Bieliczky Joó Sándor (Emlékek 1967-ből)

Bieliczky Joó Sándor (Emlékek 1967-ből)

MIKSZÁTH  KÁLMÁN

(1847. január 16 Szklabonya – 1910. május 28. Budapest)

Mikszáth_Kálmán

 

 NÉGY NAP “GÖRBE ORSZÁGBAN”

Mikszáth-emlékek nyomában

III/1.

   Már ötvenhét éve halott. Ki hinné, hogy egy félévszázad elteltével is milyen kitörölhetetlen mélyen él a nógrádi emberek szívében, az idősebbek emlékezetében. Még most is vannak Nógrád megyében olyan emberek, akik személyesen ismerték, beszéltek vele, közvetlen környezetében éltek. Ők őrzik féltve az emlékeket, a Mikszáthtól hallott mondatokat, a vele kapcsolatos történeteket. Gyorsan pereg az idő, sürgetnek a napok, tettekre serkent az irodalom iránti rajongás és tisztelet, gyérülnek az egykori ismerősök, az élő tanúk, akiknek vallomásait csokorba kell kötni, hogy fenn maradjon az utókornak.

 

 

 

BALASSAGYARMAT

Első állomáshelyünk. A fő utcán kirajzolódott előttünk a nagy sárga épület, a hajdani megyeháza. Emléktáblát helyeztek el a falán, rajta ez a szöveg olvasható: „Az itt töltött rövid

hivataloskodás után indult a magasba, hogy irodalmi munkásságával minden művelt nemzet előtt örök dicsőséget szerezzen a magyar névnek.”

  Igen, a kezdő fiatal író valóban rövid időt töltött Balassagyarmaton. 1871-ben került ide és későbbi apósa, Mauks Mátyás mellett szolgabírói esküdtként (gyalogesküdtként) helyezkedett el. Erre az időre esik, hogy Mohorán megismerkedett Mauks Ilonával, akit majd feleségül vett.

 

Balassagyarmat Megyeháza

 

Az egykori megyeháza, ahol Mikszáth dolgozott.

Hol találhatók Mikszáth-emlékek, él-e még olyan szemtanú, aki ismerte, látta, vagy emlékeket őrzött meg a szülők, vagy mások elbeszélése alapján?  Megkezdődött a kutatás, a keresés, az érdeklődés, az izgalmas utazgatás. Hiszen nem csak Balassagyarmat volt tervbe vett kutatásunk egyedüli központja, hanem Mohora és Horpács is szerepelt programunkban. Először időzzünk egy keveset Balassagyarmaton.

Első utunk a Palóc múzeumba vitt. A Mikszáth-szobában sok érdekes emlék villantotta a nagy magyar író életének, munkásságának egy-egy epizódját.

Láttuk arany óraláncát, benne Jánoska fiának fényképét. És az imádott kisfiú játékait, amelyeket az író féltve őrzött dolgozó szobájában. Ott van utolsó, félig szívott szivarja és kedvelt selmeci pipája. És jegyzet füzete, amelyben csak gondolat-töredékeket rögzített. Milyen gondolatok olvashatók a kitárt szárnyú füzetben?

Tavasszal a galambhangért is érdemes lehajolni, a rózsákat is (…)”

„Hallom, hogy Tisza és Bánffy fúzionál. Igen, összeadják az ellenségeket is, az lesz a legnagyobb párt Magyarországon.”

A falon látható Feszty Árpádné Jókai Rózsa festménye az íróról, s az egyik vitrinben ott van az 1873-ban keltezett esketési levél, amelynek szövege így hangzik:

„Esketés napja : 1873 július 13. Neve és állapota: Mikszáth Kálmán János, született Veres Mária törvényes fia, író. Menyasszony neve: Mauksch Ilona Éva kisasszony, Mohora Neográd megye. Születési és lakhelyük a ház számával – Budapest, Erzsébet szálloda. A tanuk neve: Kovács Lőrincz, miniszteri tanácsos, Wagner Lajos, tanár. Összeeskető lelkész neve: Bachet Dániel.”

Mikszáth mostoha és nehéz anyagi körülmények között élt Balassagyarmaton. Emiatt nem akarta Mauks Mátyás az íróhoz férjhez adni lányát, Ilonkát.

