Nagyok nyomában

Papp András : Nagyok nyomában

Bieliczky Joó Sándor válogatott írásai

Az alkotó halála után harmincegy évvel megjelent kötet jól példázza, hogy nem csak az írónak, hanem a megírt szövegeknek is megvan a maguk sorsa – és születésük pillanatától önálló életet kezdenek élni. Olyat, amire az alkotónak már nincs különösebb befolyása: a rögzített élmény és vélemény, valamint az olvasói élmény között évtizedek telhetnek el. Az időcsúszás, a szinkronitás hiánya semmit nem von le a művek értékéből, s ha azt egy posztumusz megjelent kötet tudja nyújtani, akkor biztosak lehetünk benne, a tünékeny élet után sorsa már csak a könyvnek lehet.

A 2014-ben megjelent 322 oldalas válogatott írások kötetet is az író felesége, Bieliczkyné Buzás Éva szerkesztette és adta ki, mint az egy évvel korábbi válogatott verseket tartalmazó gyűjteményt.[1] A két kötet együttesen még teljesebb képet tud nyújtani az alkotóról, a lírán túli prózai „valóságról”, vagyis publicisztikájáról, riportalanyairól, tanulmányokba gyűjtött irodalomtörténeti kutatásairól, művészeti írásairól és szépprózájáról. Ez a könyv is rendhagyónak tekinthető, nem csupán a posztumuszsága miatt, hanem azért is, mert a szerkesztő magyarázó megjegyzéseket fűz néhány szöveghez, ahol annak szükségét látja, de talán azért is, mert egy tárgykörön belül (például a Radnótiról szóló résznél) a legfrissebb vonatkozást is beemeli, saját írását is elhelyezi a férj egykori szövege mellett. S ha már az összevetésben a különbségekről szólok, akkor a legszembetűnőbb az, hogy amíg a feleség szinte állandó részese, közreműködője és gyakran tárgya volt Bieliczky lírájának, ez a prózai szövegekből teljességgel hiányzik, mondhatnánk, érhető módon, hiszen a levéltári kutatás nagyon magányos munka, s az az intimebb kapcsolat, ami létrejöhet a kutatott személy és a kutató között a dokumentumok és könyvek csendjében, kizárja harmadik személy jelenlétét. Ugyanakkor némely riportban mégis föltűnik Buzás Éva is, mert a gyűjtőkörút egy-egy állomására elkísérte férjét, legyen a helyszín akár a II. kerület, vagy a szatmári táj, így sokszor tanúja volt az interjúknak, és más egyéb beszélgetéseknek. Az ilyen kirándulásnak, vagy még inkább irodalmi zarándokutaknak is beillő alkalmakkor készített fotókon pedig gyakran feltűnik az ő alakja is. Említhetnék még egy lényeges különbséget a két válogatott kötet műveinek sorsát illetően: míg a költemények alig és elvétve jelentek meg, addig a prózai írások többsége napvilágot látott különféle lapokban, elsősorban a Hajdú-Bihari Naplóban és később a Pesti Műsorban. Volt egy szerzőjének fájó, kéziratban maradt Móricz-tanulmány, amit irodalmi folyóiratban szeretett volna publikálni, de nem sikerült – erről majd később.

A kutató olyan, mint a detektív: nyomoz, részinformációkból és mozaikokból építkezik, profilt rajzolt, empatikus képességeit fölhasználva igyekszik azonosulni egy-egy személlyel, gondolkodni annak fejével – minden apróság számít a teljesebb kép érdekében. Egy jeles alkotó életét és műveit próbálja minél jobban feltárni, további dokumentumokkal gazdagítani. Az ilyen munkához a nagy elköteleződés mellett, úgy gondolom, szeretet is szükséges, hiszen a választás önkéntes; valamikor valami megérintette az életműből – és lassan személyes ismerősévé vált akkor is, ha évszázadok választják el kettejük életét, korát. Így is megtörténhet a baráti kézfogás. A kutatás egyben védelem is a „külső zajokkal” szemben – olyasmi ez, mint amilyen lehet a horgásznak a tó. Kissé kivonulva a világból, csendben és felkészülten ül a parton. A fogáshoz azonban szerencse is kell. A kisebb-nagyobb fogásokhoz, lappangó művek, nem ismert életrajzi adatok közkinccsé tételéhez.

