Boda István költő 90 éves

 

 

Erdei Sándor 

„ami szép, az mégis megmarad…”

Boda István költő 90 éves 

Boda István költő, újságíró, a Hajdú-bihari Napló nyugalmazott főszerkesztő-helyettese december 19-én tölti be a 90. életévét.

Hétgyermekes szegényparaszti családban nőtt fel Kisvárdán. Érettségi után segédmunkás volt, majd a debreceni egyetemen tanult, 1954-ben szerzett magyar nyelv- és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet. 1950-től az Építünk, 1954-1970 között az Alföld szerkesztőségi munkatársa. 1954-1956 között szerkesztette a Debreceni Néplapot is, majd 1965-től a Napló munkatársa, később főszerkesztő-helyettese volt, innen vonult nyugalomba 30 évvel ezelőtt.

Sokan azt gondolják, hogy aki zsurnalisztaként hosszú évtizedeket (tulajdonképpen egy egész életet) eltöltött a szocializmus újságírásában, az csak sztahanovista ideológiahirdető lehetett. Boda István olyannyira nem tartozott a szocialista-kommunista „igemagyarázók” közé, az eszme vallóinak héjái közé, hogy lelkesen köszöntötte az ’56-os forradalmat. Emiatt természetesen aztán „elővették”, meghurcolták. Utórengés című hosszú versében emlékezik meg erről, amiről egyébként ’56 után senkinek nem beszélt. Nagy csoda, hogy megmaradhatott a megye újságírásában, hogy így történhetett, annak érdekében a barátai, rokonai minden követ megmozgattak.

Élményképes újságíró és költő volt, egy maroknyi sárból aranyat tudott érlelni. A kevés tapasztalati anyagból nagyszerű riportokat tudott írni, egy-két elkapott szóból emberi fogyasztásra alkalmas, sőt élvezetes szövegtesteket tudott gazdagítani. Szenzibilis volt és asszociatív, s hogy remek „szövegtermelő művésszé” tudjon válni, még az is kellett, hogy rendkívül művelt is legyen.

Majd’ hetven éve, 1950 óta publikál verseket, 22 éves kora óta. A Tűz-tánc–nemzedékkel indult, ahhoz tartozott. Reflexióként az ’56-os forradalom eseményeire jelentették meg a fiatal írók a Tűz-tánc antológiát 1958-ban. Költőnk hagyományos eszközökkel, nosztalgikus hangnemben tett vallomást a számára legkedvesebb témákról: a szülőföldről, a paraszti sorsról, az alulról jöttek reményeiről. Leginkább versekben fejezte ki mondanivalóját, de írt prózát is. Szerkesztőségének ideje alatt a megyei napilapok közül a Napló az egyik legszínvonalasabb megyei napilap volt, jeles irodalmárok, nyelvészek, néprajzkutatók, helytörténészek forrásértékű közleményeinek is helyt adott. Személyében egy Aranytoll- és Táncsics Mihály-díjas újságíróról van szó.

 

Boda Istvánt tehát a vidék „tanyamélye” küldte az irodalomba, elsőgenerációs értelmiségi. Kilencven év! Lehet-e ezt még matuzsálemi kornak nevezni? Szerencsére ma már „szabad” száz évig is élni, Boda Istvánt is éltesse az Isten, emelje tovább a rangját, hadd lehessen „százados úr”. A kerek évfordulóra gondolva szorgalmazta kedves felesége válogatott tévéjegyzeteinek kiadását, s legjobb költeményeinek megjelentetését. Mindkettőnél az egykori munkatárs, barát, Bakó Endre újságíró, irodalomtörténész, a Napló nyugalmazott főszerkesztője bábáskodott.

„Így láttam…” – ez a televíziós jegyzetek kötetének címe. Hosszú évtizedeken keresztül jelent meg adott napon a sok olvasótól várt tévénotesz, aligha volt a megyei lapnak egész története során olyan cikksorozata, amely ilyen sok ideig, s ilyen nagy népszerűségnek örvendve jelent volna meg. Hűség mindhalálig – ez a címe a versválogatásnak, amely megfelelőképpen, az arányokat betartva, megannyi színt felvillantva képviseli ezt a költészetet.