 

AZ  EMLÉKEZETES LEVÉL

Néhány év elteltével az író lelki töprengések és önmarcangoló vád közepette levelet írt a hitvesnek, amelyben szűkös anyagi okokra visszavezetve kéri feleségét, hogy váljanak el.

Az 1875 novemberében íródott levél így hangzik:

     „Kedves Ilonkám!

     Lelkem mélyéig meghatva, elboruló szívvel és a legnagyobb hálával írom e sorokat, hogy azt a boldog két esztendőt, amit együtt töltöttünk, magának megköszönjem. Soha semmi nem tudná a fényét és édes emlékét elhomályosítani lelkemben. Pedig tökéletesen mégsem voltam boldog, mindig fájt, hogy nem részesíthetem abban a kényelemben amelyben hazulról szokva volt és ha nélkülözni láttam, mennél bátrabban, türelmesebben vitte nehéz keresztjét édes Ilonkám, annál inkább szenvedtem és nem volt módomban változtatni rajta. Reménylem öreg, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy azt megtettem amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta, hát nem tehetünk ellene. Azt talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak és így lassanként fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való életben. Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna? Tegye szívére a kezét és mondja ki az igazságot, hogy „nem”. Ahogy én magát ismerem, tudom, hogy ezt nem

is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, mely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha az út lefelé vezet. Sokáig küzdöttem lelkemben, meg lehet róla győződve, hogy nagy fájdalommal mondok le magáról, de becsületes ember vagyok, hát ennek meg kell lenni. Ki kell mondani a nagy szót: „váljunk el”.
A szülei, tudom, örülni fognak, kérje meg édesapját, hogy adja ki ellenem a válópert, bármi okot is mondanak, én mindenbe beleegyezem, egyszóval sem fogok ellenkezni.”

 

ANNYI  NÉMA  KÖZT

      Eddig a levél. Hangvétele tele van szomorúsággal és felesége iránti felelősségérzettel.

A kínkeserves sorokból kicsendül az író nehéz anyagi helyzete, amely meghatározója sorsa boldogulásának. Mauks Ilona jómódú családból származott, s az író nem akarta, hogy az ifjú feleség nélkülözzön, szűkölködjön. De ugyanakkor a lélekkel írt sorokból kicsendül Mikszáth optimizmusa, önmaga tehetségébe vetett hite, a megálmodott cél beteljesülése, az, hogy nem torpanhat meg a megkezdett úton, neki szívével és gondolataival kell harcolnia a magasság eléréséig. Ez egyben az író ars poeticája is.

Mikszáth jó ismerője Balassagyarmaton Iványi József, nyugdíjas tanfelügyelő, aki hosszú éveken át volt tudományos munkatársa a Palóc múzeumnak. Az általa ismert történetek mellett sok értékes, hasznos útbaigazítást adott, amelynek alapján kutató körútra indultunk a környéken. De még mielőtt vidékre látogatnánk, a szomszédos falvakba, ahol több évet töltött Mikszáth és családja, jegyezzük le a 82 éves kutató és irodalombarát egyik érdekes és figyelemre méltó emlékét az íróról.

A feljegyzések szerint Mikszáthot háromszor választották képviselőnek. A második választáson, a szünetben, a Parlament folyosóján beszélgettek a képviselők. Arról folyt a tere-fere, hogy milyen az új Parlament arculata? Az utóbbi időben süllyedt és szürkült a tanácskozás színvonala – jegyezte meg az egyik képviselő. Erre a másik megkérdezte: nem mondanád meg, miért? Mire a kérdezett így válaszolt: Azért, mert ilyen embert is megválasztottak, mint Mikszáth. Tudniillik a fél fülére süket. Majd amikor az országgyűlés folytatta ülését, a vita során szót kért az író is. És elmondta, hogy milyen beszélgetésnek volt fültanúja a szünetben. Majd találóan így válaszolt: Engedjék meg, hogy ennyi néma között egy süket is helyet foglaljon.

A nagy magyar íróról fennmaradt emlékek, szólásmondások, történetek fényesen igazolják Mikszáth szellemességét, találó bírálatát, a rangnak és dicsőségnek élő képviselőkről alkotott gunyoros véleményét.

