Bieliczky Joó Sándor: Vénkert

Bieliczky Joó Sándor:  VÉNKERT

Fiatal legénykoromban

szerettem kibandukolni a faluvégre,

ahol a Vénkert gyümölcsös csendjében

kavargó illatok viharában

szépült, érlelődött bennem a Sors

és első lázadásom kezdett forradalmasodni

először halk ketyegéssel, fájó őszintén,

majd érző és sejtő egyszerűséggel

a bánatos mosolyú szegénység ellen

Érted

negyedszázados Ifjúságunk

idősek és fiatalok kórusát

zendítetted dalra

zengő vallomások

összenőttünk szívben és lélekben

egymással és egymásért gondolatban

és szelíd mosolyként gyúlt ránk

a látóhatár

lobogó hajjal

kipirult arccal mentem nagyapámmal

a szőlőskertbe

vállunkon ásó gubbasztott

s csak akkor fénylett daloló kedvvel,

amikor belepercent a tavaszi föld húsába

és napfényre pödörte a televény

illatát

tengerré dagadt a föld

s hátán fekete hullámok ringatóztak

sokat merengtem és

tűnődtem a vénkerti nádas

zizegő partján

napsütötte délelőttökön még a teknősök

is kiültek álmos szemekkel

az agyagos parton

és szenderegtek

szekerek verték fel az út porát

a megrakott teher alatt nyikorgott,

csikorgott a küllő

a paraszt kajla szélű kalapján

vastagon ült a zsír

s bőre barnább volt a málénál

 

szürke gerincű gémeskutakból

merítettünk csobbanó vizet

káváján ritkán pihent

üresen a veder

 

még most is áll a Vénkert

térdre rogyva haldokolnak a pajták,

ketté tört derékkal hevernek a földön

a kútgémek

az ódon idő

búcsúzik emlékeivel

csöndes háború zajlik

s a dohszag nyomában

friss illatok énekelnek.

(Debrecen, 1970. január 25.)

Fotók: Internet