Balassa Sándor zeneszerző

Balassa Sándor zeneszerző

                                               (Budapest, 1935. január 20. –)

Balassa_Sándor-2

A Bartók Béla Konzervatóriumban karvezetést, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Szervánszky Endre tanítványaként zeneszerzést tanult. 1964-től a Magyar Rádió munkatársa lett, ahol 1980-ig a zenei főosztályon dolgozott zenei rendezőként. 1981-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés tanszékén hangszerelést tanított adjunktusként, majd docensként, 1993-tól egyetemi tanárként. 1996-ban ment nyugdíjba.

Munkásságát számos díjjal ismerték el: Erkel-díj (1972), Érdemes Művész (1978),

Kossuth-díj (1983), Kiváló Művész (1989), Nemzet Művésze (2014)

Balassa Sándor zeneszerző életének, műveinek történetét főleg addig ismertem, amíg a Magyar Rádió zenei főosztályán munkatársak voltunk. Ha találkoztunk a könyvtárban, az étteremben, a 6-os stúdióban, a Márvány teremben, vagy a Zeneakadémián, mindig barátokként beszélgettünk. Főleg arról a zenedarabról, amelynek a rádiós felvételén rendezőként dolgozott, vagy saját művéről, amit éppen komponált, vagy amit a koncerten hallgattunk.

Figyeltünk egymásra. Aztán ennek egyszer csak vége lett. Előbb ő ment el a Rádiótól, én pedig jóval később még Budapestet is elhagytam, és Hajdúszoboszlóra költöztem.

Az utóbbi időben már csak a Bartók rádióban hallottam sikeres bemutatóiról.

 

Részletek a RÁDIÓFÓNIA sorozatomból

Balassa Sándor: Legenda – kórusmű (1970, 1971)

  1. december 21-én mutatta be a Magyar Rádió Balassa Sándor Legenda című, Dsida Jenő versére komponált művét, a Rádiókórus előadásában, Sapszon Ferenc vezényletével.

Dsida_Jenő

Dsida Jenő (1907-1938)

Virány Gábor zenetörténész írásából idézek: „Balassa Sándor kórusműve Dsida Jenő mély mondanivalójú költeménye alapján született. A Hammelni legenda két részre oszlik. Az első rész a város átkáról szól: patkányok tömege falja fel az összegyűjtött élelmet, az alvó emberekbe harapnak és az áldozatok vagy meghalnak, vagy megőrülnek. A második részben azonban az igaz ember feladata tárul elénk: az a teendőnk, hogy mint a legendás furulyás, megbűvöljük, megbénítsuk, elkergessük az átkot, a rémet, a tragédiát.”

Érdemes egy kicsit előre tekinteni, hiszen Balassa kórusműve 1971-ben Párizsban nagy sikert ért el, amelyről Kroó György tudósított: „A legfrissebb komolyzenei művek párizsi rádiós-fesztiválján, amelyet a Nemzetközi Zenei Tanács évről évre megrendez, az idén is nagy magyar siker született: Balassa Sándor Dsida Jenő versére írott Legenda című kórusműve érdemelte ki a harmadik helyet. Ez az eredmény különösen jelentős, mert egyrészt vokális művel értük el – az ilyen fesztiválokon általában a mutatós, hatásos, nagy-zenekari partitúrák vonják magukra leginkább a figyelmet -, másrészt az idei seregszemlén minden eddiginél több ország, összesen 34 nemzeti rádió képviseltette magát 90 darabbal.

A siker a 35 éves Balassa Sándor tehetségét, invencióját jelzi (számunkra külön öröm, hogy személyében kollégának, a Rádió egyik zenei rendezőjének gratulálhatunk), de elismerést jelent egész zeneszerzésünk számára is, az ún. „magyar iskola” rangját is reprezentálja.”

 Balassa Sándor: Requiem Kassák Lajosért (1971, 1972))

Az 1971-es Budapesti Művészeti Hetek alkalmával hangzott el Balassa Sándor új, nagyszabású műve: a Requiem Kassák Lajosért, Sziklay Erika, Palcsó Sándor, Ütő Endre, valamint a Rádió ének- és zenekarának előadásában, Lehel György vezényletével.

