Bieliczky Joó Sándor: Aranylakodalom

Nagyanyám sürgött-forgott a konyhában. A dikón heverésző macskát háromszor is leseperte a kövezetre, amit máskor hét világért sem tett volna meg. Most nem sajnálta a keservesen nyávogó jószágot, mert gazdag életének méltó megünneplése villódzott az agyában és szerető, liliomfehér álmokat dédelgető szívében. Ilyenkor mi másra gondolhat egy áldott lelkű feleség, mint az ezüsthajú szerelemre.

Nagy Gézáné és az öt gyerek
(a fiú fiatalon meghalt)

Én a húslevest rotyogtató konyhában üldögéltem és olvastam a kalendáriumot.

Nagymamát még a művelődést szolgáló kényelem is zavarta munkájában. Felém-felém pillogott, észreveszem-e vajon, hogy puszta jelenlétem is idegesíti nagy ünnepi igyekezetében. Sejtettem, hogy ilyesvalami gondolatok mocorognak benne, de engem is érdekelt az aranylakodalom módos előkészítése. Nagyanyám egyénisége és szorgoskodása nem mindennapi érdekes jelenség. Megfogadtam hát magamban, hogy egy tapodtat sem teszek, amíg ki nem tessékel ebből az ízeknek és illatoknak csodás világából. Nem kellett sokáig várnom a „tudlak most nélkülözni” felhívásra, s kissé sértődötten, de kikecmeregtem a konyhából.


Nagy Géza (1881-1970) feleségével, Adorján Írmával (1886-1958)
a Szilfákalja utca 48. szám alatti házuk kertjében

Egyedül az a semmibevevés fájt nekem, hogy nagymama figyelmen kívül hagyta az én mindent szemügyre-vételező képességemet, jelen pillanatban olyan esetet, ami csak egyszer fordul elő az ember tovasuhanó életében. Ők megérték ezt a szép napot, hogy aranylakodalmukat is megünnepelhessék, holott én talán még az ezüstöt is csak mesékből fogom ismerni. Így van ez. Úgy látszik, ha az ember nagyon boldog, akkor a legkegyetlenebb. Ezt meg kell szoknia minden földi halandónak.

Ezzel a megalkuvó gondolattal toppantam be a nagyszobába. Vállamra terítettem a kabátot, s kibandukoltam az utcára. Delet kongatott a vastagszavú kálvinista harang, mire hazaértem. Ekkorára már összejött a család apraja, s nagyja. Nagyapám négy szép lánya tett-vett, mindegyik azon iparkodott, hogy ő lássék a legügyesebbnek. Hiába! Ezt megköveteli a mamák törvényszerű hiúsága.

A vejek koszorúja pedig a felnőtté érett unokákat vizslatta, hogy melyik a legszebb, legcsinosabb, nem utolsó sorban a legokosabb. Most éppen olyan kedvesek és tisztelettudóak voltak nagyapával szemben, mint akkor hajdanában, amikor először jöttek háztűznézőbe, s bámulatra méltó kecses testtartással szendéskedtek, pirongtak, udvariaskodtak, hogy bebizonyítsák: még egy ilyen férjet, mint ők, lámpással sem lehet találni egész Magyarországon.

Egyszóval summa-summárum tizenhatan vártuk az aranylakodalom szívszorongató pillanatait. A hat unoka, mind fiú. Az egyik orvos, a másik tanár, a harmadik újságíró, s a hátralévő kicsik még legénységi állományba tartoznak, ugyanis diákok. Az apróbbak ekkor kérdezték meg életükben először, hogy a „tisztikar”, mármint a felnőtt unokák, megengedik-e, hogy továbbra is tegezzenek minket. Milyen érdekes, legalábbis egy családi ünnep szükséges ahhoz, hogy a tiszteletadás fogalma egyáltalán felmerülhessék. – Tegezzetek csak nyugodtan – válaszolta a basszus, – mert holnapra már úgyis elfelejtitek a bácsizásra esküdő ígéreteiteket. Így hát megmaradtunk a régi formulák között.

