Papp András : Személyes névmások – egy családtörténet krónikája

Négykezes könyv, amiből hiányzik két kéz. Úgy van benne, hogy még sincs. Csak szellemileg. Így hozta az élet, fosztotta meg férjétől a halál Bieliczkyné Buzás Évát, aki kedvenc verseire készülve, mintegy antréként vezette be közös életüket A krónika (Én + Te = Mi) című 2008-ban megjelent könyvvel. Ez volt az első lépés a férj irodalmi hagyatékának feldolgozásában: bemutatkozik, és bemutatja a férjét is, valamint közös életüket. Így tagolódik nagy hármas egységre a könyv.

 

Én

Emlékezés hajdani iskolámra címmel írt visszaemlékezést, amelyben bizonyos történelmi távlatot is nyit: „Furcsa generáció a mienk. Az elemi iskola elkezdésétől az érettségiig, azaz: 1944. november 16-tól kezdve 1956. június 16-ig a történelem két eseménye keretezte, fogta össze sorsunkat, amely a II. világháború befejezése előtt néhány hónappal kezdődött és az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt néhány hónappal zárult le. A kezdő éveket a szegénység, a befejező éveket pedig a politikai kuszaság, a vallásellenesség tette szürkévé, nyomasztóvá.” (8. p.)

A következő fejezetben, Az ének- és zenetanulás, kórusokban a zene iránti vonzalmáról ír: „12 éves korom óta emlékszem arra, hogy buzgott bennem valami művészi hajlam, zenei érzék. (10. p.) Ám alakuló, változó terveimet átmeneti sikerek és folyamatos kudarcok kísérték. […] a zenei élethez való kötődésem alapját a hét évig tartó hegedűtanulás adta meg.” Mint ahogyan az is, megvallja, hogy lányként molesztálás érte, mikor tanárt váltott, aki „hegedű-tartás javítása címén még tapogatott is, amitől iszonyodtam. Hogy megszabaduljak tőle, még a hegedülést is abbahagytam.”

1957-ben Gulyás György karnagy a Zeneművészeti Szakiskola hallgatóiból megalakította a Kodály leánykart. De ő operaénekes szeretett volna lenni, a Zeneakadémián tanult tovább, de rövid idő után abbahagyta. A kudarcok okának számbavételekor önkritikus (18. p.). Az éneklésről azonban nem mondott le végleg, kurzusra járt az akkori Nyugaton: „Néhány hétig hivatalosan is jelen lenni a klasszikus zene fellegváraiban, a Salzburgi Mozarteumban és a Bécsi Zeneakadémián.”

  1. Sz. Üdülő Debrecen 1963-tól 1974-ig fejezetben népművelői munkájáról ír, majd tovább folytatja a Magyar Rádió zenei főosztályán 1974-től 2007-ig: „…évtizedeken át >>hobbiból<< gyűjtsem a zenei dokumentumokat. Ez lett az alapja a Zenetudományi Intézetnek leadott több kötetnyi listának a Rádió és a magyar zeneszerzők kapcsolatáról. Majd ebből a dokumentumtárból fejlődött ki a Rádiófónia – 185 adása a Kossuth rádióban, később az írásos változata négy kötetben. Ez az érdeklődés tett alkalmassá a Zenei lektorátus ügyében végzett munkára. Megtaláltam az utat írásaim, interjúim megjelentetéséhez a Magyar Zene, a Népszabadság és a Pesti Műsor hasábjain. Az írás szenvedéllyé vált, amikor jó volt a sorsom, és menedékké vált, amikor rosszra fordult.” (36. p.) „Zenetörténeti kutatómunkára hirdet pályázatot az MTA Zenetudományi Intézet. (…) A pályázat témaköre a >>20. századi magyar zenetörténet<<. Jelentkeztem. Tíz éven keresztül kaptam feladatot.”