Kassák Lajos

Kassák Lajos (1887-1967)

Az 1971. október 13-i műsorajánlatban a zeneszerző így nyilatkozott: „Tulajdonképpen nem a régi értelemben vett requiemet komponáltam. Nem akartam követni a műfaj hagyományait, ennek ellenére nemcsak a gyász, hanem a feloldódás is a szemem előtt lebegett. Különösen inspirált erre Kassák Lajos személye, akinek verseiből magam válogattam össze művem szövegét, igazodva zenei elképzeléseimhez. A requiem énekkarra, zenekarra és három szólóhangra készült. Utóbbiak mindegyike sajátos szerepet tölt be. A szoprán képviseli a tisztaságot, a belső líraiságot. A tenor mintegy az élet harcaiban küzdő ember rajza, a bariton pedig a bölcsesség, a summázás jelképe. A kórust leginkább a 3. tételben állítottam előtérbe, a zenekar pedig végig önálló zenei anyaggal jelentkezik, kikerekíti a hangzásképet.”

A magyarországi bemutató után néhány hónappal: 1972. májusban szenzációs eredmény következett be: Párizsban a Zeneszerzők Nemzetközi Tribünjén Balassa Sándor Requiem Kassák Lajosért című művét a legkiválóbb alkotásnak értékelték.

Az 1972. év elején első alkalommal rendezték meg az Új magyar zene a Rádióban – a kritikusok és a közönség 1971. évi díjáért című zeneszerzői seregszemlét. A kritikusok díját Balassa Sándor Requiem Kassák Lajosért című alkotása nyerte. Breuer János zenetörténész így fogalmazott:

„Lehel György karmester végtelen tisztasággal, művészi gonddal és érzékenységgel rajzolta meg a félórás kompozíció ívét: intenzitással telítette a zene hatalmas adagióit, és egyetlen tömbből metszett éles és könyörtelen gyors tételét. Élmény, ahogyan felemel, felmutat egy-egy új szerkezetű dallamot: figyeljetek, melódiát hallotok, éppoly inspiráltat, mint amilyet a zenetörténet régebbi korszakaiban írtak.”

 

Balassa Sándor: Irisz (1972)

A Rádiózenekar zeneakadémiai hangversenyén 1972. május 17-én, Erdélyi Miklós vezényletével mutatták be Balassa Sándor Irisz című művét, amelyről a zeneszerző így nyilatkozott: „Az Irisz az első szimfonikus zenekari művem, amelyet 1971-ben komponáltam a Rádió megrendelésére.

Az Irisz, magyarul szivárvány, számomra nagyszerűen alkalmas kép finom változások egymásba szövődésére. Művem egyetlen tételből áll, de tulajdonképpen több tételt rejt magában. Valamennyi rész tartalmaz egy korábbi anyagot, amely az új helyen új funkciót kap, ez biztosítja az állandóságot és a változást is.”

Az 1970-es évek elejének egyik legsikeresebb zeneszerzője Balassa Sándor volt. Szinte mindegyik művének bemutatója nagy szakmai elismerésben részesült.  Balassa 1964-től kezdve a Rádióban dolgozott zenei rendezőként, így sok kortárs, főleg magyar mű hangfelvételében vett részt. Azokban az években a közélet igen aktívan foglalkozott a modern zene problémáival.

Balassa_Sándor-3

1972-ben Balassa Sándor is kifejtette véleményét arról, milyen utat tart alkalmasnak a művek megalkotásához. Feuer Máriának adott egyik interjúból idézek:

„Minden utat jónak tartok, amely jó zenemű megszületéséhez vezet. Ez nem stílusprobléma, hanem kvalitás kérdése. Mindig is így volt, ezután is így lesz ez – a harcot minden nemzedéknek meg kell vívnia. Ezért hiszek abban, hogy a jó megoldást egyetlen út variánsaival lehet megközelíteni. Egyáltalán nem mindegy, hogy egyik hang melyik után következik, milyen erősséggel, intenzitással, színnel, időtartammal szólal meg. A számtalan lehetőség közül az egyetlent kell megtalálni. Hiszek abban, hogy mindenkiben működik egy egészséges zenei érzék, s ha erre hallgat a komponista, akkor nem kerülhet az elméletek zsákutcájába.”

