Bieliczky Joó Sándor két verse:
SÉTA SZÜLŐVÁROSOMBAN
Jódszagú délután, brómfény alkonyat
percenő színek takarják arcodat,
a kapuk előtt korhadó kispadok
itt formálódtak az induló sorsok
Lidi néni a csillagokból jósolt,
a szívünkbe tágult a messze égbolt,
csak lányok szépülnek oly tiszta hittel,
mint az én városom fiatal szívvel.
(Hajdúszoboszló, 1970. április 4.)
ALSZIK A KIS BALÁZS
Rügyekből pattannak
a fehértüzű virágok
a zöld örömű tavaszban
látom a nagy ölelésű világot,
köröttünk gyermek alszik,
forró csend az álma,
átkarolja őt a szeretet
és a fény-húrok muzsikája
ha nyitja szemét, benne látom sorsom,
a jövendőnk, a csillagok földi érkezését,
érte nyúlok, ölembe zárom, mint könyv a betűket,
mint az ember szeretteinek örök emlékképét.
(Debrecen, 1970. április 5.)
(Budai Ákos Balázs a keresztfiunk)
Bieliczky Joó Sándor magánjegyzeteiből
A gépíró. „A költő már évek óta nem volt szerelmes és egy szép nyári hajnalra virradóan nagyot dobbant a szíve. Hírtelen oda kapott és … egy kislány kezére tévedt a keze. Nem a szervi szívbaj dobogtatta meg az örökmozgó és daloló kis gépet, hanem a szerelem. Mi mást tehetett, bevallotta. „Én is magá … Téged” – helyesbített harmadik találkozásuk napján a lányka.
Egybe szerelmesedtek, összeházasodtak.
A költő írta a verseket, a kis feleség-gépíró pedig pötyögtette a verseket. Csupa vers volt minden a szobában. Még a virágok is versből voltak. Az írógép már kívülről szavalta az összes verset.
És a kicsi feleség pedig … az írógéppel szavalt együtt. Hiába! Ez a világ rendje. A költő, vagy író, vagy újságíró házasélete csak akkor tökéletes, ha a felesége gépíró is. Milyen furcsa érzés lehet, amikor a múzsa önmagát pötyögteti az írógépen?!”
(Debrecen, 1963. június 15.)