neki. S ennek ellenére is búcsút kellett vennie a brigádtól, a hétköznapok örömétől, nyűgétől, az igazi élettől, a munkától. Milyen szépek is voltak a régi hajnalok, a korai ébredések, a mezőkön megtett út a búzáig, vagy a kukoricásig!

S amikor a szükség úgy hozta, még az alkonyati szürkületben is dolgoztak. S azok a felejthetetlen szalonnasütések! Együtt volt a brigád jóban, rosszban. Nem ismerték a lehetetlent, a kényelmeskedést, a válogatást.

A csordás kürtje felharsant a faluban. Hosszan, elmélázva, mélyen zengőn szállt a hangja. Ez a mindennapi „riadó” egyik kedves színfoltja volt életének. Gyermekkorában ismerkedett meg ezzel a hajnali zenével, hiszen a nagyapja volt a falu csordása, és mindig vitte magával őt is a legelőre. Korán megtanulta és megismerte a pásztorkodás minden csínját-bínját. S most a kürt hangjának hallatára magányos elmélkedése közepette elevenen, frissen törtek fel a régi, ifjúkori emlékek. Látta magát fiatalon, amint a bálban pörgette, forgatta a csárdásozni szerető lányokat.

S hogyne emlékeznék arra a vasárnapi mulatságra, amikor először táncolt a falu legszebb lányával, Bojtár Marikával! Csak szülői felügyelet mellett kísérhette haza.

De azon az éjszakán ébren álmodozott a nádszálvékony, karcsú Marikáról. S a jó sorsa úgy hozta, hogy néhány hónap elteltével már a felesége lett.

Csikordult a konyhaajtó. Felrebbent emlékezéseiből. A felesége kiáltotta nevét:

Péter, hol vagy? Siess, meg ne fázz!”

Éppen olyan aggódón, csalogató szépen szólt a felesége hangja most is, mint házaséletükben mindig. Amint Péter bácsi a küszöbhöz ért, vádoló tekintet és korholó szavak várták:

Idős ember létedre nem vigyázol magadra! Tudod, hogy tavaly tüdőgyulladásod volt, mennyit szenvedtél a magas láztól! Vagy már elfelejtetted azt a kínkeserves három hetet?”

Jól van már, ne zsörtölődj! Megfojt a szoba levegője. Amikor megszólal a kakas, olyan nyugtalanság és mehetnék vesz rajtam erőt, hogy alig bírom magam türtőztetni és csillapítani. Az ablakon át beáramlik a föld szaga, hallom a kalászok feleselését is…” – majd összeszorította az ajkát, száját lezárta a fájó némaság. Könny tolult a szemébe, és bement a házba.

Alig várta a reggeli nyolc órát. A szövetkezet elnökének tegnap megüzente, hogy ma felkeresi. A válasz így hangzott: „Jöjjön, Péter bátyám, reggel 8 órakor várom az irodában.” Szépen megborotválkozott, kicsinosította magát, izgalmában még az evésről is megfeledkezett. A kenyeret és a kolbászt később is megtalálja, de ha késik, az elnök már nem biztos, hogy megvárja, mert más felé szólítja a kötelesség.

Berki János, a szövetkezet elnöke jókedvűen köszöntötte a percnyi pontossággal érkező Karika Pétert.

Mi járatban van Péter bátyám? Csak nincs valami baj? – komorodott el az elnök.

Dehogy is nincs – kapott a szón az idős ember. – A legnagyobb baj az, hogy megöregedtem. A másik baj pedig az, hogy…”

No, csak ki vele bátran, ne tartogassa magában azt, ami nyomja a lelkét.”

„ …elpusztulok a dologtalanságban. A nyugdíjazásom óta nem lelem a helyem. Segíts rajtam, adj munkát, mert különben időnap előtt elsatnyul, elfonnyad a két kezem. Kasza vagy kapanyél kell az én kezembe, az az én világom.”

Az elnök tekintete elkomorodott. Most érezte talán először az öreg parasztok föld iránti szeretetének mélységét. Olyan sóvárgó, lüktető, kínzó érzés ez, mint a honvágy.

