Papp András : Ady Endre nyomai Hajdúszoboszlón

Olyan Hamupipőkeszerű történetet láttam a fiatal Ady plátói szerelemnek is csak fenntartásokkal nevezhető kapcsolatában, amiben a herceg ugyan megtalálja az elveszett cipőt, de a finom topánkát még éjfél előtt elhajítja. A költészet megszépítő és meseszerű díszleteitől a valóságba visszatérő lány várja és várja, egyre reménytelenebbül várja a herceget, aki nem jön, esze ágában sincs jönni. A lány számára a titokzatos éji randevú – az irodalom csodapalotája – evvel az ifjú herceggel egy pillanatra elérhető valóság volt. De hamar szétfoszlott. Megmaradt az álom. Sőt, már csak az álom maradt. Legalább két évtizedig. Addig, amíg élt a hercegből fejedelemmé vált költő: reménnyel teli álom maradhatott a korosodó kisasszonynak, aki kérőket kosarazott ki, hogy az ő álmának varázslata meg ne törjön. Senki nem volt a herceghez mérhető, senki nem volt hozzá méltó. Még azután sem, hogy a költőfejedelem száz évvel ezelőtt elhunyt. A mesebeli történetnek itt akár vége is lehetett volna a ki nem beszélt titkokkal, az elzárkózás fájdalmával magányosan tovább élő, azt még a síron túl is megőrizni akaró hősnővel együtt. Csak egy hajszálon múlott, hogy fény derülhetett erre a történetre, s ez nem maradt valamiféle megoldatlan irodalomtörténeti rejtély Ady Endre életéből. Nem sok kellett ahhoz, hogy minden szó szerint a koporsóval együtt a föld alá kerüljön.

Ebben a mesében ugyan nincs gonosz mostoha és tökhintó, de a nem múló varázslat miatt mégis olyan Hamupipőkés az a fiatal lány, akibe egy pillanatra maga Ady Endre volt talán szerelmes. Nem teljesen, nem is szokványos módon; inkább az ismeretlen hölgy ideájába, valami teremtett és fantáziált eszménybe, aki iránt rövid ideig vitathatatlanul gyöngéd érzéseket mutatott; ennek a lénynek előbb ismerte intellektusát, mint fizikai valóját.

Minden további csak feltételezés. A kisasszony talán szellemi társul is szolgálhatott volna, jövő terveinek lehetett volna éppúgy az egyik lehetséges útja, mint ahogyan kiteljesedésének gátja is. Útja is, és gátja is. Az ifjú költő megérezhette, hogy a varázslat múltán, ha komolyan veszi a lányt és az érzéseit, akár konszolidált polgári életet is élhetne. Kiegyensúlyozott férjként és családapaként verselhetne a lázas élet szépségeiről és gyötrelmeiről. Visszafogott közéleti érdeklődéssel részt vehetne a helyi intelligencia vitáiban.

Bizonyíthatatlan ebben a mesében sok minden – így szolgálhatna újabb mese alapjául minden további feltevés. Például az is, hogy a nyughatatlan fiatal költő csakugyan nem bírt nyugodni, és kielégítette kíváncsiságát, még ha csókra vágyó ösztöneit e mesebeli hősnővel lehetetlenség is lett volna. Vagyis módot és alkalmat talált rá, hogy a hölgyet megpillantsa, beazonosítható módon tudja, hogy a keresztnevét két ellel író Kíváncsi Illi nem más, mint a Piacz utcai redakcióval szemközti Kaszanyizky kereskedés egyik alkalmazottja, a kis Varga lány, az Ilona, aki az üzlet könyvelését viszi. Ez a titkos kifigyelés megtörténhetett a postán, ahová az ifjú hölgy Ady leveléért ment, vagy valamelyik irodalmi rendezvényen, vagy a színházban. A költő barátai és munkatársai bizonyára segítségére voltak abban, hogy a titokzatos női hódoló kilétét felderítsék, és hogy egy valós liezonhoz hozzásegítsék az ölelésre vágyó poétát. Nehezen tudom elképzelni, hogy Ady lemondott volna erről az izgalmas feladatról, az igéző titokzatosság megfejtéséről. Feltételezem, hogy megoldotta a rejtélyt; viszont továbbra is annak a látszatát kellett keltenie, hogy tapintatos úri ember, tiszteletben tartja partnerének óhaját, aki többszöri kérés ellenére is elzárkózik a találkozás lehetőségétől, és nem hajlandó felfedni inkognitóját.