Büszke rá, hogy a Szekszárdi Babits Kiadó Magyarország a XX. században című négykötetes lexikonjába ő írta A Magyar Rádió zenei élete 1956-tól 1998-ig szócikket Czigány György felkérésére. Legnagyobb munkája azonban kétség kívül a Rádiófónia című sorozat, amely 1992-től 2007-ig tartott. Ebben a Rádió zenetörténetét dolgozta fel 1925-ös indulástól 2000-ig. Az ehhez megírt anyag összesen 1850 oldal (tehát adásonként 10 oldal).

1992-ben megbízták a Rádióban a Zenei lektorátus ügyeinek intézésével. Ő volt az „összekötő” a lektorok és a zeneszerzők között. A zeneszerzők beadták legújabb műveik kottáját, a három lektor pedig véleményt írt a művekről, majd közösen döntötték el, hogy ajánlják-e a művet rádiós felvételre, vagy nem. Az ügyintézés és a válasz megírása Buzás Éva feleadata volt. „Így szinte mindenkit megismertem, tudtam, kinek milyen műve szerepel a Rádióban, mi a vélemény róla. Voltak kedvezményezettek, akiket nem lehetett visszautasítani, de voltak, akiket csak fenntartással fogadtak el és voltak, akik szinte soha sem kerülhettek fel a rádiós felvételek listájára.” (57. p.)

Férje halála után tagja lett a Bárdos kórusnak, rádiós kollégái beszélték rá, hogy vegyen részt. „Bárdos Lajos egyik lányának, Máriának férje örömmel fogadott. Szerinte az én hangommal fényesebb lett a szoprán szólam. Szép élményekkel és életem utolsó külföldi útjainak emlékeivel gazdagodtam. Német-, Finn-, Francia- és Olaszországban vendégszerepeltünk.”

A kötet végén számba veszi, lajstromozza szinte azokat a hangszereket, amelyeken tanult, illetve birtokolt. „A hegedű hátlap belső címkéjén ez volt írva: Anno 1741 Carlo Bergonzi fece in Cremona.”

Utolsó fejezete az Én résznek a Búcsú Leányfalutól, amiről bővebben is vall az Átváltozás című brossúrában. „Az emlékeimet mindig írásban fogalmazom meg, tehát 2005-ben megjelent az >>Átváltozás<< Isten veled Leányfalu – Köszöntlek Hajdúszoboszló! című kis könyvecském.” Tudósit a Szoboszlóra való visszatérés első éveiről: „Kinéztem egy épülőben levő társasházat Hajdúszoboszlón (férjem szülővárosában) és a kert árából ott vettem meg egy kis lakást, amelyet Emlékszobának rendeztem be, hogy legyen hova elhelyezni férjem irodalmi hagyatékát, valamint az én zenetörténeti gyűjteményemet.” (73. p.)

Mindezt tíz ével ezelőtt sikeresen megvalósította, s azóta is fáradhatatlanul fent tartja programok szervezésével, írással, tervekkel. Mentális erőnlétének kulcsa éppúgy lehet a jóga gyakorlása, mint ahogyan életszemléletének az a vonása, hogy döntési helyzetben, bizonyos élethelyzetekben jó érzékkel hoz gyors és biztos döntést, mintha kétségek sem gyötörnék, s amit maga mögött hagy, azt elengedi, lezárja. Kivéve a férje halálát. De amit eltervez, azt többnyire megvalósítja szívós kitartással: „A Rádiófónia sorozatát 200 részesre terveztem, de a 185-ik adás után (2007. május 20.) nem kaptam tovább műsoridőt, tehát ez is megszűnt.” A munka iránti szeretetét azonban nem befolyásolta munkahelyének elvesztése – dolgozott tovább, amit elkezdett a zenetörténet feldolgozásában, azt véghez is vitte, nem gátolhatta az sem, hogy immár nem a hivatalos keretek között, a Rádió megbízásából és fizetésért teszi. Négy kötetben nyomtatta ki az Alföldi Nyomdában a dokumentumokat és a teljes Rádiófóniát (amit egyben CD-re is kiírt).