Balassagyarmatról így jutottunk el Mohorára, ahol ismét házasságot kötött első feleségével: Mauks Ilonával.

 

Mauks_Ilona

III/2.

 

Apró, szelíd dombok ölében terül el Mohora. Ez a barátságos, csinos portákból álló kis falu bevéste nevét az irodalomtörténetbe. Mikszáth itt ismerkedett meg feleségével, Mauks Ilonával. Többször megfordult apósáéknál, csak arra voltunk kíváncsiak, hogy élnek-e még a községben olyan idős emberek, akik személyesen ismerték az írót, beszéltek-e vele, s ha netán igen, akkor mit őriztek meg az emlékéből? Ilyen gondolatokkal érkeztünk meg Mohorára.

A szerencse úgy hozta, hogy még most is Mohorán él Kevicky Jolán és Etelka néni

(testvérek, mindketten felül a nyolcvanon), akik személyesen ismerték Mikszáthot, többször is beszéltek vele, de kiváltképpen a Mauks családdal kötötték őket össze a baráti szálak.

Jolán néni így vallott emlékeiről:

LEÁNYKÉRÉS”  MÁSODSZOR

      „ Az író segítségével neveztek ki 1903-ban postamesternek Mohorára. Abban az időben Mauksék házában volt a postahivatal, úgyhogy módomban volt többször is beszélni az íróval.

Jó kedélyű, sziporkázó szellemű, tréfálkozó természetű, közvetlen ember volt. Amikor anyósáékhoz jött látogatóba, akkor egy-egy napot töltött náluk vendégségben. Betegeskedett, tüdőasztmában szenvedett. Nehezen lélegzett és gyakran fulladásos roham gyötörte. Ezt onnan tudom, mert a posta melletti szobában aludt, és hallottam milyen nehezen lélegzik. Másodjára a moharai evangélikus templomban kötött házasságot ismét Mauks Ilonával. Községünk irodalomtörténeti nevezetességét az adja, hogy Mikszáth innen nősült és többször megfordult a faluban, nem pedig az a nagylombú gesztenyefa, amelyet megalapozatlanul, minden tárgyi bizonyíték nélkül elneveztek „Mikszáth-fának”. Mondván, hogy e fa alatt sokat dolgozott, írt az író. Ez inkább csak tiszteletadás az író emlékének, de ha az igazságot és a fa történetét kutatjuk, meg kell mondani őszintén: Mikszáth soha nem ült és nem is írt egy betűt sem a vadgesztenyefa alatt. Mivel lehet a tévedés ellenkezőjét bizonyítani? Avval, hogy az a porta, amelyen állt a gesztenyefa, az nem Mauksék tulajdonát képezte, hanem a szomszédét, Farkas Pálét. És ez a fa most műemlék. Ez a tévedés a romantika félreértése.”

Mikszáth 1882. február 16-án levelet írt Mauks Ilonának, amelyben ismét megkérte első felesége kezét. A levél szövege így szól:

„Kedves Ilonka! Mikor ezelőtt sok évvel elváltunk, rúgó indok az volt, hogy anyagilag ziláltan állottam s nem tudtam, hol fogok megállani a lejtőn. Jólesett – habár mindennél jobban szerettem – , ha sorsa elszakad az enyémtől.

     De föltettem magamban már akkor, hogyha valaha vinni tudom valamire, s ha lehetséges lesz még, hibámat jóvá fogom tenni.

     Az Isten meg hagyta érni, hogy egykori fényes álmaimat, melyet fiatal korban együtt szőttünk, megvalósítva lássam!
Kiköszörültem minden csorbát, nevemet magasztalólag említi az egész ország és a külföld, szeretet vesz körül ahová lépek s jövedelmem több, mint amennyiről valaha ábrándozhattam.

     Valószínű, hogy már elkéstem önnel szemben, a sors sokáig halogatta, míg ön elé léphetek soraimmal, sohasem hallottam maga felől, így azt sem tudom, nem ment-e férjhez már, vagy nem készül-e férjhez menni?