Adyt jó időben találta meg a Jázmin álnéven publikáló, de szerkesztői üzenetét Kíváncsiként aláíró Varga Ilona: éppen valami értő és gyöngéd társra volt szüksége a borongó fiatalembernek – akkor is, ha azzal csak levél útján érintkezhet. Egy távoli rajongó intim közölsége a leírt szavakkal. Ennyi volt, ennyi is maradt, hónapok múltán rájött, ennél több soha nem lesz, ez a viszony végérvényesen meg van fosztva a fizikai jelenléttől, s nem kevésbé a csók ígéretétől. Ezen a téren többet remélhetett egy debreceni színésznőtől. Varga Ilona, ahogyan később megvallotta, félt Adynak megmutatni magát, attól tartott, hogy nem tetszene a fiatalembernek, félt az elutasítástól, miközben bizonyosan vágyott a tetszetős fiú közelségére, akit úgy jellemzett, hogy barna, nagy szemű, érdekes arcú fiatalember volt. Vagyis az akkor tizenkilenc éves lánynak nem volt bátorsága és önbizalma ahhoz, hogy megmutassa magát, a költő esztétikai ítéletére bízza női mivoltát szépségével vagy csúfságával együtt, a maga emberi valójában.

Adynak ha teljesen érdektelenné és terhessé nem is vált ez a borítékolt kapcsolat, idővel jelentőségéből jócskán vesztett, és debreceni korszakának csupán szép emléke, az aggódó szeretetnek éteri tisztaságú lenyomata maradt. A már korosodó és beteg Ady évek múltán is szívesen gondolt Kíváncsi Illi lila színű borítékjaira. Varga Ilona talán nem is akkor hibázott, mikor elzárkózott a találkozástól, hanem akkor, amikor hatását, befolyását túlértékelve, a buzdítók naivitásával próbálta a fiatal költőt „normális” útra terelni: folytassa a jogi tanulmányait, szerezze meg a diplomát, amivel, igaz, tudtán kívül, de Ady szüleinek a kívánságát ismételte csak. Sem az érzelmi támaszt nyújtó rajongó kedves, sem a szülők nem látták, nem láthatták, hogy az üstökösnek éppen most kezd csóvája lenni. Az efféle égi teremtmények öntörvényűen járják a saját útjukat, amiről semmiféle jó szándék nem térítheti le őket. Úgy vélem, hogy Adynál ez volt a fordulópont: Illinek a szülőkével azonos aggódó jósága, ami a fiatalembert a racionális, a haszonelvű, a konvencionális élet keretei között tarthatta volna, sok volt, és belátta az Illivel való levelezés hiábavalóságát, hiszen az a módos, köztiszteletnek örvendő férfi, aki a polgári élet napos oldalán tervezhet családot és jövőt, amit Illivel együtt a szülők is elképzeltek fiúknak, igen távol volt Ady Endre érzékeny idegrendszerétől és irodalmi ambíciójától.

A levelezés nem azonnal szakadt meg, egy darabig még Nagyváradról is válaszolt az ismeretlen kisasszonynak a költő. 1903-tól aztán már csak Illi írt neki olykor-olykor. Visszaemlékezése szerint vagy az Ady-Léda kapcsolatig, vagy a Csinszkával való házasságkötésig folytatta a levélírást. A két időpont közötti differencia viszont jelentős, mert ha a Léda-viszony kezdetétől számoljuk, akkor több mint tíz év is szóba jöhet, míg Varga Ilona levelet menesztett a költőhöz. Feltételezhető, hogy csaknem a költő haláláig küldött jobbító, együttérző, lelkesítő hangvételű, vagy egyszerűen csak egy-egy újabb Ady-kötet megjelenését üdvözlő és méltató sorokat. Varga Ilona naplót is vezetett minderről, de csaknem húsz évvel a költő halála után, ’38 karácsonyán megsemmisítette, és ez már itt történt Szoboszlón. Naplójának könnyelmű elpusztítását később nagyon megbánta, mert rájött időközben, hogy feljegyzései akár az irodalomtörténet fontos dokumentuma lehetett volna, ami pontosítja Ady debreceni éveit. Illi naplójának hiányában azonban csak néhány levél maradt meg a költőtől – minden más homályos és bizonytalan.