Egy mondat összegzés: „Életutam Hajdúszoboszlóról indult, majd Debrecenben és Budapesten teljesítettem feladatomat – amennyire képes voltam -, aztán visszatértem. >>Merd vállalni az életed a szülőföldeden<< – hallottam Böjte Csaba ferences-testvér felszólítását. […] Életem folyamán bárhol voltam, bármit csináltam, úgy éreztem, hogy ez csak átmeneti állapot. Mintha én magam és sorsom egy tengerjáró hajó lett volna, amelynek egyszer meg kell érkezni a kikötőbe. Ma már tudom, hogy életem tengerét megjártam és hazaértem, kikötöttem. Többé már nem vágyódom el sehova. Itthon vagyok.” (86. p.)

 

Te

Bieliczky Joó Sándor versben emlékezik apjára tíz évvel annak halála után: Én csak tíz év ködfelhőin látom / Halvány arcának őszi nagy rózsáját / Míg csak ember él, róla szövöm álmom. (94. p.) Közli első versét, a Bort ide címűmű korai művet a Független Hajdúságból.

Érdekes, hogyan tekint vissza a pályakezdés éveire, az írásra és az irodalomra, ebből érdemes hosszabban idézni, mert a lelkes hangvétel és a burjánzó jelzők használata igencsak jellemző Bieliczky írásaira. „Tizenkilenc éve (1952-ben) történt. Nyár volt, feledhetetlen emlékű nyár. Akkori fiatalok telítve voltunk belső feszültséggel, forrongó indulattal, az alkotás örömével. Lelkesen faragtuk első verseinket, novelláinkat, lelkünk virágait gyűjtögettük csokorba, hogy asztalára tegyük az irodalomnak. Egyetemisták voltunk, szerény sorsú, nagy ölelésű fiatal emberek, akik 21-22 évesen hordoztuk, cipeltük magunkban azt a forrongó akaratot, amely elengedhetetlenül szükséges álmaink, törekvéseink megismeréséhez. S ez a forrongó akarat kísért, ösztönzött, vezérelt, gyújtott minket, adott lendületet ahhoz, hogy merjünk alkotni, ne torpanjunk meg, hitünkben legyünk szilárdak és következetesek. Hittünk a szó erejében, bíztunk a jövőben. Láttuk a hibákat is, éreztük társadalmi kárát, összejöveteleinken beszéltünk róluk, többször is felemlegettük, de sohasem kerekítettünk pitypang nagyságú – és könnyű problémákból sziklává dagadó torzókat. Hittünk a magunk emberségében és józan vágyában s ehhez sok-sok segítséget kaptunk a Fiatal Írók Munkaközösségében a magyar írók kiváló képviselőitől. Feszített, nyugtalanított minket az a tudat, hogy vajon tehetségesek vagyunk-e, van-e képességünk, szabad-e, merjünk-e tollat fogni gondolataink közlésére? Ha közülünk többen nem is váltak országos hírű írókká, költőkké, de az irodalom iránt tanúsított szerelem, rajongás még azokban is megmaradt, akik különböző okok miatt más pályán keresik boldogulásukat. És ez a művészet iránti ragaszkodás, szellemi és lelki belső kényszer, tudásszomj megszépíti, nemessé acélozza az ember életét, formálja jellemét, kiapadhatatlan forrás a közgondolkodás alakításában. Nem vesztek el nyomtalanul az indulás és a tovább folytatódás évei sorsunk sokrétű alakulásában.” [(Hajdúszoboszló, 1971. 08. 20.) 116-117. p.]

