Bieliczky Joó Sándor két verse, amelyek: 1962-ben házasságkötésünk évében, és húsz évvel később 1982-ben születtek. Ez már a visszatekintés.
ÉNEK A SZILVAFA ALATT
A csillagok,
ez aranyló égi hangjegyek,
távoli sétahajók az ég
kormos óceánján
s én állok az őszi szilvafa alatt
és várom a kedvest
fecskeszárnyú gondolataimmal,
ha nincs velem,
a búcsú és a messzeség
óráit élem,
egyedül vagyok milliók között,
nem érzem a szépség erejét,
az élet kínálkozó jóságát,
az órák lüktetésében
a holnapot zengő perceket
fáradtnak és ernyedtnek érzem
a lábaimon cipelő súlyom,
lőtt szárnynak kezem árnyékos röptét
s ha feltűnik előttem
gyermekesen mámorító termete,
e csupa boldogságot lobbantó láng,
örök mosolya feltámadt életemnek,
szárnya sóvárgásaimnak,
kilométerkövei megtett
szerelmes utamnak,
a szilvafa alatt fohászom
száll felé
és szívének ezüstkacagású
ablakán
betekintek megnyugvó
szerelemmel
és mindent, mindenkit
feledek,
csak őt nem,
mert Éva örökké feledhetetlen.
(Hajdúszoboszló, 1962. október 8.)
KALÁSZOS MEZŐKRŐL
Még alszik a feleségem.
Álmában hajnal-kedvű madarak
énekelnek.
Húsz évvel ezelőtti valóját idézem,
szép-akaratú nyár teremtését.
Csillagként gyúlt sorsomba
és azóta ragyogja életem partvidékét.
Álmodó csend-nyugalmában
festem magamnak modelljét.
Teste megőrizte lányos sugárzását
karcsú szellők nyújtóznak bőrén
s a fény szeplő-gyöngyöket perget
arcára.
Lelke kalászos mezőkről
költözött belém,
arról a tájról, ahol marhahajcsár
őseink Bocskai vitézeivé szelídültek.
Már ébred a kedves.
Tekintetén holnap-beszédes
mosoly nyílik
s amint nézem
emlékködökből felsejlik ifjúságunk.
(Hévíz, 1982. május 19.)