 

Balassa Sándor: Táblaképek (Tabulae) (1975)

  1. januárban negyedik alkalommal rendezték meg az Új magyar zene a Rádióban – a közönség és a kritikusok díjáért című seregszemlét. A Kroó György vezetésével működő kritikusok zsűrije Balassa Sándor Táblaképek című művének ítélte a díjat.

E darab ősbemutatója Grácban volt, majd a Budapesti Kamaraegyüttes Mihály András vezényletével a Rádióban elkészítette a stúdiófelvételt. Ennek meghallgatása után írta Barna István zenekritikáját: Balassa Sándor új művének Táblaképek (Tabulae) címe, önkéntelenül is valamiféle „programot” sugall. Pedig nem erről van szó. A cím háttere mindössze annyi: a zeneszerzőnek feltűnt, hogy a késő-középkori hármas-oltár többsége sajátos „dramaturgiáról” árulkodik. A baloldali, kis szárnyakon gyakori a „paradicsomi” ártatlanság ábrázolása, a középső nagy képen mintegy az emberi megismerést festik meg, s a jobboldali szárnyon a „megismerés eredménye”, a felbomlás tükröződik. Ezt a drámai folyamatot próbálta zenébe önteni, de minden konkrét „tartalom” nélkül. A kompozíciónak mindenekelőtt ragyogó hangszínei tűnnek fel. Véleményem szerint pillanatnyilag Balassa a „legszínesebb” magyar zeneszerző. Ezt az 1972-ben komponált, 25-ik opust jelentős állomásnak tartom a szerző eddigi életművében.”

 

Balassa Sándor: Kvartett ütőhangszerekre (1977)

  1. januárban hatodik alkalommal rendezték meg az Új magyar zene a Rádióban a közönség és a kritikusok díjáért elnevezésű seregszemlét.

A közönség zsűrije Balassa Sándor Kvartett ütőhangszerekre című művét díjazta.

 

Balassa Sándor: Az ajtón kívül – egyfelvonásos opera (1977, 1978)

A Magyar Rádió 1977. december 28-án mutatta be Balassa Sándor Az ajtón kívül

című operáját, amely Wolfgang Borchert, a tragikus sorsú, rövid életű, német író drámája alapján készült.

Wolfgang-Borchert

Wolfgang Borchert (1921-1949)

 Az ajtón kívül és néhány elbeszélése magyarul is megjelent, a színművet hazánkban is többször bemutatták.

„Egy ember megjött Németországba, és itt valami ördögi filmet lát. Pereg a film,

és  nem tudja, ébren van-e vagy álmodik. De aztán észreveszi, hogy vannak még körülötte néhányan, akik ugyanazt látják és hallják.  És érzi, hogy ez nem más, mint a valóság. Arról szól, hogy a katona megjön a háborúból Németországba… de nem haza jött, mert itt nincs már otthon számukra. Az ő Németországuk kívül van az esős éjben, az utcán.”

A zeneszerző így beszélt az előzményekről:

„Borchert  Az ajtón kívül c. drámáját főiskolás koromban ismertem meg, már akkor elhatároztam, hogy egyszer megkomponálom. Gyermekként éltem át a világháborút, amelynek hatása egész életemet végigkísérte. Borchert drámájában éppen a háborúellenesség ragadott meg.

Később, amikor Fodor Géza megtudta, hogy vállalkozásom dramaturgiai okok miatt elakadt, segített és sok húzással, sűrítéssel kialakítottuk a végleges szövegkönyvet.

Az egyfelvonásos opera 5 tételre tagolódik. Az író víziószerű megfogalmazását balladaszerűen dolgoztam fel. A zenében igyekeztem a szereplőket olyan kiélezett helyzetekben megragadni, amelyekben felmutatják igazi énjüket. Hősöm: Beckmann, a katona, aki – társaihoz hasonlóan – vesztesként került ki a háborúból. Mintegy élet

és halál között lebegve vánszorog és ezen az úton szerettem volna zenémmel elkísérni.