Újságírói munkájából is bőven kapunk ízelítőt; kecskeméti, debreceni, majd pesti zsurnalisztaként dolgozott, felesége évekre bontva közli a cikkek címét, illetve néhány írást teljes terjedelemben, eredeti facsimile formátumban. Akár kuriózumnak is tekinthető, hogy Sándor kissé édeskés stílusát gúnyoló dokumentum is bekerült a könyvben: az egyik ilyen a Pesti Műsorban közölt könyvnapi jegyzete, amelyre az Élet és Irodalomban született ironikus glossza, a másik a Hajó-Daru üzemi lapban jelent meg, ezt Sándor egyik barátja és kollégája továbbította a Ludas Matyihoz, akinek akkori főszerkesztője jóindulatúan figyelmeztette Sándort a küldemény tényéről, valamint szakmai tanácsában az álpátosz kerülését javasolta, és természetesen a vicclapban nem közölte sem a kigúnyolt írást, sem a barát levelét. Jó, hogy bekerültek a könyvbe ezek a dokumentumok, mert így árnyaltabban láthatjuk Bieliczky írásművészetét éppúgy, mint az emberi viszonyokat. A lapszerkesztő vette a fáradtságot, hogy jóindulatúan figyelmeztesse Sándort, pedig megtehette volna, hogy az egészet a kukába dobja, s nem foglalkozik a kollégát támadó levéllel és cikkel. És van a barát, aki nem csak szellemi értelemben próbál kárt okozni Sándornak, hanem egy további dokumentumból az is kiderül, hogy anyagilag is kihasználta, mikor Sándor csakugyan barátilag nyújtott segítséget, vállalt áruvásárlási kezességet ennek a barátnak, aki aztán nem fizette a törlesztőrészletet, így az OTP neki nyújtotta be a számlát. Név és cím is olvasható a nyomtatványon (134. p.), tudható, ki volt az, aki visszaélt Sándor bizalmával. Efféle csalódások, akár szakmai, akár emberi, bárkit érhetnek munkája során, viszont csak igen ritkán dokumentálhatóak és bizonyíthatók; és voltaképp nem is szeretünk ilyesmivel foglalkozni, nem a kudarcról szoktunk beszélni, semmint inkább a sikerekről.

A Politikai írások – elvek fejezetnél érdemes a feleség sorait idéznünk: Három jellemző idézet, amelyeket olvastam valahol: „A fiatal kommunista erősen hisz, tele van illúziókkal, idealizmussal. A kommunizmus bukásának oka, hogy nem sikerült az embereket egyformán gazdaggá tenni, felemelni.” „A kommunisták mindig jót akartak, az eszme szép volt, csak a kivitelezésben akadtak hibák”. „Ma egyszerűbb az élet, szabadon lehet utazni, van lakásunk, munkánk, valutánk, de hiányzik az erkölcs, a becsület.” (142. p.) Ezek a gondolatok elárulják, hogy egy tiszta és jó szándékú ember hogyan éli meg a Kádár-kort; ma akár naivitásnak is tűnhet ez a szemlélet, amely akkor teljesen általános volt, nagyjából hasonlóan vélekedtek az emberek, a forradalom utáni konszolidációs időszakban elfogadták a játékszabályokat, ilyen mondatokkal kerestek (ön)felmentést a lelkeket nyomorító diktatúrában.

A Te rész utolsó fejezetében Sándor halálának dokumentumai láthatok nekrológokkal, az özvegynek szóló személyes levelekkel.

 

Mi

Ennek az utolsó résznek, a Történetünket Én írom: szavakkal (2010-2012-ig) bevezetőjében írja Buzás Éva: „Hosszú évek után 2010 őszén vettem elő Sanyi verseit – amelyek kézírással, legépelve, vagy újságok hasábjain őrződtek meg. A sok évtizedes papírlapok azonban már sárgulnak, porladnak. Meg kell őket menteni!” – emlékezik vissza a nagy munka kezdetére.