Nagy Géza nyugalmazott iskolaigazgató, ref. presbiter
a József Attila utca 7. (ma 10.) házuk előtt

Az asszonyok szemrevalóan megterítettek, az aranyló húsleves illata egyszerre eszünkbe juttatta: milyen éhesek vagyunk. A nagy asztalt körbeültük. Nagyszüleink egymás mellé telepedtek, s oly irulva-pirulva néztek egymásra, mint a lakodalmukon. Nagyapám megcirógatta hitvese párnás ujjait, s lelki szemei előtt pillanatok alatt leperegtek a küzdelmes évek. S ebbe a boldog visszaemlékezésbe szorosan beletartozott első lányának születésétől kezdve minden, s legkisebb unokáig. Mi pedig sírig-tartó tisztelettel csodáltuk az öreg hetvenhat esztendős néptanítót, a család koronázatlan fejedelmét. Nagymama eközben a ringó bölcsőkre gondolt, amelyekbe belevetette drága édesanyámék becsületes, tiszta életét.

Nagy Géza tanítványaival Hajdúszoboszló Parti iskola
(kb. 30-as évek)

Ünnepélyes udvariassággal lestük, melyikünk lesz az a bátor ember, aki először meri megérinteni, majd kezébe venni az éhségtompító leveseskanalat. A kurázsi elpártolt tőlünk, s ha nincs ott a legfiatalabb unoka, Géza, akkor talán estig is várakoztunk volna a délebéd elfogyasztásával. Ő aztán se szó, se beszéd, kezébe ragadta a kanalat, s kiszedett egy öblös-tányér levest magának. Mi az orgonasíp nagyságú gyámoltalanok magunkba fojtott üdvrivalgással fogadtuk öcsénk hőstettét, s egy mázsás gondot gurítottunk le vállunkról. Végtére is az egész család hozzálátott. Géza kománk bele-bele szürcsölt a leves forrójába, édesanyja ilyenkor rászólt az etikett parancsai szerint: – Ne szürcsölj, emeld fel a kezed, ne repülj a könyököddel! Szerencsére már minket nem kellett kioktatni az evéshez is szükséges illemmódra, mert mire édesanyánk ránk kerítette volna a sort, régen elfelejtettük, hogy leves is gőzölgött a kövér-hasú tálban.

A második fogás paprikás-csirke volt nokedlivel és hajdúsági ecetes uborkával. Ahogy nagyanyámék letették az asztalra, helyet foglaltak, nagyapám felállt, kezébe vette aranyszélű, karcsú poharát, s így szólt: „Még mielőtt tovább folytatnánk az evés hagyományát, nem árt, ha negyven cseppet iszunk a család örömére. Bögyig megtöltöttük a boros kupákat, s a koccintások üvegcsengését követték a jókívánságok: – Isten éltesse drága nagyszüleinket!

S nagyapa, aki hamar elérzékenyedik, nagy csontos öklével kidörzsölte szeme sarkából a könnyek gyöngyeit, majd odasimult nagymamához, magához ölelte, s a két szerelmes tölgy árnyékában pityeregtünk mindannyian.

Harmadik fogásként négy hatalmas torta nyújtózkodott az asztalon.

A legcirádásabbikon ötven gyertyaszál égett, s a hajladozó lángok olyanok voltak, mint az őszi fákon csilingelő, libegő levelek.

A délebéd végeztével nagyapa felolvasta végrendeletük másolatát. A zord, kíméletlen búcsúzás hallatára mindannyian megszeppentünk. De tudomásul kellett vennünk, hogy az élet nem végtelen, s bármennyire is kínosan hangzik, a lélek azt temeti el legfájdalmasabban, akit legjobban szeretett.

És ezek után nagyapánk elmesélte házaséletük ötven kemény esztendejének történetét. Majd levéltárcájából kihalászta a legdrágább kincseket, unokáinak gyermekkori fényképeit.

Tudjátok, fiaim! – kezdte mondókáját, a nagyapák és nagymamák második szerelmét már ti jelentitek. Nagyanyó a megmondhatója, hogy saját gyermekeimnek sem örültem jobban, mint az első unokámnak. Amikor már totyogott, a nyakamba ültettem, és vittem magammal a Pityeri szőlőskertbe rigófüttyöt hallgatni. – Ha, ha – mondogatta, s picinyke mutatóujjának felkiáltójele engemet is csendre parancsolt. És így szép sorjában mindegyikőnk gyermekkoráról elsuttogta legszebb álmait. Kíváncsi gyermekké varázsolt bennünket glóriásan szövődő, csorduló meséje.

S ha most visszagondolok az aranylakodalomra, a szemem könnybe-lábad, s megsiratom a titokban távozni készülőket.

Petőfi Népe (Kecskemét), 1957. február 10.

 

Megjelent a Szókimondó 2019. májusi számában