Papp András : Emlékeim Gáborról


Kovács Gábor

Ez az első alkalom most, Gábor halálának 14. évében, hogy szervezett keretek között rá emlékezünk. Látszólag semmi nem indokolja. Nincs kerek évforduló, de voltaképp nem is kell nevezetes dátumokat keresni, ha szándék és akarat van az emlékezésre. Ha élne, 65 éves lehetne.

Én a munkáját és a programjait ismertem előbb, nem az embert, aki úgy teremtett, hogy nem volt alkotó. Nem volt művész, hanem a művészeteket támogató személy, aki lehetőségeket teremtett és programokat szervezett. Nem volt zenész, festő vagy literátor, még ha a lapszerkesztést ambicionálta is. Ehhez mérten nyilatkozott meg nem túl gyakori publikációiban.

Mindössze csak tíz évig ismerhettem, ám még ennél is kurtább az a korrekten baráti, mondhatni, kölcsönös tiszteleten alapuló viszony közöttünk, ami a halála előtti utolsó 3-4 évet jellemezte. Találkozásainkat, néhány szervezett eseménytől eltekintve, véletlenszerűeknek mondanám; bementem a könyvtárba, és benéztem hozzá. Vagy benéztem hozzá, és mentem a könyvtárba, vagy csak összefutottunk a házban. Cigiztünk az udvari kijárat fénytelen sikátorában az eresz alatt. Aztán egyszer-kétszer átmentünk a Malátába, a piac melletti, rég megszűnt törzshelyére. A másik helye a Szedresben volt, egyszer oda is elhívott, hogy ismerjem meg azt a különleges helyet. És csakugyan, a Szedreshez hasonló műintézményt addig még nem láttam, mert ez nem egyszerűen kocsma volt, hanem egy emeletes ház földszintjén lévő nappali, ahol történetesen kiszolgáltak, ha kértél valamit. Otthon volt az otthonban, ahol barátok találkoznak, újságot olvasnak, beszélgetnek és bográcsoznak, és talán isznak is valamit. Egyszer aztán még voltam ott, de akkor már Gábor nélkül – rá emlékeztünk.

A Szókimondó és az irodalom hozott össze bennünket, írásommal jelen voltam a lap indulásától kezdve, s ha nem is túl sűrűn, de időnként, ha novellát kért tőlem Gabi, szívesen adtam. A könyvtárban 2003-ban indult Irodalmi Kávéház címmel programsorozat, ide hívtam író kollégákat, barátokat, a kortárs irodalom fiatalabb, de akár már több kötettel is rendelkező képviselőit. Rendszerint Gábor is jelen volt ezeken az esteken. Valahogy így, az irodalom és az általa szerkesztett kulturális folyóirat húzott egymáshoz közelebb bennünket. Örült minden eredményemnek, könyvemnek, így annak is, mikor 2005-ben a Disputa szerkesztője lettem, vagy annak, hogy a következő évben a Katona fogja játszani a Térey Jánossal közösen írt színdarabunkat (a Szókimondóban részletet még közölt a műből, az áprilisi bemutatót már nem érhette meg). Meghívott egy hortobágyi kirándulásra, valamint arra a 2005 kora tavaszán a Derby éttermében tartott zártkörű vacsorára, ami a kulturális közösség rendezvénye volt.

Ha találkoztunk, beszélgettünk sokféléről; nem voltak megtervezve, tárgyhoz, témához kötve, hogy miről. Mosolygósan szomorú ember volt már ekkor, nagy terhekkel, családi gondokkal a vállán, de úgy tűnt, bírja a mackósan nyugodt természetével. Kicsit fáradt volt, rezignált. Így maradt meg bennem ennyi idő után is; és persze ott lóg a nyakában valami szalagon a zöld Nokia, felesleges lett volna zsebbe tenni, annyiszor csörgött. Jó tanácsként őrzöm, mikor Unicumot ittunk, hogy „nem szabad belőle sokat, mert besűríti a vért”. Hogy így van-e, nem tudom, az enyém mindenesetre még nem kátrányosodott el, ő viszont, ha nem tévedek, 2005 tavaszán úgy besárgult, hogy kórházba került. Még azon év szeptemberében, épp lapzártára készülve lett váratlanul rosszul a tördelőszerkesztőnél, Misinél. Aztán már nem lett jobban, itt is hagyott bennünket.