Az írások java akár publicisztikai műnek is tekinthető; többnyire valamely születési évfordulóra készült ismeretterjesztő cikkről van szó, ami fokozatosan mélyült, többször is írásra késztette Bieliczkyt. A napilapokba készült szövegei inkább kis „színeseknek” mondhatók valamely kevésbé köztudott érdekesség fölvillantásával: Madách kúriája, ahová Arany János is ellátogatott, vagy Jókai bujkálása a forradalom leverése után. A rövid emlékező írások az újságolvasó közönségnek készültek, márpedig azok nem mindegyike jártas az irodalom világában, vagy az alkotó életművében. Ezért sokszor az az érzésem, hogy a már tudott és ismert tényeket ismétli ezekben a szövegekben (pl. Petőfi és Csokonai esetében) az évfordulóhoz méltónak gondolt lelkesítő módon. Ez időnként félrevezető lehet, mert a „szép és jó” kerül bemutatásra, az objektivitás aligha lehetett szempont a vázolt életút- és mű kapcsán, mert akkor a kötött terjedelem ellenére is mondatot találhatott volna arról, hogy Kossuth és Petőfi közel sem voltak jó viszonyban, vagy hogy Arany majdnem „átírta” Az ember tragédiáját – kis túlzással, mindemellett nagyra értékelte pályatársa kimagasló teljesítményét. Egy napilapnál szükség van efféle megemlékezésekre, ugyanakkor ötven év múltán történő újraközlését néhány cikk esetében kevésbé érzem indokoltnak.

Bieliczky Joó Sándor nyomoz, én pedig nézem a nyomait: a talált „tárgyakat”.

Sajátos a könyv tipográfiája: az írások címe az eredeti betűtípussal jelenik meg, sokszor az újság fejlécével, így az írás fél-facsimile; csaknem minden szöveghez találunk fotókat és a kutatás során használt eredeti dokumentumokat. Itt is hasonló a szerkesztési elv, mint a válogatott verseknél: meghatározó az időrend, de ugyanígy az is, hogy egy tárgykörön belül legyenek csoportosítva a szövegek. Öt nagyobb egységre osztotta a könyvet, ennek ciklusai: 1. Írók, költők emlékei; 2. Művészekről; 3. Színház; 4. Emberek, történetek; 5. Ráadás.

A kötet gerincét, mintegy kétharmadát az első témába sorolt írások alkotják. Jellemző, hogy egy alkotóról többször is írt, vagy a rövid publicisztikát később kibővítve újra közölte. Arra is többször volt példa, hogy terjedelmi okokból több részletben jelentette meg a napilapban az írást, ilyen volt 1967-ben a három részből álló Mikszáth-emlékek közlése (Négy nap „Görbe országban” – 24. p.) Ennek a rövid sorozatnak kicsit más a hangvétele: leszámol olyan romantikus túlzással, városi legendával, mint a Mikszáth-emléknek tekintett vadgesztenyefa (soha nem ült és írt alatta), de megenged magának abban az időben kevésbé megengedett bírálatot is az elszomorító képet nyújtó horpácsi birtok láttán: az illetékes szervek nem fordítanak kellő gondot a magyar irodalom egyik kimagasló alakja patinás házának rendben tartására, állagának óvására, karbantartására. Ez mindenekelőtt a helyi tanács feladata és kötelessége lenne. Ezen az estén a cirkusz tagjai szórakoztatták a közönséget a Mikszáth-kúriában – írja a méltatlan állapotok láttán felháborodva, hogy mivé alacsonyították az emlékhelyet. Érdekes ez az írás azért is, mert több olyan személyt sikerült megszólaltatnia, akik ismerték a nagy írót.

