Bakó Endre : Ballag már a vén diák…

Mindenki ismeri, mert dalolta a ballagó diáknótát, nagyjából ugyanazzal a szöveggel, jóllehet az 1940-es évek második felében mozgalom indult mellőzésére, nem kisebb ember, mint Kodály Zoltán kezdeményezésére, lévén német dalról szó! A tradíció azonban erősebbnek bizonyult a mester magyarosítási szándékánál. Az eredeti tíz versszakból ma már jobbára csak kettőt legfeljebb hármat szokták énekelni, ennyiről tudnak az alkalmi nótáskönyvek.

A búcsúzó diákokat nem különösebben érdekli a nóta dallamának és szövegének eredete, ez nem meglepő. Viszont trehányság, hogy a napjainkban is forgalomban lévő ballagási daloskönyvek nem jelölik meg a nóta szerzőit. Még az olyan viszonylag igényesebb kiadvány, mint a Millenniumi daloskönyv is (Ezer esztendő. Bp. 2000. szerk. Falvy József) elmulasztja a szerzőket megnevezni. Az pedig filológiai gondatlanság, hogy egyes nótáskönyvek, lemezborítók hamis adatokat terjesztenek róla. Hamis adat, miszerint felvidéki diáknótáról, szepességi ballagó dallamról, selmecbányai valéta-nótáról van szó. Egyéb kiadványok helyesen jelzik ugyan, hogy jénai diáknóta, de a szöveg fordítójáról nem szólnak. A Qualiton 1983-ban kiadott lemezén ez áll: „Régi német diákdal nyomán Farkas Imre szövege és zenéje.” Ez olvasható a Hungaroton 1996-os Ballag már a vén diák c. lemezfeliratán is. Olyan forrás is akad, amely az Iglói diákok c. Farkas Imre operett dalbetétjeként tartja számon, mert ő a saját szerzeményének tűntette fel. Az 1900-as évek első évtizedeiben még ismert tény volt, hogy egy német Burschliedről van szó, a Bemooster Bursche zieh ich aus kezdetű jénai diáknótáról, amelyet Csengey Gusztáv (1842–1925) fordított magyarra, helyesebben költött át. Az a Csengey Gusztáv, akit Tóth Árpád parentált el a Nyugatban, egyversű költőnek nevezvén az agg korára elfeledett poétát. Pedig Tóth Árpád nem a Ballag már a vén diák… kezdetű, időközben folklorizálódott diáknótára gondolt, hanem A fogoly lengyel c. balladára, amelyet nemzedékek ismertek és deklamáltak. Vagy ötven éven át nem múlt el iskolai és műkedvelő ünnepség szerte e hazában anélkül, hogy fel ne csendültek volna a patetikus balladai sorok: „Beh világos a cár palotája!”.

Csengey egy csapásra híres ember lett, olyan népszerűséget élvezett, amely kevés költőnek adatott meg széles e hazában. Egyéb írásai, szerelmi dalai, Heine bátorította csipkelődő költeményei nem keltettek feltűnést, viszont egy humoros, maga készítette naptár, a Babszem Jankó kalendáriuma révén ismét felfigyeltek rá, ezúttal szatirikus tehetségére. 21-22 évesen már két lap szerkesztését végezte, az egyik az első hazai gyermeklap volt, amikor azonban egy kormánypárti élclapot akartak rábízni, már Jénában találjuk. Ott Shakespeare-tanulmányokat folytatott, s kirándulásokat tett a környező erdőkbe, ezeket minden alkalommal versben örökítette meg. A német diákvárosban „magyarította” az ismert diáknóta két versszakát (az elsőt és az utolsót). A „Bemooster Bursche”-t „mohos fő”-nek fordította, de itthon a nóta szövege némileg átalakítva terjedt el és vált népszerűvé.

Hazatérve valóban filiszter lett. Aszódon vállalt tanári (igazgatói) állást az algimnáziumban, majd hosszú évekre az eperjesi evangélikus teológiai akadémia egyik katedráját ülte meg. Írt verseket, többek között Bocskait idéző ódákat, novellákat, regényeket, a Mocsarak királya c. ifjúsági regénye ismét feltűnést keltett, az első világháborúig több kiadást ért meg, (a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó 1983-ban „felfrissített” szöveggel jelentette meg!), de A fogoly lengyel népszerűségét meg sem közelítette. Csengey művészileg egyre inkább belesüppedt Eperjes úri társadalmának dilettáns ízlésvilágába. Tagja volt a Petőfi Társaságnak, s 1912-ben a díszes társaság a költő hetvenedik születésnapját fényesen megünnepelte.