Boda István fiatal korában nem volt elég bátor a szekerét végleg odakötni a szépirodalomhoz. Később pedig, amikor egyre nőtt a versírók sokasága s fogyott az olvasók száma, hovatovább többen írnak, mint ahányan olvasnak, hatalmas kérdőjel kedvetlenítette: van-e még értelme verset írni? Sokak dilemmája ez ma is. Némelyek azt mondták: Auschwitz után bűn verset írni. Más költő szerint kinek, minek, miért írjon ő József Attila után?

Az irodalom lélegzését e szentháromság szavatolja: alkotó, mű, olvasó. Ha valamelyik hiányzik, nem beszélhetünk az irodalom működéséről. Kevesen tudtak-tudnak az Arany János-i biztatással azonosulni: mindegy, hogy senkinek, mindegy, hogy csonkán, töredékesen, de írjad. A színésznek égetően kell a közönség. Kinek játsszon akkor? A költő kinek, miért írjon, ha nincs, aki hallgassa, olvassa és mondja a verset?

Olyannyira csak félig adta át magát a szépírásnak, hogy egy (a 60. születésapja alkalmából készült) interjúban elmondta: ő nem tartja magát költőnek abban az értelemben, mint ahogyan költő volt Petőfi, Ady, József Attila. Teljes mellszélességgel, a nap 24 órájában. (S itt most nem a színvonalról van szó.) Ők életmódszerűen (is) lírikusok voltak. Boda István az újságírás napi robotosa volt. Az akart lenni, közvetlen kapcsolatban olvasókkal, emberekkel, a valósággal. Szerette a közvetlen és gyors visszajelzést. A versek esetében a gyors reagálás nemigen lehetséges, egy költeményről esetleg ötven múlva derül ki, mekkora alkotás – vagy sohasem. Többnyire sohasem.

Ígéretesen indult a pályája. Sokan tartották rajta a szemüket a fiatal lírikus szárnypróbálgatásán Kardos Páltól Julow Viktorig, Kovács Dezsőtől Tóth Endréig, Horpácsi Sándortól Kiss Ferencig, Bogáti Józseftől Varga Lajosig. Tóth Bélától Szuromi Lajosig. A Kritika című folyóiratban a Tétova Ikaruszok kötetről azt írtja Kovács Dezső, hogy Boda „a költészet ősi motívumaira, toposzaira építi föl lírai mikrokozmoszát”. A költő, ha biztonságban akarta érezni magát, a múlthoz menekült, a személyes múlthoz, szülőföldhöz, az emlékekhez, az otthagyott tanyai tradíciókhoz. Boda nem volt különösebben harcias költő, inkább meditatív, s valamiképpen az illyési utat követte. Inkább szemlélődött, rácsodálkozott, nem akart mindenáron megváltoztatni. Ezzel ki is lógott a lánglelkű-forradalmi költők közül, akik az akkor kötelező program szerint meg (és fel) akarták forgatni az egész világot. Benne volt bölcs szkepszis, már fiatalon is. Mit tudtak változtatni a világon a mégoly bátor hangú költők, mint Ady és József Attila? Boda szinte egy zen-buddhista japán haikuköltő eggyéolvadás-vágyával írt a természetről, panteista elköteleződéssel. A riportjaiban inkább ott munkált a változtatás vágya, mert hozzá tartozott a zsurnaliszta ars poeticához a javítani akarás. De ott sem nagymértékben, hanem hogy napról napra valamivel értelmesebb, elviselhetőbb legyen az életünk.