Ebben a részben több életrajzi adat megismétlődik,; gyermekkor, tanulmányok; munkahelyek, majd kiderül, hogy Sándornak volt egy rövid életű házassága egy frissen végzett színművészetis hölggyel, Veszelei Máriával, aki a kecskeméti színházban kapott munkát, így került Sándor Pestről újra vidékre, ahol előbb népművelőként, később újságíróként dolgozott. Buzás Évával kötött 1962-es házassága előtt azonban volt még egy felesége, Katalin, akit a forradalom után Kecskeméten vett el. Ha a kapcsolatuk elején még volt is benne némi félelem a két korábbi asszony miatt, hogyan felelhet meg az elődök után, hamar kiderült, nincs mitől tartania: „Mindkettő különb („szebb, dúsabb”) lehetett nálam. Mária színésznő, tagja a kecskeméti színháznak. Főiskolát végzett és elérte, amire vágyott, bár csak kis mértékben. Én pedig? Nem folytathatom a Zeneakadémiát sem, hogyan vágyhatnék ennél többre is? Katalin is diplomával rendelkező zenetanár, kórusvezető. Én pedig ezen az úton is elakadtam. A nap végére kiderült: nem kell már nekem felvenni a versenyt, mert a szerelmünk győzött mindenki fölött!” (172. p.)

A Három „elő-szerelem” című részben Buzás Éva őszintén vall azokról a férfiakról, akikkel megismerkedett házasságkötése előtt. Kamaszos lányszerelmek – komoly következménnyel: „1962. május 31. Egy nyomot hagyó „szerelmes” éjszaka. 1962. július 5. Abortusz. (A magzat gyilkosságot sohasem bocsájtottam meg magamnak.)” (165. p.) „A házasságkötésünk Sanyi 33. születésnapján (Krisztusi kor): 1962. december 12-én volt. Az első éjszakán álmomban a jó Isten megjelent előttem és azt mondta: >>Ezt az embert szeressed, becsüld meg és vigyázz reá!<<”

Beszámol közös életük kezdetéről, hol laktak, merre dolgoztak, majd arról is, hogy egy ideig Sándor unokaöccsének gyermekét saját fiúkként nevelték, s milyen nehéz volt tőle az elválás, mikor a szülők hazatértek külföldről, és újra magukhoz vették a gyereket. „A gyermektelenségbe Sanyi sohasem nyugodott bele, mindig vágyott rá. Én egy idő után elfogadtam.”

A könyvben ritkán tér ki a kor politikai viszonyaira, de Debrecenből való távozásuk egyik oka is ebben keresendő: „Sajnos a Pártbizottság Debrecenben is kivetette rá a hálóját. A komcsi veteránokról kellett írnia, feldolgozni hajdani tevékenységüket. Néhány füzet meg is jelent ebből a munkából. Engem ez nagyon zavart, de nem tehettem semmit ellene. Politikai hazugságok és korrupció uralkodott a megyében. Egy tisztalelkű, jó érzésű ember – mint amilyen Sanyi volt – ezt nehezen viselhette el.” (176. p.)

