Bieliczky Joó Sándor két verse, amelyek: 1962-ben házasságkötésünk évében, és húsz évvel később 1982-ben születtek. Ez már a visszatekintés.

 

ÉNEK  A  SZILVAFA  ALATT

A csillagok,

ez aranyló égi hangjegyek,

távoli sétahajók az ég

kormos óceánján

s én állok az őszi szilvafa alatt

és várom a kedvest

fecskeszárnyú gondolataimmal,

ha nincs velem,

a búcsú és a messzeség

óráit élem,

egyedül vagyok milliók között,

nem érzem a szépség erejét,

az élet kínálkozó jóságát,

az órák lüktetésében

a holnapot zengő perceket

fáradtnak és ernyedtnek érzem

a lábaimon cipelő súlyom,

lőtt szárnynak kezem árnyékos röptét

s ha feltűnik előttem

gyermekesen mámorító termete,

e csupa boldogságot lobbantó láng,

örök mosolya feltámadt életemnek,

szárnya sóvárgásaimnak,

kilométerkövei megtett

szerelmes utamnak,

a szilvafa alatt fohászom

száll felé

és szívének ezüstkacagású

ablakán

betekintek megnyugvó

szerelemmel

és mindent, mindenkit

feledek,

csak őt nem,

mert Éva örökké feledhetetlen.

(Hajdúszoboszló, 1962. október 8.)

 

KALÁSZOS MEZŐKRŐL

Még alszik a feleségem.

Álmában hajnal-kedvű madarak

énekelnek.

Húsz évvel ezelőtti valóját idézem,

szép-akaratú nyár teremtését.

Csillagként gyúlt sorsomba

és azóta ragyogja életem partvidékét.

Álmodó csend-nyugalmában

festem magamnak modelljét.

Teste megőrizte lányos sugárzását

karcsú szellők nyújtóznak bőrén

s a fény szeplő-gyöngyöket perget

arcára.

Lelke kalászos mezőkről

költözött belém,

arról a tájról, ahol marhahajcsár

őseink Bocskai vitézeivé szelídültek.

Már ébred a kedves.

Tekintetén holnap-beszédes

mosoly nyílik

s amint nézem

emlékködökből felsejlik ifjúságunk.

(Hévíz, 1982. május 19.)