Olyan jeles lírikusok társaságában „röppent fel”, mint Váci Mihály, Garai Gábor, Ladányi Mihály, Simor András, Csanády János, Györe Imre, Mezey András. Laza szerveződésű társaság volt ez, nem bírt erős közösségi önazonosság-tudattal. Ahogy teltek az évek, egyre inkább eltérő módon keresték a saját ösvényeket. Voltak sokan az ’56 után indultak, még Hajdú-Biharból is akadt társ, a halk szavú, kishorizontú Danyi Gyula. Onagy Zoltán így fogalmazott az aradi Irodalmi Jelen című folyóiratban megjelent esszéjében: versantológiájuk „a kommunista költészet ifjúsági sarokköve, a Kádár-Aczél éra első jelentős lírai sóhaja. A kötetből a fiatal baloldali költőnemzedék dugja be ormányát abban a hitben, hogy nem csak a szocializmus építését, de a kommunizmusét is lírai salakblokkokkal erősítik. Tervük szerint eltörlik a bolsevizmus moszkvai hibáit, Rákosit, Rajkot, Recsket, hogy csak az r-betűs vezérmotívumokat említsem, ugyanakkor eltörlik a bűnös, véres ellenforradalmi ötvenhatot is.”

Abban a hitben röppent fel a raj, hogy a megújuló költészet megreformálja a kedvezőtlen közállapotokat, emberarcúvá varázsolja a mindennapi életet. Sokat köszönhetett ennek a bizakodó szellemi-művészi nekigyürkőzésnek a kádári konszolidáció, mellyel összefüggésben némely költőben igen hamar szóhoz jutott az elégedetlenség, a türelmetlenség, a magányos forradalmár keserűsége – mint például Ladányi Mihályban. A Tűztáncnak voltak olyan alkotói, akik a szűkebb haza egy-egy jellemző tájegységéhez kapcsolódtak, mint például Simon Lajos, Ténagy Sándor, G. Szabó László, Goór Imre. Ilyen lírikus Boda István is, aki Északkelet-Magyarország „bárdja” maradt. Számos versében tetten érhető a messzemenő azonosulás a tájhazával: „Fehér nyírségi éjszaka, / itt válok én majd porrá, röggé, / de akkor is még, akkor is / szeretni foglak mindörökké.” Szinte Petőfi hőfokán szólal meg benne a hazaszeretet, a lokálpatriotizmus, az övéivel akar élni és halni. A tájhaza-szerelem gyönyörű belkantóit alkotta meg.

Természetesen naivitásnak bizonyult a tűztáncosok hite, hogy olyan szocializmust lehet itt majd építeni, ami szinte már nem is szocializmus, nem moszkovita diktatúra, hanem már demokrácia, s szinte törvényszerű, hogy csalódott lett a nemzedék. Aztán jöttek újabb költők, talán bátrabbak, tehetségesebbek, talán korszerűbbek, előbb a Hetek, majd a Kilencek – akiknek markáns, offenzív jelenléte a magyar irodalmi közgondolkodásban hamar fátylat borított a teljesen elbizonytalanodott-elerőtlenedett tűztáncosokra.

Boda István hangja általában csendes, visszafogott, versvilága, dikciója gyakran Juhász Gyuláéra emlékeztet. Hagyományos poétikai eszközökkel énekli meg a falu változásait, a táj szépségeit, a boldog szerelem és a hűség adta örömöt. Költeményeiben uralkodó érzés a részvét és az aggodalom. Hitvallása kötődni a hazához, a tájhoz, az egyszerű emberekhez. A második kötetében kísérletet tett tematikája szélesítésére, de kiderült, hogy ő akkor magabiztos, ha ismerős tájakon bolyong, ha kilép a megszokott körből, bizonytalanná válik, s mintha nem is lenne elég információja a távolabbi világszeletekről. Töpreng az emberiség jövőjén, fájlalja az értékvesztést, viszont a nosztalgia, az emlékezés boldogítja. Gyakori kedvenc témája visszaidézni a gyermekkor elíziumi világát.

Enyhén szólva nem jellemezte őt nietchei ego-kultusz, nem hitt az ego fontosságában, ha személyesnek indul is egy-egy lírai gondolatsora, előbb-utóbb általánosítássá szélesül, feloldódik valami elemi filozofikusságban. Szemére vetették, hogy a lírájában nincsenek nagy változások, látványos megújulások, jellemzi bizonyos egyformaság, egyhúrúság, tematikai szűkösség. Viszont többen fejet hajtottak a formakultúrája előtt: „virtuóz módon bánik a nyelvvel, a hagyományos versformákkal, költeményeiben a ritmus kitüntetett szerepű, az időmértéket egyéni módon alkalmazza, s ma már alig előforduló versszerkezeteket (például az alkoioszi strófát) is könnyedén használ.” Aztán volt, aki megjegyezte: „a költő az egységes lírai valóság igézetével csak részlegesen tud szolgálni”.