Adyval újra és újra foglalkozik: egy újságcikk nem az elmélyült kutatómunka publikálásának az ideális terepe. Egy-egy részlet azonban csakugyan figyelemre méltó. Felelősségteljesen sóhajt, mikor azt írja, hogy mennyi, mennyi érték hever feldolgozatlanul (37. p.). Szemlézi a korabeli sajtót, idéz a lapokból, közöl egy-egy Ady-verset, amelyekről mi kései utódok tudhatjuk, még nem az „igaziak”, nem az Adyra oly jellemző hangon megszólaló költemények. Az majd a Debrecenben megjelent első kötet után, a nagyváradi korszakában született Új versekkel érkezik meg 1906-ban, amire az irodalomtudósok is nehezen találnak magyarázatot; ti. arra, hogy ilyen rövid idő alatt hogyan következhetett be a radikális fordulat, az egyéni, nagyformátumot mutató poézis megtalálása, minthogy az első kötetben ennek még nyomát sem lehetett látni (abban a kötetben már ott a Léda-zsoltár, nyitásként, az öntudat mottójaként pedig a Góg és Magóg.) A forrásokból is kitűnik, hogy a joghallgató Ady vagabund magatartásával, íráskészségével, könnyedén verselő tehetségével már korán kitűnt társai közül; központ volt, vezéregyéniség, nagyfiú, párbajhős és hősszerelmes, megmondó kritikus. Valószínűleg sokan nem szerették, még ha tehetségét esetleg méltányolták is.

Bieliczky az írástudó felelősségével és a költő öntudatával végezte kutatásait – nem éppen mellékesen, avatatlan műkedvelőként, de nem is az egyetemi doktorok hivatástudatával. Az egyik tanulmánya, a Két Ady Debrecenben alapos levéltári kutatás eredménye, amelyre A másik Ady Endre című írással reagált az egyik hivatásos Ady-kutató, Kovalovszky Miklós. Megerősíti és kiegészíti Bieliczky eredményeit, aki feltételezte, hogy a költőnél két évvel idősebb joghallgató, az ugyancsak a Szilágyságból származó névrokon vérrokon is lehet. Unokatestvérek voltak, Ady apjának, Lőrincnek volt egy bátyja, annak volt elsőszülött fia az idősebb Ady Endre. Az irodalomtudós a cikk végén a méltatást sem mellőzi: „Az Ady-kutatás örömmel fogadja Bieliczky cikkének újonnan felkutatott adatait, amelyek Ady debreceni éveinek sajnálatosan gyér emlékanyagát egészítik ki igen hasznosan. Az utóbbi időben föltárt kortársi vallomásokat és személyes vonatkozású közleményeket az Emlékezések Ady Endréről című sorozatunk hamarosan sajtó alá kerülő II. kötetében gyűjtöttem össze.” (47. p.) Ebből az Akadémia gondozásában megjelent kötetből Bieliczky 1974-ben kap a szerzőtől egy dedikált példányt, eredményeit csakugyan korrekten közli a kötet.

A Kritika folyóiratban próbálta tisztázni például Móricz születési adatait, mert azt már az író életében is többféleképpen közölték. Levezeti az összes variációt, majd erre vonatkozó, véglegesnek tekinthető döntő érvet talál Móricz egyik levelében, márminthogy Péter-Pálkor született, az anyakönyv tévesen datálja későbbre, akkor a keresztelőjét tartották. Czine Mihály Móricz-kutató is ezen az állásponton volt. Több évtizede tudott életrajzi adat, ehhez képest sok helyen még ma is tévesen közlik.