Csak ezen a nyáron hadd dolgozhassak még. Ezt kérem tőled.”

„Nos, én nem leszek ellene. De hol és mit szeretne dolgozni? Keresünk magának valamilyen könnyebb munkát.”

„Azt már nem! – csattant fel Péter bácsi. – A könnyű munkát adjátok az asszonyoknak. Aratni szeretnék, megvan még a régi kaszám, jobban fog, mint a borotva.”

Aratni? – álmélkodott az elnök. – Éppen a legnehezebbjét választotta?”

Az csak annak nehéz, aki nem érti a kaszálás módját – ellenkezett Karika bácsi.

Elő kaszás voltam én már cseléd koromban is, ha nem tudtad volna. Adtam én munkát a marokszedőknek.”

”Nem bánom, ha úgy akarja, kössünk egyezséget. Holnap reggel kezdjük az aratást. Reggel hat órakor legyen kint a Sós-dűlőben, Péter bátyám!”

Másnap hajnalban kinn volt. Biciklijén érkezett, a kerékpárt az egyik akácfa árnyékában nyeregre állította, ő pedig ujjai között simogatta, morzsolgatta a kalászokat. Még nem pereg a szem, idejében kezdik az aratást. Fiatalkorában mindig

a karcsú, szőke lányokhoz hasonlította a búzakalászt. Tiszta, gondozott a tábla.

Még véletlenül sem látni abban gazt. A hajnali szélben különös muzsikának tűnik a kalászok zizzenése, halk suttogása. Több évtizedes tapasztalata ez Péter bácsinak, s ahányszor kaszált a határban, vagy aratott, mindig talált valami szépet, varázslatost a hajnalban hullámzó búza percegésében. Az ébredő határban ilyenkor csendül legszebben és zengőbben a dal, hallatszik legmesszebbre az ének, az emberi szó.

Kerékpárosok csapata tűnt fel az útkanyarban. Amikor megpillantották Péter bácsit, szeretettel köszöntötték. Varga Imre tréfásan megjegyezte:

Talán elzavart az asszony a házból Péter, hogy ilyen korán kinn tanyázol a határban?”

Majd a brigádvezető odalépett az idős ember elé, és így szólt:

Péter bátyám, az én brigádomba osztott be az elnök. Több idős ember dolgozik nálunk, maguktól nem kívánunk olyan tempót, mint a fiatalabbaktól. Mindenki az erejéhez és akaratához mérten végezze a dolgát.”

Bízd csak ránk, megtesszük mi is a magunkét. Jól esik öcsém, ha emberszámba vesznek minket, lisztes-hajú öregeket is.”

 aratás 2

A brigádvezető és Karika bácsi kezet szorítottak. Egy fél óra elteltével suhogtak a kaszák, vágták a rendet. Dőlt a búza, és rándult az izom a karokon. Péter bácsi kezdett feloldódni ideges nyugtalanságából. Újra dolgozik, s ez a tudat jókedvre serkentette.

Ő haladt legelöl a kaszálásban. Boldog volt, hogy újra arathatott.

Már dél felé járt az idő, amikor Péter bácsi kezéből kihullt a kasza, s az idős ember lezuhant a földre. Társai köréje sereglettek, és szinte magatehetetlenül nézték régi cimborájuk küszködését. Látszott rajta, hogy erőlködik, szeretne valamit mondani, de nem sikerült szavakba önteni gondolatait.

Szél érte” – rohant oda a brigádvezető. Húzódjanak arrább, ne fogják el előle a levegőt! Majd megkérte Hüse Jánost, segítsen neki, hogy elvigyék Péter bácsit a hűvösre. Az egyik pótkocsira a levágott búzából készítettek ágyat, s arra fektették rá az öreget. A Zetor elindult a falu felé. Porfelhő jelezte kanyargós útját.

Karika Péter akkor aratott utoljára.

(Hajdú-Bihari Napló 1966. július 3.)