Egyszer érdemes volna a róla szóló anekdotákat összegyűjteni, mert ilyeneket most is hallok, újakat is, ami azért is jó, mert él az emlékezetben, és azért is, mert vidáman tudunk rá gondolni. Jók ezek a történetek, sokat elárulnak emberségéről, szemléletéről. Csak a legutóbbit osztanám meg röviden. Valakit, valamelyik művészt meghívott egy rendezvényre, de az illető szabadkozott, hogy most lehetetlenség volna eljönnie, mikor neki két mázsa vetőkrumplira volna szüksége, de ebben az időben, amikor tudvalevően sehol nincs, nem talál, ez a baj, neki most ez a legnagyobb problémája. Végül azt mondta Gábornak, ha szerez krumplit, ingyen is eljön. Gábor pedig a föld alól is kerített, nem tudni, hogyan, nem tudni, kitől, de a krumpli meglett, az illető pedig teljesítette ígéretét. Kultúrmunkásként aligha ismert lehetetlent, és olyan kapcsolatai voltak, hogy ezt is el tudta intézni. Persze húsz éve még másmilyenek voltak az emberi kapcsolatok, és másmilyenek az intézési szokások.

A Szókimondó 100. száma 2004 júniusában ünnepi lapszám volt mind küllemében, terjedelmében, mind tartalmában, itt jelent meg az egyetlen vele készült interjú. Az ő kérése volt, hogy ebbe a jubileumi számba tervezett beszélgetést én készítsem vele, ami kimondottan csak a lap indulásáról és a közben eltelt nyolc és fél évről szólt. Pedig lehetett volna az akár egy életútinterjú is, hogy honnan hová, és hogyan, szülőkről, családról, gyerekekről, munkáról, emberekről, meghatározó élményekről, művészetekről, városról, és még lehetne sorolni, miről. Nem sejthettük, hogy már csak egy bő éve van hátra. S bár nagyon büszke volt az általa életre hívott folyóiratra, időnként statisztikákat, alkalmakhoz köthető szerkesztői üzeneteket készített, ebben az interjúban nem magáról, hanem a lapról akart beszélni. Száz halál árnyékában, ahogyan akkor fogalmaztam a 100. szám kapcsán. Tanulságos dokumentum, a lap története szempontjából pedig a leghitelesebb információ arról, hogyan és miért gondolta azt 1995 telén, hogy politikától mentes kulturális folyóiratot próbál indítani. Nem annyira magától értetődő ötlet ez egy olyan művelődési ház igazgatójától, akinek nincs szerkesztői jártassága, és mondhatni, nem is különösebben grafomán. Szakmai értelemben elképzelései nem voltak túlzottan megalapozottak, mert leegyszerűsítve nagyjából úgy képzelte, hogy össze kell szedni néhány írást az éppen aktuális programokról, teret adva lokálpatrióták helytörténeti tárgyú írásainak, amit majd részint a kollégák, részint a legendásan nagy ismeretségi köréből néhány alkotó baráti szívességből teljesít, megajándékozzák őt munkáikkal – hónapról hónapra megtölti majd a folyóiratot. Amivel egyidőben természetesen megteremteni a finanszírozás feltételeit is. A 3. vagy 4. lapszám tájékán már szembesülhetett a gondokkal, valamint a leírt mondatok súlyán túl megérezhette azt a felelősséget is, amivel egyszerre tartozik a szerzőinek és az olvasóinak. Egy idő után pedig már magának a bejáratódott lapnak és a városnak, sőt a városon túliaknak is. (Gyakran beszéltünk szerkesztésről is, ha találkoztunk, de ezt itt most nem részletezném.) A lap indításakor már túl volt néhány politikai csalódáson, de az újságírást mégiscsak abban az időben ismerte meg közelebbről. Aztán volt egy rövid életű Szoboszlói Tükör, amit Erdei Gyula tanár, helytörténész szerkesztett, 1994-ben szűnt meg. Gábor érezhette a kulturális lap hiányát, ez is motiválhatta, hogy belevágjon. Meg volt egy sokak számára meghatározó zsurnaliszta a városban, akit én ugyan nem ismerhettem, de egyeseknek ihletője, biztató támogatója lehetett abban, hogy írjanak, hogy újsággal foglalkozzanak, ez pedig Szöllőssy Tibor volt, rá Gábor is hivatkozik az interjúban. Mondom, csak azok tudnak ilyen bátrak lenni, akik nem látják előre azokat a nehézségeket, amelyek elriaszthatnák. Elképzeléseiket nem szakmai szempontok mentén rendezik, hanem az amatőrök naiv hitével és lelkesedésével fognak hozzá. A hőskort túlélte, számítása bevált, s mint annyi más általa kezdeményezett és szervezett program, ez is sikeres lett. Szerintem munkássága egyik legnagyobb teljesítményének tekintette, hogy lapot alapított, s azt fent is tudta tartani. S bár több általa életre hívott rendezvény máig él és létezik, egyedül a Szókimondóban olvasható a neve fekete vonalak között.