Varga Ilona “Kívácsi Illi”

 

A nyugdíjas éveit 1937-től Hajdúszoboszlón töltő Varga Ilona terve az volt, hogy halálával a leveleket rejtő kis kazetta is vele együtt száll majd a sírba. Így maradhatott volna töretlen és intakt az az álomszerű mesevilág, amiben Ilona továbbra is együtt maradt Ady Endrével. És ha már nincs a költő, és ha már ő sem lesz, akkor ne maradjon semmi se. Aztán valamikor azt gondolta, mégiscsak maradjon valami. Pontosabban sokáig maga sem tudta eldönteni, mi legyen a relikviákkal. Túl becses és szent ereklyék voltak azok, hogysem megsemmisüljenek, eltűnjenek nyomtalanul. Élő irodalmi kapcsolatai ekkor már nem voltak Varga Ilonának, de titkáról, annak bizonyos részéről szűkebb körben mégiscsak beszélt. Annál többet aligha árult el, hogy ismerte Adyt, és hogy őriz néhány emléket, mert a kutatók, akik a költő debreceni időszakát térképezték föl, kezdetben két ismeretlen hölgy után nyomoztak, mígnem megfejtették, hogy Kíváncsi Illi és a Jázmin művésznevet használó írónő egy és ugyanazon személy. Azt azonban már nem sikerült kideríteni, hogy ki van e két név mögött. Aztán egyszer csak az ’50-es évek derekán Varga Ilona egy evangélikus lelkésszel közölte a bizalmas információkat, aki arra bíztatta a koros hölgyet, jó szolgálatot tenne azzal az irodalomnak, s nem kevésbé Ady Endre emlékének, ha nyilvánosságra hozná féltve őrzött leveleit. Ekkor is csak egy hajszálon múlott, hogy hajdúszoboszlói születésű literátoré legyen a felfedezés és a publikálás érdeme, azé az emberé, aki ekkoriban történetesen Kecskeméten volt újságíró, és csak ritkán látogatott haza. Itthon töltött óráiban pedig egyre csak halogatta az ismerős idős hölgy kérésének teljesítését, hogy valamikor látogasson el hozzá, mutat neki valami érdekeset. Bieliczky Joó Sándor, mert ő volt az ifjú újságíró és versekkel antológiában jelentkező tehetséges poéta, aki nagypapája, Nagy Géza által ismerte meg Varga Ilonát, addig-addig halogatta, húzta a találkozást, mert ugyan mit is mondhatna neki egy nyolcvan éves nénike, ami őt érdekelhetné, hogy bizony le is maradt a relikviák feltárásának szenzációjáról, ami egyébként 1958. augusztus 20-án történt, ekkor adta át Varga Ilona Fecske zugi lakásában Kovalovszky Miklós Ady-kutatónak a levelekkel együtt a dedikált Ady-fotókat és versesköteteket. A házban készült fotó tanúsága szerint Ilona a szoba egyik sarkában szabályos házi oltárt rendezett be Ady-emlékekkel.

Az emlékek őrzője feltárta titkát, kiadta kezéből a kincseket, amivel a mesének is vége lett. Egy ember élete a maga teremtette szép illúziók világában telt, elviselhetőbbé téve a valóságot. Kíváncsi Illi meséjének a végpontja olyannyira a tények kezdetének az időpontja is, hogy fél évvel később Hamupipőke elhunyt, a relikviák pedig az Akadémia levéltárába kerültek.

Megjelent a Szókimondó 2019/03-04. számában