Múltidézés a Költészet Napja alkalmából

Bieliczkyné Buzás Éva

Múltidézés a Költészet Napja alkalmából

 

József Attila, a nagy magyar költőnk 1905.április 11-én született. Ezen a napon 1964 óta ünnepeljük a Magyar Költészet napját. Ebből az alkalomból a Főnix Versmondó- és Népdalkör – barátaival közösen, 2019. április 13-án (szombaton) 16 órakor műsort rendez a Kulturális Központ Zenetermében

 

József Attilával szólva: „Tavasz van! Gyönyörű!” Ennek örömére a gyermekszereplőink

kedves, vidám, tavaszköszöntő verseket mondanak, és közösen énekeljük a népdalokat.

Majd fuvolán megszólaltatott Mozart dallammal – gondolatban Bécs múltjába látogatunk.

 

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ SISSI

 

Amikor Kordásné Szász Melinda első alkalommal jött az Emlékszobába, az örökös próbahelyiségünkbe, és meglátta Ferenc József szobrát kiállítva, azt mondta, hogy úgy érzi: otthon van. Melindának ugyanis Ferenc József császár és király felesége: Erzsébet, azaz Sissi élete és irodalmi tevékenysége a kedvenc témája. Elmondta, hogy 15 évvel ezelőtt nagy élményt jelentett számára Krúdy Gyula: Erzsébet királyné című könyve. Ez meghatározta további érdeklődését az érzékeny, feltűnően szép asszony különleges élete iránt.

 

Tudjuk, hogy Ferenc József hosszú életet élt. (1830-1916). 1848-ban, 18 éves korában lépett a trónra, és mindjárt uralkodása kezdetén a magyar forradalom és szabadságharc leverésének nehéz feladatával kellett szembesülnie. Az ifjú uralkodó kezeihez tehát vér tapadt. 1867-ben azonban megköttetett a kiegyezés. A megállapodás létrejöttében szerepet játszott Erzsébet királyné, Sissi is, aki nagyon sokszor megmutatta rokonszenvét hazánk iránt.

A magyarok – ezt érezve – rajongtak érte. Már e miatt is érdemes emlékezni rá.

Műsorunkban Kordásné Szász Melinda (Sissi öltözetéhez hasonló megjelenéssel) elmeséli a tragikus sorsú királynő életét, akinek mindene megvolt, csak boldogsága nem. Magányosságának perceit, óráit versekben örökítette meg, amelyek megmaradtak számunkra. A Versmondó kör tagjai megszólaltatnak néhányat Erzsébet királynő Sissi költeményei közül.

*

 

EMLÉKEZÉS KOVÁCS GÁBORRA, a Szókimondó alapító szerkesztőjére.

Gyermek és ifjú koromban itt éltem és itt tanultam Hajdúszoboszlón. Utána azonban Debrecenben és főleg Budapesten találtam meg a nekem való életfeladatot. De eljött a nyugdíjas kor és úgy éreztem, hogy vissza kell jönnöm oda, ahol fiatalon boldog voltam. Közben azonban évtizedek teltek el. Utána kellett néznem, hogy mi minden történt itt közben. Felfedeztem egy nagy értéket, a Szókimondót –Hajdúszoboszló havi kulturális folyóiratát.2010-óta rendszeres olvasója vagyok, sőt, jó néhány írásom is megjelent benne. Kíváncsi lettem az előzményekre. A Könyvtár folyóirat olvasójában szerencsére ki van téve minden megjelent példány, így csak bele kellett lapozni.

 

Kovács Gábor 1986 januárjában lett a Városi Művelődési Központ igazgatója. Hosszú ideig tervezte, majd 1996-ban megalapította a Szókimondót, Hajdúszoboszló kulturális folyóiratát.

Az impresszumban ez olvasható: Alapító szerkesztő: Kovács Gábor (1996-2005), felelős szerkesztő: Vida Lajos (2005-2011), őt követte Papp András.

Kovács Gábor jól hasznosította sokoldalú műveltségét. Elképzeléseit azonban csak 2005 szeptemberéig tudta megvalósítani. Szervezete nem bírta az erőltetett tempót.

 

Halála után Vida Lajos, többek között ezt írta: „Kovács Gábor szerény ember volt, nem a maga, hanem a város dicsőségére szerkesztette a lapot, melyben az irodalom, a képzőművészet – ez utóbbi örökös kedvence volt – az ének, a zene, a tudomány, a hagyományok, a népművészet, a szoboszlói szerzők támogatása kapott helyet, tehát Hajdúszoboszló kultúrája.” Majd a barátjától búcsúzva, ezt írta: „A családon kívül két szerelmed maradt: Hajdúszoboszló és a Szókimondó. Te Hajdúszoboszló gyermeke voltál,

a Szókimondó a Te gyermeked volt, s az is marad most már mindörökké.”