Ha már a sors szeszélye az ő munkájának részben az örökösévé tett e folyóirat szerkesztésével, nem feledhetem az egykor kitűzött célokat, hogy csakugyan méltóak maradhassunk eredeti szándékához. Ami, látva a lap múltjának eddigi 23 évét, nem csorbult, a töretlen ív a szellemi örökség folytonosságát mutatja abban a hat évben is, amikor Vida Lajos szerkesztette a lapot. Ő éppen egy éve nincs közöttünk, és hiánya éppoly fájdalmas, mint a Gáboré. Mert nemcsak hogy jót tettek jól mindketten, hanem jó emberek is voltak.

Nagyon kevés az az ötvenegy év, amit Gábor élt. Nagyon. Halálakor én 39 voltam, most 52 vagyok. A család kérésének eleget téve, a koporsónál én búcsúztattam. Hogy milyen kutya nehéz és egyben megtisztelő feladat az utolsó szavakat az elmenőhöz intézni, csak az tudhatja, aki nem kötelességből szólított meg távozó barátot néma gyászolók előtt a hűvös ravatalozóban.

Egy megemlékezésben helyénvaló, ha máig érvényes üzenetet idézhetünk tőle. Most a Szókimondó 50. lapszámának szerkesztői jegyzetéből emelnék ki néhány mondatot, ami 2000 márciusában jelent meg: Ötven szám után most már elárulhatom Nekik: nem volt könnyű a kezdet. Tapasztalatlan szerkesztőként kételyekkel tele fogtam az első szám összeállításához. A megjelent 24 oldal még jobban elbizonytalanított. Lehet-e, tudjuk-e ezt a lapot ilyen szinten, ilyen terjedelemben sokáig fenntartani? Van-e ebben a kisvárosban – amely inkább gyógyvizéről, mint kultúrájáról volt híres – olyan szellemi erő, mely a SZÓKIMONDÓ-t továbbviszi? A kezükben tartott ötvenedik szám azt bizonyítja: igen. Hajdúszoboszló képes arra, hogy látványos fejlődése ne csak épületeiben, szépülő utcáin, terein legyen mérhető, hanem a kultúra területén is. […] Értünk. Miattunk. Gyermekeinkért. Vendégeinkért. Jövőnkért. Erről is szól a SZÓKIMONDÓ elmúlt ötven száma.

 

Kedves Gábor! A pionírok munkáját te végezted el, mi Lajossal, valamint a kiadó és fenntartó önkormányzattal csak hozzátettünk valamennyit. Így üzenem, hogy ez az írás a Szókimondó CCLXXIV. lapszámában jelenik meg.