Radnóti Miklós költő életének utolsó hónapjai: 1944. május 20-án harmadjára hívták be munkaszolgálatra. A szerbiai Bor melletti Lager Heidenauban, a szörnyű körülmények között is csodálatos verseket írt. 1944. szeptember 17-én innen indították el utolsó útjára. Költészetébe vetett hite oly erős volt, hogy még az „erőltetett menet” közben is képes volt remekművek írására. 1944. november 4-én, vagy 9-én Abda község határában 21 társával együtt tarkólövéssel végezték ki. Exhumálásakor viharkabátjának zsebében találták meg a noteszába írt költeményeket. Rá emlékezünk a következő verssel.
Bieliczky Joó Sándor: EGY SZEMTANÚ ZSOLTÁRA
Bús fekete fagyos sóhajok
örvénylő sodrában hallgatok
az eclogák visszhangja éled,
fájó-didergős üszkös élet
néma jajában égtünk ketten
az emlékező görcsös csendben
tekintetében rőzse-lángok
lobbantak gyújtva zord világot
halált idéző dermedtséget
szívekben sajgó messzeséget
golyó lyuggatta tarkók vérét
a gyáva-gyilkos hóhér-vércsét
a bori kövek piros gyászát
Radnóti élni vágyó álmát.
Együtt rettegtek a halálban
üvöltő kínok áramában
látta a költőt verset írni
könny nélkül szép szerelmet sírni
a holdfényben messze merengve
beleizzva a reggelekbe.
A hazatérés volt az álma
a zord ébrenlét mécsvilága
csillagai voltak a versek
fényükkel írta a szerelmet.
A barát él, a költő halott
álmaiban az Idő ragyog.
(Debrecen, 1973. március 4.)
Koppel Jakab együtt volt Radnóti Miklóssal Borban.
Bieliczky Joó Sándor a vele való beszélgetés után írta a verset.
Radnóti Miklós (Budapest, 1909. május 5.– Abda, 1944. november 9.)