Tóth Béla is mérlegelte Boda helyét, súlyát, amikor – fél évszázaddal ezelőtt – a debreceni irodalomról adott hevenyészett képet. Sok mindent dicsért benne, a könnyed nyelv- és formahasználatot, a sorsvállalás bátorságát és őszinteségét, hogy „paraszti múltját, környezetét öntudatosan, büszkén mutatja városi menyasszonya előtt”. Ugyanakkor szóvá tette: „nagyobb összefogottság, nagyobb műgond, magasabb igény önmagával szemben” javára válhatna ennek a költészetnek. A népi ihletésű mintáktól nem tudott elszakadni, aztán már nem is igen akart.

 

 

Nem tudta (s voltaképpen nem is akarta) beverekedni magát azok közé, akiknek sorsa a klasszicizálódás, ám az irodalomtörténet egyértelműen kimondja: számos versében gyönyörű értékeket tud felmutatni, elsősorban a nyírségi tájat és a tanyavilágot megjelenítő költeményeiben.

Alighanem Szuromi Lajos írt legszebben, legnagyobb empátiával erről a költészetről. Szelíd és makacs költőnek mondja, nyílt érzelmű, állhatatos gondolkodónak. Harmóniába ötvöződik nála a szenvedés és a szenvedély – mondja. „Végletek között hullámzik a költői lélekállapot, szorítva folyvást a szívet, az arányos élethez húzót. És csordogál rendületlenül a panaszpatak, e költői létnek elsőrendű szimbóluma.” A lírikus „objektívnek, igaznak érzi eszményeit, érthető hát, hogy ezek hatástalansága keseríti. Nemzedékével együtt válik tétova Ikarusszá, zuhanás előtti lebegésben.” Talán az az egyik legnagyobb igazság Boda költészetéről, hogy „hűsége foglya elsősorban”. S gyötri bizonyos beteljesületlenség, költői félben-maradottság is. Szuromi a Boda-költészet nagy értékének tartja azt a természetes ambivalenciát, miszerint a lírájában „elégia és rapszódia viaskodik”. A szó otthonossága felszabadítja, alkotó képzelete szinte mámoros lesz, mit sem törődik a tompa hangulatokkal”. Írása végén a költő két strófáját idézi, ezek különösen tetszenek neki, az Annak, hogy írok című versből valók: „De ami szép, az mégis megmarad, / s őrzöm én is, hogy próbáim kiálljam. / Csak megbúvok még szempillád alatt, / oly észrevétlen, akár egy hazátlan. / Ne küldj el hát, a világ didereg, / egy falat szeretetért bármit adna. / Esik a köd, az esték hidegek. / A lélek hogy’ feküdjék ki a fagyra?”

NÉVJEGY

Született: Kisvárda1928december 19.

Iskolák: Érettségi a kisvárdai gimnáziumban, 1954-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett

Szerkesztés: 1950-től az Építünk, 1954-1970 között e lap utódja, az Alföld szerkesztőségi munkatársa. 1954-1956 között szerkesztette a Debreceni Néplapot is, majd 1965-től a Hajdú-bihari Napló munkatársa, később főszerkesztő-helyettes

Család: 1954-ben vette feleségül Porkoláb Juditot, két gyermekük született: Judit (1955), István (1958).

Kötetei:

Három költő versei (Boda István, Pákolitz IstvánPetrovátz István) (1954) Féltem a világot (1955)

Mint a vándorló madarak (1966)

Tétova Ikaruszok (1979)

Angyal áll az ajtó előtt (regény) (1986)

Magamnak fütyörészek (1998)

Szökevény utazó (2008)

„Így láttam…” (tévéjegyzetek) (2016)

Hűség mindhalálig (válogatott versek) (2017.)

 

képek: Boda István: portrék, találkozók és kötetborítók

Megjelent a Szókimondó 2018. decemberi számában