A dráma és a zene egységével igyekeztem az emberi lélek legmélyebb kifejeződését megkomponálni. Már munka közben voltam, amikor rádiós felkérést kaptam az opera komponálására. Három és fél év után a darab 1976. novemberben készült el. Elkezdődött a rádiófelvétel. Úgy éreztem, hogy a zenészkollégák mind szívesen muzsikáltak, az énekesek is nagy fantáziával, teljes személyiségükkel vettek részt a produkcióban. Mint szerzőnek, nagyon tanulságos, hogy a kottalapokból miként lépnek elő hús-vér figurák – a darab hordozói”.

A rádiófelvétel kitűnő énekművészek – köztük Palcsó Sándor és Tokody Ilona, valamint a Rádió ének- és zenekara közreműködésével készült, a karmester Lehel György volt.

Lehel György

Lehel György (1926-1989)

Figyelemre méltó az opera további sikersorozata is: A rádió-bemutató után alig egy évvel Balassa Sándor Az ajtón kívül című operája az Operaház színpadán is debütált:

  1. október 2o-án és 22-én kettős szereposztásban. Íme egy kritikus véleménye:

„ Az előadás bebizonyította, hogy az operának kifejezetten előnyére vált a színpad, mert drámaiságát fokozta, zenéjét jobban emberközelbe hozta, s hatását a szcenika sokrétűségével elmélyítette.  Az első szereposztás karmesteréről, Lehel Györgyről (akinek ez volt élete első operai fellépése) csak annyit: bárcsak mindegyik operakarmester ilyen felkészültséggel és odaadással dirigálná előadásainkat.”

Az operáról szóló hazai és nemzetközi kritikusok a jeles modern hagyományokkal rendelkező magyar operaművészet kitűnő folytatásának tekintették Balassa művét. 1980-ban pedig a Hungaroton adta ki az opera eredeti rádiófelvételét hanglemezen, négynyelvű librettót és Eősze László ismertető tanulmányát tartalmazó kísérőfüzettel együtt.

 

Balassa Sándor: Glarusi ének Op. 29. (1979)

Balassa Sándor Glarusi ének című zenekari műve a híres Koussevitzky-alapítvány felkérésére készült. Ősbemutatója Miskolcon volt. 1979. április 26-án pedig a budapesti koncert-látogató közönség is megismerkedhetett a darabbal, amikor a Rádiózenekar Lehel György vezényletével, a Zeneakadémia nagytermében előadta.

 

Glarusi Alpok

Glarusi Alpok

 

A zeneszerző a 29-es opusz-számmal jelölt művéről így beszélt:

„A Glarusi-ének valójában természetzene. Inspirációm forrása a fenséges svájci Glarusi Alpok volt, mégsem programzene. Jelképesen: a dallam kiindulási pontja az ember helye a természetben, mélység és magasság között, ahol a távolságok folytonosan változnak, de a fő dimenziók, a térbeli kiterjedések állandó érvényűek. Eszmei szinten pedig az a felismerés vezetett, hogy a megtisztulás csak a természettel harmóniában élő ember számára lehetséges.”

 

Balassa Sándor: Hunok völgye, Magyar koronázási zene (1999)

  1. január 21-én, a magyar kultúra napja előestéjén rendezték meg a millenniumi év második ünnepi hangversenyét a Zeneakadémián. A koncerten Balassa Sándor két műve, a Hunok völgye és a Magyar koronázási zene, valamint Beethoven VII. szimfóniája hangzott el a Pécsi szimfonikus zenekar előadásában, Howard Williams vezényletével. A Hunok völgye, mely a kormánybiztosi hivatal felkérésére íródott, ősbemutató volt, a Magyar koronázási zene pedig Budapesten először csendült fel.

Az est egyben Balassa Sándor köszöntése is volt, hiszen január 20-án ünnepelte 65. születésnapját. Breuer János zenekritikájából idézek:

„Volt egy zeneszerző, aki az örök lázadó, szikrázóan nonkonformista Kassáknak állított síremléket (Requiem, 1969), Beney Zsuzsa szenvedéseit formálta kantátává (1970), Borchert döbbenetes drámai vízióját operává (Az ajtón kívül, 1977).