A ki nem beszélt titkok fejezetben éppen arról beszél, amiről ők ketten nem beszéltek soha. Különös, hogy egy ennyire lelkileg-szellemileg együtt élő pár tabuként kezelt néhány témát, kínosan érezték volna magukat, ha mondjuk ötvenhat, vagy a korábbi házaságok története szóba került volna. Bartók Béla A Kékszakállú herceg vára című operájára gondol Buzás Éva: „Azt hisszük, a másikat csak akkor >>birtokolhatjuk<<, ha minden titkát megfejtettük. De az opera Juditjának titkot nyitogató harca éppen ellenkezője annak, ami velem történt.” Majd idézi Sándor Szembenézés önmagammal című önkritikus írását: „…önmagammal kellett megküzdenem ahhoz, hogy kiszakítsam magam az éjszakák, a mulatozás, és az életemet pillanatokig >>boldogító<<, de alapjában megkeserítő nők hazug világából és öleléséből. Mennyi, mennyi ki nem mondott, el nem mesélt dal száradt a lelkemre és torkomra. […] És ebben ezért, mindezért csak én vagyok a hibás, bűnös, felelős. A cinizmus nem alaptermészetem. Nem, ez ellen tiltakozom! Ilyenné váltam, ilyenné tettek. Kik? A nők. […] Még csak őket sem hibáztathatom. Hajlottam én is a vörös ajkak csábítására. De miért? Mi várt? Ordíthat már bennem a fájdalom, késő, nagyon késő ezen töprengenem. A munkám rovására történt minden boldognak hitt óra. És ha összeadom a boldogtalan órákat, keserű évek hullnak a hátam mögé és már ezüst hajszál csillan a fejemen. […] 1962. július 29-óta a nő csak rossz emlék, gyűlöletes párduc, keserű szájíz az életemben, mert van hitvesem, feleségem, akiért élek, nagy szavak nélkül mondom mindezt. Gyöngédséget nem kaptam, csak testet és én azt hittem, hogy az egy a lélekkel. Most pedig, lelket kapok, finom gyöngédséget, szerelmet és ez nekem szokatlan, de nagyon, nagyon jó, drága ajándék. Ez a testetlen lelki boldogság, szerelem, imádott Évám az én költészetem, jobb kezem, gondolatom. Ő is nő, az asszonyok legdrágább kincse” – írta fél évvel harmadik esküvője után.

A közös életről szóló rész egyik naplószerű jegyzetében (hévízi nyaralás 1980-ból) a következőket olvashatjuk Sándortól: „Rossz, hogy messze van tőlem, legalább két méterre. Az üdülő mintha arra törekedne, hogy külön válassza a házastársakat egymástól. A fekhelyek elkülönítése az elhagyottság érzését támasztja bennem. Lehet, hogy versben apellálok a SZOT-nál eme „házasságtörésre okot adó elidegenítési politika” ellen. Ez a család-védelem? Akkor lenne az, ha mindkét rekamié testközelben lenne egymással. Nem kispolgári nyafogás ez, hanem tizennyolc év összeszokottságának, egybeforrásának keserű hiánya. A távolságot most emberöltőnyinek érzem. Milyen jó ölelhető közelben élni egymással. Nemcsak a szerelemben, hanem általában: a kis és nagy közösségekben, a világban, szeretetben és tiszteletben élni úgy, hogy jobbító gondolatainkat, elképzeléseinket jobbító tettek is kövessék.

Felelősség-vállalás egymásért, másokért, álmainkért, öleléseinkért, lelkünk tisztaságáért, az Emberért, a világért. E gondolatok pendültek meg bennem az ölelhető közelséggel összefüggésben. Mert nem csak karokkal szoríthatjuk magunkhoz szeretteinket, hanem mindennapjaink emberi tetteivel is. S a képletes ölelésnek ez a belső tartalma, mozgató rugója. Testünkkel elérni egymást, s gondolatainkkal magunkhoz, a mi rendünkhöz téríteni a még más rekamiékon hentergő világot. Így jutottam el kettőnk „szobai” távolságától a világközelséget akarás, valóra-váltás érzéséig, űrhajós csillagrendszerünk forradalmához: a békéhez. Az én, a te, az ők, a mi, a világ békéjének emberi beteljesüléséhez, a világbékéhez, a béke világához még ez is kevés” [(Hévíz, 1980. 05. 01.) – kiemelés tőlem, 245. p.] – ezek a sorok szinte mindent elárulnak kettejük kapcsolatáról, két évtizedes szerelmükről, de Sándor barokkos fogalmazásáról is, ahogyan a szobában elhelyezett ágyakon bosszankodva méltatlankodik, miközben tanúságot tesz érzéseiről és hitéről – ideologizál. Bieliczkynek szüksége volt az eszmékre, a nagy érzésekre, ezek éltették és lelkesítették, még ha ez most nagyon naivnak, idealistának tűnik is, amiben a világbéke szép gondolata egyszerű lózungnak hat. Egyesülni és összeforrni: nemcsak a kedvessel, hanem az emberiséggel. A Krónika személyes névmásai itt köszönnek vissza. Majd kicsivel később, a Zsoltárként című versének magyarázó jegyzetében ezt olvassuk: „Feleségem, drága kis titkárnőm, józan igazságom, lustaságom élénk gondolata, segítő és ösztönző akaratom, gépeli a Tetanusz című elbeszélésemet. Magamban hordom őt, Vele együtt vagyok igazán Magam, ha úgy tetszik: Én. Én vagyok Ő, Ő meg Én. Én és Ő vagyunk: Mi. Egy olyan lelki és szellemi közösség, amelynek lelke az irodalom, a szívhangja a zene. Egymáshoz álmodott minket a Sors. Csak tartson sokáig ez az álomvalóság, valóságálom.” (246. p.)