     De mert bizonyosat nem tudok, tartozom önnek azzal a regarddal, hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát.

     Azért hát arra kérném, Ilonka, ne határozzon ebben a dologban könnyelműen, maga nem olvas újságokat, s nem ismeri a viszonyokat, szerezzen hát előbb magának alapos tudomást azon fényes és előkelő helyzetről, mely magára vár a magyar társadalomban.

     Nem akarom ezzel rábeszélni, mert hisz magának volt bátorsága a »semmihez« is, bizonyára kell, hogy bátorsága legyen visszautasítani engem, még ha miniszter volnék is. Hanem a szívét, a hajlamát kérdezze meg, s akkor határozzon, s ha igenlő a válasza, írja meg nekem lehetőleg egy hónap leforgása alatt.

            Egyebekben maradtam minden körülmények között tisztelője.

            Budapest, február 16-án 1882. Mikszáth Kálmán.”

 

 ESKÜVŐRE  HINTÓVAL

      Ez a levél volt az elindítója annak, hogy Mikszáth ismét feleségül vette Mauks Ilonát és másodjára is házasságot kötöttek. Ez alkalommal a moharai evangélikus templomban.

Abban az időben Moharának és a mellette lévő szomszédos Szügy nevű falunak egy evangélikus papja volt. Mikszáthék második házasságkötésének eredeti esketési anyakönyvi bejegyzését Fábri Mihály, szügyi evangélikus lelkész őrzi.

A bejegyzés szerint Mikszáth 1883. január elsején kötött másodjára házasságot első feleségével, Mauks Ilonával.

   

Mohorai templom

 

A mohorai evangélikus templom, amelyben másodjára kötött az író házasságot.

Az anyakönyvi bejegyzésben az alábbi adatok szerepelnek: Neve: Mikszáth Kálmán, születési helye: Szklabonya, lakóhelye: Budapest, vallása: evangélikus, kora: 34 év, családi állapota: özvegy. Menyasszony neve: Farkasfalvi Mauks Ilona, atyja neve: Mauks Mátyás, anyja neve: Hercsuth Kornélia, lakó- és szülőhelye: Mohara, vallása: evangélikus, kora: 29 év, családi állapota: özvegy. Tanúk: Plachy János és Mauks Endre. Eskető lelkész: Wladár Viktor. Észrevétel: 1878. évben a Magyar Királyi Ítélőtábla 67018 sz. ítéletével törvényesen elválasztottak s most újra egybekeltek.

Fábri Mihály a következő történetet mesélte Mikszáthék esküvőjéről:

– „Abban az időben Brena Mihály volt a harangozó a moharai és a szügyi templomban.

Jól ismertem, egy egyházkerületben dolgoztunk, aki 91 éves korában halt meg. Tőle hallottam, hogyan zajlott le az esküvő. Mauksék tíz méterre laktak a templomtól. Az akkori szokás szerint, a jómódú családok hintóval érkeztek az esküvőre. Így történt ez Mikszáthék esetében is.

Hiába laktak Mauksék közel a templomhoz, a hintó nem hiányozhatott az ünnepélyes ceremóniából. A hintók végigmentek a főutcán, a volt grófi kastély előtt befordultak a másik utcába és ott haladtak egészen a templomig. Ezzel a kerülővel eleget tettek a szokásnak, hintón érkeztek a templom elé.”

Elhagytuk Mohorát és Szügyöt. Izgalommal haladtunk Horpács felé.

 

III/3.

A  HORPÁCSI  MIKSZÁTH  KÚRIA

 

Kúria 2

Szemerkélő esőben érkeztünk meg Horpácsra, ahol az utolsó éveiben már legszívesebben az 1904-ben vásárolt kis birtokán töltötte az időt az író. Vasárnap volt, komor, borús idő. Ennek ellenére is nagy volt a sürgés-forgás a faluban. Vajon hova sietnek az ünneplőbe öltözött emberek, főleg fiatalok? Percek alatt választ kaptunk kérdésünkre. A Mikszáth-kúriába, amelynek emeleti részén van a múzeum, a földszint két helyisége közül az egyiket kultúrteremnek, a másikat pedig általános iskolások oktatására használják. Az elhanyagolt parkban ütöttek tanyát a vándorcirkuszosok, s az épület főbejárata előtt felállították a céllövöldét.