Csengey 1912-ben aztán átültette a jénai diáknóta teljes szöveget, mind a tíz versszakot, s bevallottan átvette a folklorizálódott variánsból a „vén diák”-ot és a „cimborák”-at. De elkövette azt a hibát, hogy egyetlen verseskönyvébe sem vette fel a fordítást (átköltést), így az évek során lassan feledésbe merült a fordító személye. Szerencsére Csengey Gusztáv életrajzírója, a szoboszlói születésű kiváló író, Szívos Béla megjelölte (igaz, csak a lap nevét és évjáratát) hol található az eredeti fordítás szövege. Ezt hozzuk most felszínre.

 

A végzett diák búcsúdala

Csengey Gusztáv irataiból közli: Egyed Aladár

(Rozsnyói Híradó, 1912. november 3. 1-2.)

 

„A közelmúltban abban a kitüntetésben volt részem, hogy szeretett tanárom, a nagy költő, Csengey Gusztáv, több társammal együtt vacsorára hívott meg. Az >>aranyos bácsi<<, amint mi tanítványai egymás között hívjuk, ilyenkor mindig szerez valami meglepetést vendégei számára, hol egy új novellával, hol egy új költeménnyel kedveskedik.

Ismerve az öreg költőnek ezt a kedves szokását, mi is alig vártuk a vacsora végét, amikor meglepetésével elő szokott állni. S nem is sokáig kellett várakoznunk. A legelső pohárköszöntő után a mi >>aranyos bácsink<< feláll, leteszi legkedvesebb pipáját, a táblabírói pipát, s a következő iratot olvassa fel:

Kedves hallgatóimnak. Egy régi nótáról akarok megemlékezni, melyet Németországban sokszor hallottam, s magam is sokszor daloltam. A végzett diák búcsúdala ez. Nagyon ismert nóta ez nálunk is, németországi egyetemeken megfordult ifjaink behozták hazánkba, s itt nemcsak az akadémiákon, hanem középiskoláinkban is elterjedt. Mindazáltal lefordítását meg sem kísérelték. Nekem legalább nincs tudomásom ilyen kísérletről.

Midőn az 1866-67-iki iskolai évben a jénai egyetemnek voltan hallgatója (mint itthon már végzett diák), sokszor végig néztem az ilyen búcsúzó diákok kikísérését. Az első semester végén nekünk magunknak is volt alkalmunk egy búcsúzó társunkat (ha jól emlékszem, Alexy Jánost) kikísérni. A magyar társaságnak az volt a kívánsága, hogy a Bursch-nótával, de magyar szövegűvel kísérjük ki az omnibuszállomásra (jénai nyelven Bumter). Még akkor Jénának nem volt vasútja. Engem bíztak meg, hogy a hosszú nótának legalább két strófáját fordítsam le. Le is fordítottam a kezdő és befejező strófát. Ebből a fordításból keletkezett aztán a kezdő strófának az a variánsa, melyet most használ a mi ifjúságunk. Legalább lehetetlennek tartom, hogy a variáns az én strófám ismerete nélkül keletkezett volna. A német eredeti így hangzik:

 

Bemooster Bursche zieh ich aus-

Adé!

So lébe wohl Filisterhaus!

Adé!

Nach altem Heimat zieh ich ein

Muss selber nun Filister sein

Adé, adé, adé!

Ach schieden und meiden thut weh!

 

Ezt akkor én így fordítottam le:

 

Már én mohos fő elmegyek-

Tovább!

Filiszterház, Isten veled!

Tovább!

Ez út hazámba visszavisz.

Filiszter leszek magam is.

Tovább, tovább, tovább!

A búcsú örülni se hágy.