László Annával Móricz színdarabjairól beszélget Bieliczky, hogy a regényadaptációk a színpadon miért nem állják meg a helyüket, egy-két művet leszámítva, miért nem voltak sikeresek (80. p.). Aztán foglalkozik az író szerkesztői munkájával, amit a személyes lapjában, a Kelet Népében folytatott – úgy politizál, hogy nem akar politizálni, ráadásul a cenzúra réme is állandóan fenyegeti. Egyszer egy olvasói levelet közöl, egy hat elemit végzett parasztembernek az írását, aki a folyóiratban megjelent népfrontos politika vitájához szólt hozzá: „Egy fájás legyen és egy látás” – írta. Amire szerkesztőként Móricz így válaszolt: „Öröm látni, hogy a legnaivabb betűkkel író magyarok már egészen tiszta szemmel, magas államfilozófiával tekintik a magyar sorsot […]” – Móricz Zsigmond hangja (82-90. p.). És az író versre ihlette őt:

 

Móricz Zsigmond

            most is él

            a kutatók

zenitjén

 

Születik a

            tanulmány

            dolgozik az

            „új hullám”.

 

            Móricz Zsigmond

            mosolyog

            izzadnak a

            „könyvmolyok”

 

            Így szól csendben

            hozzájuk:

            Igaz legyen

            írásuk!

            (Könyvtári pillanatok)

 

Móriczcal azonos évben született Móra Ferenc, így 1979-ben ünnepelték az 1934-ben elhunyt író születésének centenáriumát. Móra saját magáról, az irodalomban elfoglalt helyéről szerényen vall: „[…] kismester vagyok. Én utánam nem maradnak piramisok […]. Nem vagyok nagy regiszterű orgona.” (101. p.) Az író könyvtárosként és régészként is tevékenykedett, ezért jegyzi meg némi keserűséggel, de nem kis öntudattal, hogy „ahány nagy temetőt fölások, annyi regényemet ásom el, de néha bánt, hogy a nagy dolgaim megíratlanul maradnak, pedig szeretném megmutatni az embereknek, hogy tudok én olyan nagy szappanbuborékot fújni, amelyik megmarad”. (102. p.)

Kosztolányi Dezsőről egy szabadkai osztálytársa, Mérey Jenő elevenít föl emlékeket, aki nem csak 12 évig diákoskodott a költővel, de jó barátok is voltak. Az interjút 1961-ben közölte először a Petőfi Népében. (103. p.) Kassák Lajosról is portrét rajzolt, ebben segítségére volt a költő-képzőművész özvegye is. (111. p.) Karinthy Frigyes (117. p.) kapcsán több mindenkit idéz, Móriczot is, aki azt mondta pályatársáról, hogy a „tréfa: fedezékből kilőtt nyíl”. De hogy Karinthy hogyan vélekedett erről, egyáltalán milyen műfajban alkotott, maga ad pontos felvilágosítást: „[…] az utánzatot paródiának hívják. Ez utánzó műfaj. Amiket én írtam, azok nem >>paródiák<<, hanem karikatúrák, amelyekben az egész író skicc-szerű portréját adom, mint valami tanulmányban. Ez nem utánzó műfaj, ez kritika. Magát a műfajt én kreáltam”.

Szabó Pál (121. p.) akár Bieliczky példaképének is tekinthető; több személyes élményt is megoszt az olvasóval. Szabó már 1952-ben írásra biztatta az ifjú egyetemistát, a pályakezdő költőt. Sokat tanult az őszinte, szigorú, jóindulatú és kemény kritikusnak tartott idősebb pályatárstól, akit tisztaszívű emberként jellemzett. Terjedelmesen foglalkozik Veres Péterrel (126. p.) már csak a szülőföld közelsége miatt is. József Attilára a Pőcze-lányok emlékeznek; a költő gyermekkorának nyarait a szabadszállási nagypapánál és a nagybácsiknál töltötte. Radnóti Miklóst nem csak költészete miatt érzi magához közelállónak, hanem a nagybátyja miatt is, aki szegedi egyetemistaként lett barátja a tragikus sorsú költőnek. Kovásznay Rezső sokat mesélt neki, dedikált könyvet őrzött Radnótitól. Ebben a részben Bieliczky egy-egy vershez fűzött megjegyzése is olvasható.