Hangjegyekben másként gondolkozó, ki végtelenül bonyolult hangzásaival egyidejűleg késztette érzelmi és intellektuális azonosulásra híveit.

Van egy zeneszerző, aki immár nem az örök emberit, hanem a magyar őstörténet és történelem hangzó képsorait keresi oly nyelven, amely 100-150 évnyit visszalapoz a zenetörténetben. Posztmodern korunkban bárki lehet poszt-régi, csak az a kérdés, mennyire hitelesíti azt napjaink személyisége. Balassa Sándor nagy műgonddal megszerkesztett két új műve – nem örömmel és éppen nem kárörömmel írom ezt – nélkülözi a személyiség semmivel nem pótolható szuggesztív varázsát. Inkább zenei közhelyszótár, nem feltétlenül összeillő, vegyületet alkotó elemekből.

A Himnusz születésnapján a Huszt Kölcseyjét juttatja eszembe:

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? / Messze jövendővel komolyan vess összve jelenkort „

 Részlet Devich Márton írásából: „A hangversenyen elsőként felhangzó Hunok völgye francia formájú zenekari nyitány, amely valódi táj, a Svájcban Wallis (Valais) kantonban található Hunok völgye (Val d’Anniviers) és az ott élő emberek kultúrája ihletett. Attila halála után a hunok egy csoportja ebben a völgyben telepedett le, s leszármazottaik ma is ott élnek.

A mű tehát egyszerre kötődik az európai kultúrához és a magyarság őstörténetéhez.

Balassa Sándor Magyar koronázási zene című művét a pécsi zenekar mutatta be Pécsett. Az emelkedett hangulatú, öttételes művében a zeneszerző megpróbálta összegyűjteni zenei anyanyelvének mindazon rétegeit, amelyek alkalmasak az ünnepélyesség, a vidámság kifejezésére.”

Balassa Sandor_5

Végül egy idézet a zeneszerzőtől, szinte munkásságának összefoglalása:

„Az igazi művészeti termék időtlen, képes a mindenkori jelenhez szólni, anélkül, hogy elveszítené tartalmának gazdagságát. A zenei anyagot ma is, mint a múltban, művészi renddé, emberi szépséggé, valamint erkölcsileg magasrendű életérzéssé kell formálnunk. Ez a tevékenység nemcsak törekvésem, de kötelességem is.”

 

Balassa Sándor műveinek rádiós felvételei

1970  Hárfástrió Op. 19. + Legenda Op. 12. + Kedves (Kosztolányi Dezső)
Üllői úti fák (Kosztolányi Dezső)

1971  Xeniák – nonett Op. 20. +

Requiem Kassák Lajosért – Kassák Lajos költeményeire Op. 15.

1972  Irisz Op. 22. + Fúvósötös Op. 9. + Nyári éj – himnusz női karra Op. 13.

1973  Cantata Y Op. 21. (Beney Zsuzsa) +

Luperkália – concerto Sztravinszkij emlékezetére Op. 24. +

Motetta – Georg Trakl Az elnémultakhoz c. versére, ford. Rákos Sándor, Op. 26.
Öt gyermekkar Op. 11.

  • Táblaképek (Tabulae) Op. 25.
  • Motetta Op. 26. (2. felvétel!)
  • Dimenziók Op. 8. + Kvartett ütőhangszerekre Op. 18. 

1977. Az ajtón kívül – opera öt képben Op. 27.

1978  Nyári éj – himnusz női karra Op. 13. (2. felvétel!)

1979  Glarusi ének Op. 29. + Kvintett rézéfúvókra Op. 31. + Az utolsó pásztor Op. 30.
Hajak Op. 2. (Charles Vildrac verse nyomán ford. Rónay György)

1980  Nádi csibe (Weöres Sándor)

1982  Hívások és kiáltások Op. 33. + Az utolsó pásztor Op. 30. (2. felvétel)

1983  Kyrie Op. 34.

1985  Egy álmodozó naplója Op. 35. + Hajta virágai Op. 38.

*