Az utolsó fejezetben foglalkozik azzal a családi legendával, miszerint Sándor az egyik tekintélyes szoboszlói famíliának, a Foghtüyeknek a leszármazottja lenne. Az apai nagymama Joó Sándorné, Bézi Zsófia a feltételezések szerint lányként szeretője lehetett Foghtüy Jánosnak, aki később házassági tanúja volt a menyasszonynak. Buzás Éva kutatásai szerint akár igaz is lehet az elmélet, minthogy mindhárom férfi, Sándor, az ő apja és feltételezett nagyapja fiatalon, hasonló rákos megbetegedésben hunyt el. Bizonyos jellemvonások is arra engednek következtetni, hogy hasonlóság van Sándor és Foghtüy között, valamint a nagymama Foghtüyt annak 1906-ban bekövetkezett halála után élete végéig gyászolta. A fikció azonban fikció, az egyik bizonyítékként említett tényadat éppen nem alátámasztani, hanem cáfolni látszik az elméletet: Sándor nagyszüleinek esküvőjétől számított 9. hónapra született meg Joó Sándor, vagyis Sándor édesapja. Nehezen elképzelhető, hogy a nászéjszakán ne a törvényes férjjel hált volna az ifjú menyasszony, vagy hogy kicsivel a házasságkötés előtt, illetve után történt volna titkos liezon. Buzás Éva mindenesetre Sándor nagyapjának tekinti Foghtüy Jánost, s annak szoboszlói sirját kegyelettel gondozza.

A könyv utolsó lapjain végül kitér a Krónikán túli időkre: az alapítvány és az Emlékszoba létrehozásával Sándorral közös életük és munkásságuk méltó megőrzését kívánja garantálni.

 

Az óra múlik, a perc pereg, szállnak az évek. A tíz évek, az évtizedek. Egy bizonyos kor után már szinte minden emlékké válik, sok jó és szép emlékké, amelyeket Bieliczkyné Buzás Éva már csak egyedül tud felidézni. Ez a kötet is egy emlékalbum sok fotóval és dokumentummal. És úgy válik négykezessé, hogy a közös részben Sándor versekhez írt naplószerű jegyzeteit találjuk, ilyesformán ő is megszólal. Az életutak vázlatos ismertetése közben (iskolák, munkahelyek, lakhelyek, szerelmek) fölmerült bennem, hogy műfajilag vajon hová sorolható egy ilyen szabálytalan családtörténet? Önéletírás, de nem konfesszió, mert a vallomásos kitárulkozás csak ritkán kap mondatot. Nem napló, de nyomokban azt is tartalmaz. Ezért mondanám inkább olyan emlékalbumnak, amelybe be lehet jegyezni a legfontosabbakat, be lehet ragasztani a fotókat. Emlékkönyvbe pedig az kerül, amit gazdája jóságosnak ítél. Imigyen pedig emlékkönyvről vagy jót, vagy semmit. Ha meg mégis valamit, akkor csak azért, mert nem minden lapja vitrinbe rakható képeslap; kihallatszik belőle a kor és az élet hangja, amit megéltek mindketten külön-külön és együtt is. A legjobb és legélvezetesebb részek éppen a naplószerű jegyzetek a versekhez: ezeknél érződik a személyesség és közvetlenség, és többet árul el az emberről, mint egy dátum, vagy bármely életrajzi adat.