 

Az „adé” refrénnek a „tovább” szóval való helyettesítése és a versszaknak 3-ik és

4-ik sora szóról szóra tőlem való, nem származhatott máshonnan, mert előttem még senki sem fordította le. A folyó évben, midőn egyszer véletlenül dalolni hallottam a nótát, még egyszer elővettem fordításomat, s itt-ott átdolgoztam (április 15-én). Az első strófát úgy alakítottam át, hogy az ismert variánsból átvettem a „vén diák” kifejezést és a „cimborák” szót. Most jobb a strófa, mert a „mohos fő”-nek magyarul nincs értelme. De jobb az új strófa a variánsnál is, mert jobban megfelel az eredeti német szövegnek. A strófák végrefrénjénél az anapesztusi lejtést elhagytam, mert a mi ifjaink a német diákoktól eltérően csak sima jambussal éneklik.

S miért mondom el mindezeket? Hadd tudjon róla valaki, hadd tudja elsősorban a mi teológiai hallgatóságunk. Átadom az ének fordítását a mi ifjúságunknak. Ha kedvük támad a híres Bursch-nótára, hadd énekelhessenek több strófát is belőle, ne csak azt az egyet, melyet az én fordításomból csinált meg valaki. A diákéletnek minden eredetisége egy-egy értékes hagyomány, kár, ha bármelyik feledésbe megy. Úgyis sokat elfeledt már az új modern kor ifjúsága. Szürkülünk nagyon.

Leírtam a Bursch-nóta magyar szövegének történetét. Őrizzék meg, ha érdemesnek tartják rá, s adják át az utókornak, mint az öreg >>Csengey bácsi<< hagyatékát. Eperjes, 1912. április 16. Csengey Gusztáv ev. theol. akad. tanár.”

 

A tizedik versszak: Csengey átköltésében:

 

Jerünk a szomszéd faluba-

Tovább!

Ha kell, legyen – föl a kancsót!

A végső. korty, a végső csók.

Tovább, tovább, tovább

Óh, fáj a búcsú cimborák!

 

A dal énekelt szövege egyre rövidebb lett, a diákfolklór részévé vált, alkalmazkodott a praktikus igényekhez: helyszín, iskolatípus stb. Amikor Tóth Árpád Csengey halálhírét vette, önkéntelenül susogni kezdte „bizonyára sok-sok ezer, immár deresedni kezdő egykori diákkal” együtt: „Beh világos a cár palotája!” Jóslata: „Ahogy végig pörgetem a régi ropogva léptető sorokat, az az érzésem, hogy A fogoly lengyel ezután sem hal meg. Ha le is hámozom róla mindazt a külön varázst, amely elfogulttá tesz vele szemben, még mindig maradandó értéket érzek benne.” Tévedett, de mentségére legyen mondva, nemcsak ő vélekedett így. Juhász Gyula, tőle függetlenül, Csengey halálhírét hallván ezt jegyezte fel a szakállszárító aforizmái közé: „Minden igazi író egyetlen nagy mondanivalóval jön a világra. És nem mind tudja ezt sem elmondani. Katonának, Madáchnak, és hogy kisebbet is említsek, Csengey

Gusztávnak egyszer sikerült.”

1942-ben, Csengey születésének százéves évfordulóján, Miskolcon, ahová az idős költő 1919-ben a csehek elől menekülve áttelepült, tisztelettel emlékeztek meg róla, szobrot is emeltek neki. De hiába. A fogoly lengyel kihullt a magyar irodalmi eszméletből, mára legfeljebb csak egy-két mindenre elszánt versrajongó ismeri. Nincs értelme felsorolni, mely újabb keletű összefoglaló munkák ignorálták Csengeyt, de az mégiscsak különös, hogy a hatkötetes „spenót” (A magyar irodalom története) meg sem említi, még lábjegyzetben sem írja le a nevét, noha egy adat szerint A fogoly lengyelt minden európai nyelvre lefordították! Vajon hány magyar versről mondható ez el? Szerencsére az UMIL számon tartja.

Úgy látszik, Csengey Gusztáv esetében igaz a szólás, mely szerint a költő és a sorsharag egy anyaméhben születik. Időközben a ballagási nótát is elvették tőle, amit a jó öreg Csengey Gusztáv bizonyára bölcs beletörődéssel nyugtázna.

 

Megjelent a Szókimondó 2019/03-04. számában