Bieliczky Joó Sándor versei a Szó-Csergetés című kötetbe

Bieliczky Joó Sándor versei a Szó-Csergetés című kötetbe

 

Bieliczkyné Buzás Éva: Ezt a válogatást Bencze Attila újságíró kérésére állítottam össze.

A felhívásban ezt írta: „Egy hajdúszoboszlói irodalmi kis közösséggel úgy döntöttünk, hogy hamarosan életre hívunk egy verses antológiát, amely hiánypótló kiadvány lehet a város életében. Az a célunk, hogy minden olyan alkotó belekerüljön a kötetbe, aki Hajdúszoboszlón élt és él, vagy bármi köze is volt, van ehhez a városhoz.” Örömmel láttam a szellemes, szép címoldalt is.

Bieliczky Joó Sándor rövid életrajza:

  1. december 12.-én született Hajdúszoboszlón, a Kossuth u. 33. szám alatti egykori házban. 1936-ban meghalt az édesapja, Joó Sándor, a hajdúszoboszlói város tisztviselője. 1940-ben édesanyja férjhez ment Bieliczky Béla nyugdíjas századoshoz. Nevelőapja adoptálta, (nevére íratta), ekkor lett Bieliczky Sándor. Halála után vegye vissza édesapja nevét is, és neve legyen kettős: Bieliczky Joó Sándor.

Újságíró, költő volt. Többek között a Petőfi Népe (Kecskemét) és a Hajdú-Bihar megyei Napló (Debrecen) című napilapok, valamint a Pesti Műsor című heti magazin munkatársa volt. Az újságírás, szerkesztés mellett irodalomtörténeti kutatásokat folytatott és lírai verseket írt. 1983. május 8-án halt meg Budapesten súlyos, gyógyíthatatlan betegségben. Ma már a hajdúszoboszlói Vénkerti temetőben nyugszik nagyszülei és szülei mellett. (Védett sírban.)

Megjelent kötetei (magán kiadásban):

„Ez maradt belőlem …” – Válogatott versek és írások. (2008. Budapest)

„Ez maradt belőlem …” Válogatott versek. 2., bővített kiadás (2013. Debrecen)

„Ez maradt belőlem …” Válogatott írások. 2., bővített kiadás (2014. Debrecen)

„Én + Te = Mi”. Bieliczkyné Buzás Éva krónikája (2012. Debrecen)

Verseit, írásait a Szókimondó – Hajdúszoboszló kulturális folyóirata folyamatosan közli.

*

NAGYANYÁM

Ezüst hajának

Szemfedője volt

Frissen vasalt

Suhogó fejkendője.

Szoknyája korcán

Az Idő foga fénylett,

Míg vasárnaponként

Ment a temetőbe.

 

Zsoltáros kezével

Virágot palántáIt

S lelkéből kicsordult

A siratóének,

És emlékeinek

Tisztult horizontján

Kéklő nyárként szöktek

a pergament évek.

 

Gyermekkoromban ­–

Tűnődve néztem

Lisztet szitáló

Hervatag kezét,

S a kemencepadkán

Mohón kóstoltam

Leveles, illatos

Cseresznyés rétesét.

 

A sírja fölött mély,

Kopott már a fejfa,

Vén betűk kígyózzák

Egyszerű nevét:

Az őszirózsás szél

A hant könyvét lapozza,

S én feldobogni érzem

Porladó szívét.

(Megjelent: Kiskunság, 1957. augusztus)

 

ÉNEK  A  SZILVAFA  ALATT 

A csillagok,

ez aranyló égi hangjegyek,

távoli sétahajók az ég

kormos óceánján

s én állok az őszi szilvafa alatt

és várom a kedvest

fecskeszárnyú gondolataimmal,

ha nincs velem,

a búcsú és a messzeség

óráit élem,

egyedül vagyok milliók között,

nem érzem a szépség erejét,

az élet kínálkozó jóságát,

az órák lüktetésében

a holnapot zengő perceket

fáradtnak és ernyedtnek érzem

a lábaimon cipelő súlyom,

lőtt szárnynak kezem árnyékos röptét

s ha feltűnik előttem

gyermekesen mámorító termete,

e csupa boldogságot lobbantó láng,

örök mosolya feltámadt életemnek,

szárnya sóvárgásaimnak,

kilométerkövei megtett

szerelmes utamnak,

a szilvafa alatt fohászom

száll felé

és szívének ezüstkacagású

ablakán

betekintek megnyugvó

szerelemmel

és mindent, mindenkit

feledek,

csak őt nem,

mert Éva örökké feledhetetlen.

(Hajdúszoboszló, 1962. október 8.)

 

FELESÉGEM 

Szebb vagy a hajnaloknál

és megnyugtatóbb vagy nekem, mint a csönd

ibolyaillat lengi be arcod havát

az erdők ébredő tavaszában s fönt

túl a fák zizzenő levélemeletein

ahol már csak a széles mosolyú magasság

tengerében fürdik a csodálkozó tekintet,

ott keresem nekem daloló hangod égi mását,

mert Te kedvesem hozzám simuló igézeteddel

betöltöd e századdal együtt-érző életem

és boldog éveim folyója zengő hullámveréssel

szikrázik szerelmed mélyvizű medrében –

kedvesem.

(Debrecen, 1963. március)

 

GYÖKÉRRÉ  FONTA

Mit látok benne? Kék eget.

A bennem nyíló kerteket.

Szarkaláb-szárnyas réteket.

Az égbolt-tiszta életet.

 

Mit hallok benne? Rőt-zenét.

Álmok hajnali szerelmét.