A tanulmányíró Bieliczkynek fájdalmas tapasztalás volt Móricz-tanulmányának visszautasítása az Új Írás részéről. Azt a választ kapta, hogy a centenáriumi Móricz-szám megjelenése után nem tudják közölni. Ez egyébként teljesen érthető indok; a különszám után csakugyan nincs helye a lapban pótlólagos írásnak, az már „utánlövésnek” minősülne, és az ilyesmit kerülni szokták. Ha ténylegesen ez volt a visszautasítás oka, a késedelmes leadás, bármily nehezen elfogadható is a szerzőnek, mégis tudomásul kell vennie, hogy tematikus szám esetén a szerkesztés szabályai másként működnek. Például akár úgy is, hogy a lap által fontosnak tartott szerzőktől kérnek kéziratot a kivételes lapszámhoz, mintegy meghívásos alapon, és ebből gazdálkodnak, ezt szerkesztik be ízlésük szerint, kívülről jövő anyagra pedig nincs szükségük, nem is látják szívesen. Hogy pontosan mi történt, nem tudható, Bieliczky mindenesetre nehezen akarta elfogadni a döntést. Az eset után László Anna bátorította a „kitűnő írásnak” minősített tanulmány publikálására – ebből azonban semmi nem lett, szintén nem tudni, miért. Az írónő levelében a novellákról is véleményt mondott (93. p.); túlságosan direktnek, kétpólusúnak találta Bieliczky szépprózáját, ami híján van minden árnyalásnak. Magam is úgy vélem, egyszerű élményközlésről van szó; míg versben tud megemelni és transzponálni, novellában csak közölni. Ebben a kötetben, az utolsó, Emberek, történetek fejezetben tizenöt rövidebb-hosszabb írást találunk.

Recenziómban a válogatott kötet leghangsúlyosabb darabjaira próbáltam elsősorban kitérni, a maradék egyharmadot jelentő, további négy ciklusba rendezett írások is tartogatnak érdekességeket. Például a képzőművészet iránti fogékonyságáról tanúskodnak művészeti írásai, interjúi. Érdekes színfoltja a kötetnek az a színháztörténeti kutatás, amely a Tanácsköztársaság idejére fókuszál. Az utolsó 5. Ráadás részben vegyes műfajú szövegek lettek összegyűjtve: naplónak is beillő lejegyzéseket olvashatunk; itt találhatjuk Bieliczky aforizmáit, amelyeket hirtelen felindulásból egyszerre és gyorsan „követett el”. Megélt életbölcsességek ezek, komolyan gondolt gondolatok, amelyek mutatják: sem az élet, sem ő maga nem irtózik a közhelyektől. A férj Öleljük egymást című költeményének hatására a kötet végén a feleség emlékszik vissza közös szerelmük egyik korai helyszínére, ahol ma is japánakácok állnak a szoboszlói utcán.

Azok az olvasók, akik szeretik a jelesebb írók életéről szóló kis „színeseket”, minden bizonnyal élvezettel forgatják majd ezt a gyűjteményes kötetet. Itt-ott vitathatatlanul hozzátett valamit a hivatásos irodalomtörténészek munkájához. Kutatási módszerének erénye az alapos levéltári oknyomozás, a források bogarászása. Értékesnek találom azt is, hogy szükségét érezte a még élő tanúk megszólaltatását; felkereste a rokonokat, barátokat, diáktársakat, szomszédokat és szolgálókat, akiknek bármiféle szóbeli vagy írásbeli emléke volt az íróval kapcsolatban. Ez egy olyan „időkapu”, ami a maiak előtt már bezárult, de neki még nyitva volt. Így találkozhatott Móricz lányainak egykori dajkájával, aki 17 évet szolgált az írónál; így találkozhatott Móricz és Kosztolányi osztálytársával. Ezeknek az embereknek még eleven emléke volt az alkotókról.

„Áhítattal és tisztelettel nézek az írókra” – írta pályafutásának kezdetére visszaemlékezve (124. p.). Évtizedekkel később sem változott szemlélete; a nagy alkotók, nagy műveinek nagy mondanivalójára gondolt – nagyon. Gyakori nála, hogy az életművek elemzése közben kitér az eszmei, ideológiai mondanivalóra, amivel maga is ideologizál. Már válogatott verseinél is feltűnő volt, hogy Bieliczky Joó Sándort különösen lelkesítették az elvont eszméket megjelenítő sorok, programok, amelyek a szép emberi küldetést értelemmel és céllal töltötték meg.