 

A Kovács Gábor korai távozását követő meghatott szavak közül még Papp Andrást idézem: „Mikor halálának hírét vettem, fölálltam íróasztalomtól és a saját hitem szerint imát mondtam lelki üdvösségéért a fali keresztem előtt – Mi atyánk ki vagy a Mennyekben …”

Papp Andrásnak is mélyek az emlékei, hiszen pályakezdő fiatal íróként, az első lapszámtól kezdve jelen volt a Szókimondóban és jó barátságot ápolt az alapító szerkesztővel.

 

Nagy érdeklődéssel várjuk, hogy Kovács Gergely is emlékezzen az édesapjára.

 

A folyóirat nem csak havonta jelent meg, hanem többször külön kiadást is közreadtak, melyek közül nagy érdeklődésre számíthatott az 1996-os Szép Ernő és a 2005-ös József Attila összeállítás. Ezek alapján megismerhetjük Kovács Gábor kedves költőit, verseit.

 

Szép Ernő író, költő 1884-ben Huszton született, de a család hamarosan Hajdúszoboszlóra költözött, így gyermekéveit e városban töltötte. Vida Lajos szerint: „Itt esett meg vele a gyermekkor összes csodája, a vándor cirkuszok előadásaitól a napfogyatkozásig.”

 

Szép Ernő 1941-ben egy különös könyvet állított össze, amelynek címe: Felnőtteknek.

A kötetben olvasható történetek egy gyerek élményeit jelenítik meg a felnőtt ember szemével. Legelső történetének címe Szoboszló. Így kezdődik: „Ahogy az én könyvem kinyitja valaki, úgy nyitom én ki Szoboszlót a lelkemben.” A 12. oldalon így folytatja:

„Mikor apám legelőször elvitt Debreczenbe gőzösön, odaállottam, ahogy beszállottunk, az ablak elé. Fütyődött a gőzös, lökött egyet, az állomás elkezdett úszni visszafele. De a messzire álló akácfák, meg a házak, meg a szélmalom, azután a református torony, meg azután a pápista torony, megmozdult minden, indult a vonat után. Csuda érzés volt, csuda csudálat. Mintha velem akarna jönni Szoboszló, mintha féltene, vigyázna rám. Ott kapaszkodtam a vonatablakba, tátott szemmel, tátott szájjal néztem kifele, a csudalátásban, boldogságomban, ijedelmemben arany zengés támadt a mellemben, akár mozsárütő meg mozsár lett vón a szívem. Apám elnevette magát, kivette a zsebkendőt a szemem törülgetni.”

 

A József Attila különszám 2005. áprilisban jelent meg, a költő századik születésnapján.

Az emlékezések közül Illyés Gyula írásának részletét idézem, amely a költő-barát halála után készült és jelent meg a Nyugat 1937. 24. számában.

„Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem, s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk az megsiratni. A barátot? Ifjú korunkban jó barátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. (…) Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors. A legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymás miatt, mégis barátok voltunk. (…) Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban,

– minek a szó már? „Meg fogok halni”, – mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. „Ördögöt halsz meg”, feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.”

 

Szép Ernő: Imádság (előadja: Szirákné Turi Andrea)

 

Ki ülsz az égben a vihar felett,

Én Istenem, hallgass meg engemet.

 

Hozzád megy szívem, ajkam csak dadog,

Hazámért reszketek, magyar vagyok.

 

A népekkel, ha haragod vagyon,

A magyarra nem haragudj nagyon.

 

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,

Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.

 

Szeresd, vigyázz rá Istenem atyám,

El ne vesszen a sötét éjszakán.

 

Mert itt a népek nem tudják, mit ér,

Hogy olyan jó, mint a falat kenyér,

 

Hogy nem szokott senkit se bántani,

Lassú dallal szeretne szántani.

 

Édes Istenem, te tudod magad,

A bárány nála nem ártatlanabb.

 

Te tudod ezt a fajtát, mily becses,

Milyen takaros, mily kellemetes.

 

Te látod életét minden tanyán,

Te tudod, hogy beszél: édes anyám.

 

Te tudod a barna kenyér ízét,

Te tudod a Tisza szőke vizét.

 

Te tudod, hogy itt milyen szívesen

Hempereg a csikó a füvesen.

 

Tudod a nyáj kolompját ha megyen,

Édes szőlőnket tudod a hegyen.

 

S keserű könnyeink tudod, Uram,

Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan.

 

S hogy víg esztendőt várunk mindenért

S hisszük, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér.

 

Oh, keljetek a magyart védeni,

Ti Istennek fényes cselédei:

 

Uradnak mondd el forró, drága Nap,

Hogy kedveled te délibábodat.

 

Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold,

Hogy szebb tükröd a földön sohse volt.

 

Csillagok, értünk könyörögjetek,

Kis házak ablakába reszketeg

 

Szerteszét este mennyi mécs ragyog…

Könyörögjetek értünk, csillagok.

 

 

József Attila: Bús magyar éneke (előadja: Kiss Balázs)

 

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,

Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván

Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról

S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,

Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.

Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján

S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,

Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

 

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon

S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.

Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset

S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

 

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre

S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

(1922)

 

Megjelent a Szókimondó 2019. március-áprilisi számában