A folyók habzó ritmusát.

Versekbe kábult tűz-tusát.

 

Mit érzek benne? Láng-csendet.

A lelke öblén merengek. –

Háborgó tenger énekét.

A mosoly lázas értelmét.

 

Mit hiszek benne? Önmagát.

Sorsát sorsomnak adja át. –

A szelíd szigor dallamát.

A zengő mámor himnuszát.

 

Mért bízom benne? Ő a tett!

Gyökérré fonta létemet.

Buzdító forró akarat.

Holnapjaimmal akarlak.

(Budapest, Margitsziget, 1975. július 17.)

 

ŐSZ  A  VÉNKERTBEN  

Barna mosolyú, ódon

nádas pajták

recsegő gerincű

gémes-kutak

évtizedek emlékét őrző

zöldbe harsanó

csenddé nyújtózó vén diófák

táncos kedvű nádas

hajlik a szélben

a körte és szilvafák

érett gyümölcsüket kínálják

szótlan, nagy cintányérok a

napraforgók

távolabb egy paraszt

régi, kedves cimborám

mossa a boros hordót

száll, kering a szüret illata

csorduló cukor pattan

a telt gerezdek hátán

s ahol a dűlőút

belefut a felhő-habokat tartó

birsek és almafák zöldjébe

ott töpörödik nagyapám kunyhója,

ráncos már, faláról lehullt a vakolat

gyérül tetején a nád

vékony ezüstben becsordul rajta az eső …

megtelik a kosár körtével

s az útkanyarban az öreg visszakémlel

sajgó emlék a tekintete

áll még a rozoga pajta

együtt öregedett a nagyapámmal …

(Hajdúszoboszló, 1966. augusztus 28.)

 

SÉTA  SZÜLŐVÁROSOMBAN 

Jódszagú délután, brómfény alkonyat

percenő színek takarják arcodat,

a kapuk előtt korhadó kispadok

itt formálódtak az induló sorsok

Lidi néni a csillagokból jósolt,

a szívünkbe tágult a messze égbolt,

csak lányok szépülnek oly tiszta hittel,

mint az én városom fiatal szívvel.

(Hajdúszoboszló, 1970. április 4.)

 

HAZÁM  A  TÁJ 

Mindent szeretek ami szép

és bölcs lelkét a csendnek

álmodom a Holnap ízét

s dalát az értelemnek

hangszerként zendül a hegyek

örök varázsa bennem

hazám a táj s odamegyek

hol barátként vár engem

a Mátra szelíd szerelme

a Bükk komorló kékje

a fenyők illat-keresztje

s kettőjük fény-zenéje

az Alföld akác-felhője

a rigók rikkanása

a puszták szikes bőre

a Daru-zug juhásza

távoli szülővárosom

dobogó közelsége

sorsát sorsommá vállalom

így vagyok csak egy véle.

(Salzburg, 1973. augusztus 17.)

 

LEÁNYFALU

Fény, madarak, levegő,

gyümölcs hazája, Leányfalu.

Ének, dal, víz, forrás

fák, erdő zuhogó csendje, Leányfalu.

 

Őz, vaddisznó, fácán,

fényre feszített nyugalom, Leányfalu.

Habfodrozó szépsége a Dunának

művészek és művészet harangszava,Leányfalu.

 

Maradj örökre buja gyönyörűség

romantikája az évszakok nászának

két karú öröme a pőre szerelemnek

hajókürtje az ifjúság mosolyának

temploma a szabadság tiszteletének

lendülete a munka boldog születésének

Legyen áldott a neved Leányfalu.

Ámen.

(Leányfalu, 1982. július 27.)

 

KÉT ÉVTIZED KÖTELÉKE

Az ég alatt s a föld között

a sorsunk összeköltözött.

Hátra nézünk mosolyogva

ránk borong a tölgyek odva.

Húsz éve – suhogva égtek

lombjuk közt pattant az ének.

Azóta fonnyadt öregség

roppantja a fák gerincét.

Csokrokban ülő hóvirág

szemérmes csendjét szórta ránk.

A varjak léghajó-hadát

röpítő szelek sodorták.

Akkor csak előre néztünk

most emlékeinkben érzünk,

minden elmúlt, megtett évet

sorsébresztő messzeséget.

Emlékeink igazában

történelmet őrző áram

gyújtja bennünk a világot

jövőnkbe vibráló lángot.

Két évtized köteléke

szerelmünkben élő béke.

(Budapest, 1981. december 31.)

 

 

FIATAL  IDŐ  SODOR …

Menni kell, fiatal idő sodor,

nem állhat tétlenül az élő

váll-feszítve, küzdelemre gerjedve

villanó izmokkal napfénybe mártózva,

hulló esőbe görnyedve, kard-hegyes jégcsapokat törve

menetelni kell a váró tavaszok felé

és útközben megvívni ádáz elleneinkkel

s önmagunk gyarlóságaival

menni kell és sohasem hátranézni

előre, bátran és mindig lelkesebben

szívünkben felhő-fehér szeretettel az Emberért,

tisztára mosott szavakkal ajkunkon

mindig az igazat, a zengő őszinteséget

hirdetni, megszenvedve egy-egy futó mosolyukért

ha nehéz és kínos is, de mindig hitet

gyújtva őszinte vallomással a lelkünkben

nyíljunk ki előttük, mint a hajnali égen

a nap tüze, legyünk emberek érzéseinkben,

tetteinkben, a kimondott szavak melegében

mert menni kell,

sodor a fiatal idő minket …

(Debrecen, 1965. szeptember 25.)