Nem valami szívderítő látvány, amit láttunk a gondozatlan parkban, s az épület előcsarnokában, ahol a díszes, fából készült oszlopokat megrongálták, a falról, ha véletlenül is, de leverték a vakolatot. Szükségmegoldásból oktatási és kulturális célra vették igénybe a két helyiséget.

Ez ellen nincs kifogásunk. De, az ellen már van, hogy az illetékes szervek nem fordítanak kellő gondot a magyar irodalom egyik kimagasló alakja patinás házának rendben tartására, állagának óvására, karbantartására. Ez mindenekelőtt a helyi tanács feladata és kötelessége lenne. Ezen az estén a cirkusz tagjai szórakoztatták a közönséget a Mikszáth-kúriában lévő kultúrteremben.

Zsámboki Györgyné Pintér Julianna néni tizenhét éves volt, amikor megismerkedett Horpácson Mikszáthékkal. Mint fiatalasszony bejáratos volt az íróéknál, kedves emlékként említette: „De sok juhsavót behordtam Almáspusztáról a Mikszáth családnak. Az író gyakran betegeskedett és orvosságként fogyasztotta a savót. Mindennap megjárta Almáspusztát e nélkülözhetetlen eledelért. Egyik alkalommal így szólt hozzá az író: ha többet hoztál volna, akkor most adnék neked egy új ruhára valót. És a markomba nyomott öt koronát.”

Majd így folytatta az emlékezést:

– „Mikszáth úr, amikor még Balassagyarmaton dolgozott a megyeházán, nagyon szegény ember volt. Ezt a férjem édesapjától, Zsámboki Józseftől tudom. Ő mesélte. Egyik alkalommal az apósom Balassagyarmatra vállalt fuvart, majd betért az étterembe, hogy megebédeljen. Mikszáth is ott ebédelt az egyik asztalnál. Az ebéd számláját azonban nem tudta kifizetni, mert nem volt rá pénze. Mikszáth körülnézett az étteremben és a szomszéd asztalnál ülő fuvarosnak odanyújtotta az esernyőjét: Magának adom, ha kifizeti az ebédemet. Az apósom – mert ő volt a fuvaros – szívesen ráállt az alkura.”

Mikszáth megszerettette az olvasást Juliska nénivel. Sok könyvet kölcsönzött neki olvasásra, néhány művét pedig neki is ajándékozta. Ezeket nemrég adta át a helybeli könyvtárnak.

A nyolcvanéves Juliska néni ápolja Mikszáth feleségének, Mauks Ilonának és fiának, ifjú Mikszáth Kálmánnak Horpácson levő sírját. Mivel senki más nem törődik a sírral, ő a Mikszáth család iránti tiszteletből szerény virágait ma is kihordja a temetőbe.

Juliska néni most is őriz padlásán néhány Mikszáth-emléket. Ott láttuk Holló Barnabás szobrászművésznek az író legkedvesebb fiáról, Jánoskáról készített portréját. És még egyéb tárgyak is porosnak a padláson. Ennek a kis szobornak vagy a Mikszáth család valamelyik tagjánál, vagy egy múzeumban lenne a helye.

Májer Lajos és Bázlik Pál idős parasztemberek így emlékeznek vissza Mikszáthra:

– „Az író nagyon szerette a gyerekeket. Délben, amikor befejeződött a tanítás, gyakran ott állt az iskola kapuja előtt, libasorban kellett előtte elvonulnunk, és minden kis iskolásnak adott egy-egy krajcárt. Egy gyereket se hagyott ki az ajándékozásból.”

Négy napot töltöttünk Nógrád megyében. Sikerült olyan idős emberekkel találkozni, beszélgetni, akik személyesen is ismerték Mikszáthot, és valamilyen emléket őriznek róla. Ezek az epizódok is segítenek abban, hogy még teljesebb képet alkothassunk Mikszáthról, a nagy íróról

(vége)

Bieliczky Sándor

                                               Hajdú-Bihari Napló (1967. szeptember 19, 20, 21.)