Az íráshoz bátorság kell. A vallomáshoz annál is több. Az életút évszámokban rögzíthető állomásait mindenki végigjárja; mindnyájunknak vannak fontos dátumai, napjai, hónapjai vagy évei, élethelyzetet befolyásoló választásai és döntései. Amint a Krónikából kiolvashatunk, az két ember életének vázlatos dokumentuma akkor is, ha időnként személyesebb hangot is enged meg magának a szerző. Ez a dokumentum nem a léthelyzet pontos látlelete; sem szociológiailag, sem perszonálisan nem ad keresztmetszetet a korról, amiben élt, csupán fölvillant bizonyos, benne mélyen nyomot hagyó eseményeket: Debrecen bombázása, szoboszlói iskola a szovjet megszállás alatt, munkája az üdülőben és a rádiónál.

Az önéletírásnak sokféle módja van, bizonyára alkat kérdése, hogy valaki hogyan közelít a sajátjához, miért akarja elmondani, amit elmond, és miért hallgatja el azt, amit nem akar elmondani. A Krónika nem napló, és nem vallomás. De valahogyan mégis a kettő keveréke, olyan dokumentum, mely kronologikusan rögzíti az állomásokat és eredményeket, amelyekhez időnként személyes véleményt fűz. Ebből megismerni az egyik, vagy a másik, vagy mindkettejük életét, nagyon nehéz, legföljebb csak a kereteket és a felszínt lehet. A cél valószínűleg nem is ez volt, hogy bárki, aki olvassa a Krónikát, mély és alapos ismeretet kapjon két ember életéről. Az egész kulcsa a megőrzés vágya az írás segítségével. Nem is annyira másoknak, semmint magának: Buzás Éva nem a tárgyiasított világ megszerzett javait lajstromozza, mint eredményt, fölmutatva hosszú életének „értelmét és gazdagságát”, hanem ír. De amiről ír, mégiscsak eredmény és gazdagság. Azzal a fájdalmas tudattal, hogy a legfontosabbat, élete párját elvesztette. Mert az eredmény valójában az ő kettejük kapcsolata, sirig tartó szerelme. Olvasás közben támadt az a benyomásom, mikor mindkettejük munkájának és karrierjének a be nem teljesültségéről, lehetőségekről és vágyakról olvastam, hogy akár a kudarc krónikája is lehetne ez a könyv. Ami mégse volna helytálló, mivel benne a legfontosabb kettejük szerelme. Ha sok terv kárba ment is, ha sok mindenhez nem volt elég szerencséjük, egymásban menedéket találtak. Tehát éppenséggel nem a kudarc, hanem a boldogság krónikája ez az emlékalbum.

Egy leányfalui almaszüret kapcsán jegyzi meg Bieliczky: „Évi már megörökítődött a hajdúszoboszlói szilvafás versemben 1962-ben. És azóta, ki tudja még mennyiben? Elegendő, ha azt mondom: ha nem is minden versemben, de gondolataim mindenségében benne él, ott él, létezik. Ez már így lesz a koporsóig és azon túl, amikor már hamvainkat messze tájakra sodorja, permetezi a röpítő szél.” (249. p.) Ezt valószínűleg az özvegy is így gondolja, és saját munkájával, a Krónikával „viszonozza” a literátor férj gesztusát. „A mulandóság – az ember nyoma”.

Örök visszatérés. A szív, a lélek és valóság / hármas játéka / vívta a jelennel a / jövőért vágyó forradalmát. (Örök visszatérés)

(2018 augusztus)