Bieliczky publicisztikáját, összegző tanulmányait olyan takaros kis varródobozhoz hasonlíthatnám, amiben ott a tű és a cérna, amikkel mindent széppé hímez, kincsként rejti a gyöngyházfényű gombokat, az ezüstös gyűszűket, a színpompás fejű gombostűket, az aranyfonalakat, a mértéket húzó illatos szappandarabot – és még sok mást, de egyet bizonyosan nem: kritikát. És még valami miatt hiányérzetünk lehet: se szülőföljének irodalmi nyomait (ha szorosabb lokális vonatkozást nézünk, Veres Pétert ki kell ebből a körből zárnunk), se az irodalom mára elfeledett kismestereit nem méltatja figyelemre. Csak a nagyok nyomában járt.

A változatos gyűjtőmunka, a feltárt eredmények gazdagsága eszünkbe sem juttatja, hogy hiányozna bármi is. Igen, ami nem kerül „képbe”, arról nem tudunk. Úgy tűnik, Bieliczky Joó Sándor Szoboszlóról elszármazottként megfeledkezett a helyi alkotókról. Vagy egyszerűen nem érdekelte. A helyi kötődés természetesen semmire nem jogosít föl, és semmit nem tesz kötelezővé. A munkára serkentő szempontok között egyáltalán nem szükségszerű a lokális összefüggés keresése, de nekem mégis méltatlanul mellőzöttnek tűnik, már ha kutatásra adta a fejét, idejét – a szoboszlói irodalmi élet. Megfeledkezett mondjuk Fehér Gáborról, vagy Szép Ernőről – utóbbira majd szerencsésen talál rá Vida Lajos. Azt látom, hogy a kanonizált szerzők foglalkoztatták: ha nagyon régi, akkor a klasszikusok java, ha újabb, akkor minimum Kossuth-díjas. Velük úgymond nem lehet mellé nyúlni, és bármilyen kis eredmény is nagyobbnak tűnik, mintha kisebbektől hozna nagyobbat, és hát valószínűleg visszajelzést sem nagyon kapott volna akadémiai kutatótól. Márpedig én úgy vélem, hogy irodalomtörténeti szempontból ugyanolyan fontosak lehetnek a nagyok mellett alkotó kisebb kortársak is, hiszen hatásuk sokszor kimutatható a nagyok életművében is. Míg egy elismert író esetében egy cseréptöredék fölfedezése is jelentős leletnek számít, addig a kismestereknek az egész életműve se sokat – ami igazságtalan és érthetetlen, mivel sok-sok elfeledett műben találunk kincseket. Helyi szempontból például igenis fontosnak tekintem Bieliczky életművét, s épp válogatott írásainak olvasása közben merült föl bennem: költőként és kutatóként milyen „jóindulatra” számított a saját műveit illetően a jövő olvasóitól és kritikusaitól, ha ő maga csak a nagyokról vett tudomást? Ő olvasott volna ehhez hasonló posztumusz Bieliczky-anyagot harminc év múltán?

A könyv legelején van egy eredeti dokumentum arról, hogy kutatási engedélyt kapott a református püspökségtől Csokonai-források levéltári kutatáshoz. A költőről szóló cikkek azonban megemlékezések, nem pedig kutatási eredmények. Volt szerencsém látni a Bieliczky által összegyűjtött, de fel nem dolgozott anyagot, amiről ő már nem adhatott számot. Jelentős anyagról van szó, értékes kincs lehet ez bármelyik Csokonai-kutató kezében, mint ahogyan ebben a válogatott írások gyűjteményében is találhat kedvére való írást a kortalan olvasó.

 (2018. július 19.)

[1] Mindkét kötet 2. javított kiadás, közös előzmény a 2008-ban megjelent Bieliczky Joó Sándor válogatott versei és írásai 2008.

Megjelent a Szókimondó 2018. októberi számában