Mikszáth

Mikszáth Kálmán 130 évvel ezelőtt, 1847. január 16-án született Szklabonyán.

A nagy magyar író iránti szeretetem és érdeklődésem diákkoromban kezdődött. Néptanító nagyapám ismertette meg velem Mikszáth alkotásait. A nemzet nevelőjét és tanítómesterét látta benne. Szerette szellemességéért, gunyorosságáért, bátor szókimondásáért.

Tíz évvel ezelőtt jó néhány napot töltöttem „Görbe Országban” azzal a szándékkal, hogy Mikszáth emlékeket gyűjtsek. Kíváncsi voltam arra, hogy a többi között Mohorán, az író feleségének szülőfalujában, valamint Horpácson, ahol az író 1905-től fogva haláláig szabad idejét e kedves otthonában töltötte, élnek-e még olyan idős emberek, akik személyesen ismerték Mikszáthot, beszéltek-e vele, s ha igen, akkor mit őriztek meg az emlékekből? A szerencse úgy hozta, hogy az említett helyeken több ilyen emberrel is találkoztam.

Mohorán ismerkedtem meg Keviczky Jolánnal és Etelkával (a testvérek felül voltak a nyolcvanon). Kiváltképpen Mikszáthné, Mauks Ilona családjával voltak barátságban. Jolán néni így vallott emlékéről: – „Az író segítségével neveztek ki 1903-ban postamesternek Mohorára.

Jó kedélyű, sziporkázó szellemű, tréfálkozó természetű, közvetlen ember volt.”

     Zsámboki Györgyné, Pintér Julianna néni tizenhét éves korában szolgálólány volt a

horpácsi Mikszáth-kúriában. Horpácsi tartózkodásának idején Mikszáth sokat betegeskedett. Tüdőasztmában szenvedett. Juliska néni egyik feladata volt, hogy naponta juhsavót hozzon Almáspusztáról az írónak, aki gyógyszerként itta.

– „Az író úr szerettette meg velem az olvasást. Sok könyvét kölcsön adta, néhány művét nekem  is ajándékozta. Ezeket nemrégen adtam át a helybeli könyvtárnak.”

*

            Mikszáth műveit félszázad óta a színház és film is népszerűsíti. Ő maga nem írt színdarabot, de szívesen fogadta művei dramatizálásának terveit. A szelistyei asszonyokat, mint operettet már életében játszották német színpadon. (1907). Regényei közül elsőnek a Szent Péter esernyőjét vitték filmre. (1917, 1935, 1958 cseh-magyar koprodukció). Ezt követte: a Vén gazember (1924-ben és 1932-ben német feldolgozásban is), az Egy fiúnak a fele (1924, 1944).

A Noszty-fiú esete Tóth Marival (1927, 1937 német és magyar verzió, 1960), az Eladó birtok (1940), A beszélő köntös (1941 első színes betéttel készült fekete-fehér film, 1969), A Gentryfészek (1941), a Beszterce ostroma (1948-1955, 1976 TV), a Különös házasság (1951), Prakovszky a siket kovács (1963 TV),  A fekete város (1971 TV), Egy éj az Aranybogárban (1971 TV), Itt járt Mátyás király (Szelistyei asszonyok 1975 TV), Kísértet Lublón (1976).

A felszabadulás előtt Mikszáth regényeinek – a kor ízlésének megfelelően – letompították társadalompolitikai élét. A Harsányi Zsolt-féle dramatizálást vették alapul. Az anekdotázó, a kedélyes Mikszáth-műveket filmesítették meg s nem azokat, amelyekből megismerhető a politizáló író.

Mikszáth több műve ismeretes a szomszédos népek és más nemzetek körében is.

Király Istvánt idézem az íróról: „Minden kísértő, fel-felmerülő különvéleménnyel szemben az igazi Mikszáth él tovább: a nagy eszményeket őrző, figyelő, gondolkodó művész, a „félelmetes író-nagyúr”; Mikszáth: a kritikai realista… Könyvei élőbbek, mint valaha is, értéküket a legszigorúbb kritikus, az idő mérte meg. S méltó helyre sorozta be őket: a klasszikusok közé”.

Bieliczky Sándor

            Pesti Műsor (1977. január 20.)