Előzetes a Magyar Kultúra Napjára és Ady Endre halálának 100. évfordulójára

BIELICZYNÉ BUZÁS ÉVA
Előzetes a Magyar Kultúra Napjára
és Ady Endre halálának 100. évfordulójára

  1. január 26-án (szombaton) 16 órakor a Kulturális Központ Zenetermében a Főnix Versmondó- és Népdalkör műsorában emlékezünk a Magyar Kultúra Napjára és Ady Endre halálának 100. évfordulójára

KÖLCSEY FERENC és ERKEL FERENC HIMNUSZA
Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én fejezte be a Himnusz szövegének megírását.
Ennek emlékére 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját.
Kölcsey Ferenc költeményében felidézte történelmünk dicsőséges eseményeit és véres küzdelmeit, veszteségeit. A bevezető és a záró versszakokban pedig Istent hívja segítségül, hogy végre boldogságban, békében élhessen e földön a magyar. Minden népnek van nemzeti himnusza, de ilyen, Istenhez szóló, védelmet kérő nincs több. Ezért is nevezzük Kölcsey Himnuszát a magyar nép imádságának.
Erkel Ferenc jó húsz évvel később zenét komponált ehhez a gyönyörű költeményhez. Hogy milyen áhítattal alkotta meg művét, azt saját szavaiból tudjuk: „Csend van. Ülök és gondolkodom: hogyan is kellene ezt a himnuszt megzenésíteni?
Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodom. És közben eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ekkor, ott a szoba csöndességében megzendültek a fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat szállt meg. A kezemet a zongorára tettem, és a hangok életre keltek. Egy óra sem telt belé, megszületett a Himnusz.”
Erkel Ferenc ezt a művét benyújtotta a Nemzeti Színház pályázatára. A pályázatot ő nyerte meg, s a Himnusz zenéjét 1844. július 12-én be is mutatták a Nemzeti Színházban.
Juhász Gyula: A Himnusz
E bús imádságot dalolta ajkam, / Mikor nem is tudtam még, mit dalol,
Csak éreztem, hogy orgonás szavakban, / Ezer év búja búg a hant alól.
A Végeken, hol mély magányban éltem / S Rodostó gyásza szállt lelkem felett,
A néma dacban, büszke szenvedésben / Fajtám keserve, megértettelek!
E dalt dúdoltam ott fáradt ajakkal, /Az éghez oly közel járt e magyar dal,
Kárpátok ormán ültem egyedül / És gondolkoztam Kölcsey felül,
Ki félszemével a jövőbe látott, / Szent táltosunk, teljék be látomásod!

A Himnusz és a Magyar Kultúra Napjának felidézése után Ady Endre halálának 100. évfordulójára emlékezünk. Érdeklődéssel várjuk, hogy Papp András felolvassa – az alkalomra készült új írását.
A Versmondó körben részt vevő két tanárnővel, Szirákné Turi Andreával és Kordásné Szép Melindával megbeszéltük, hogy „felosztjuk” egymás között a feladatot, és az Adyra legjellemzőbb témákról összefoglaló dolgozatot készítünk. Ez fog elhangzani a műsorban úgy, hogy az idézett költeményeket a Versmondó kör többi tagja adja elő.

Emlékezés Ady Endre halálának 100. évfordulójára
Ady Endre rövid életének „titkai”
1913-ban – hat évvel halála előtt – életrajzában többek között ezt írta: „Terveim vannak egy nagy regényre, színpadi írásokra, de nem tudom, ez erős tervek nem maradnak-e csak erős terveknek. Harminchat éves leszek, agglegény, kilenc év óta minden évben írok egy kötet verset, többnyire Budapesten és a falumban élek, s természetes, bár kissé szomorú, hogy igazában otthonom, lakásom nincs is.”
Újságcikkeit és verseit küldetéstudattal írta. Egyik kezén hat ujjal született (ez régen a táltosok ismérve volt), és úgy gondolta, irányt kell mutatnia az országnak. Sokan szerették, de még többen gyűlölték, a politikusok közéleti cikkei, egyes pályatársai pedig költészete miatt.
Magánélete sem volt kevésbé viharos, mint közéleti szereplése. Kamaszkora óta gyakorta volt viszonya különböző nőkkel. Talán lecsitult volna, ha egy biztos, nyugodt párkapcsolatba kerül, de ez sem adatott meg neki.
Legnagyobb múzsája és szerelme, Léda férjes asszony volt, Diósyné Brüll Adél, akihez legszebb verseit írta. A se veled, se nélküled kapcsolat végére Ady Elbocsátó, szép üzenet című versével tett pontot, a vers utolsó soraival megalázva a nőt: „Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.” A vers 1912-es megjelenése után már nem találkoztak.
Boncza Berta 1911-ben, 17 évesen kezdeményezett levelezést a költővel, de csak 1914-ben találkoztak. 1915 elején pedig össze is házasodtak, annak ellenére, hogy a lány apja ellenezte. Ady 17 évvel fiatalabb nővel kötött házassága szintén botrányszámba ment, de őt ilyesmi nem zavarta különösebben.
Ady Endre betegségei
Az alkoholizmusa miatt szív- és májnagyobbodással küzdött, emellett – az állandó dohányzás miatt – tüdőtágulata is volt. Asztmarohamai, depressziója és fokozott szívműködése már az 1915 és 1918 közötti válságos időszakában is észrevehetőek voltak.
Rossz állapota ellenére 1918 őszén, amikor értesült az országban és a fővárosban zajló politikai eseményekről, Budapestre utazott. Mindenképpen ott akart lenni abban a létfontosságú időszakban, amit később “Az én forradalmam”-ként emlegetett. Ady – betegen és mostoha körülmények között – de eljutott Csucsáról Budapestre, a megpróbáltatások azonban még jobban kikezdték egészségét.
Ráadásul ebben az időben söpört végig a spanyolnátha az I. világháborúban meggyötört Európán, ami miatt az Ady-házban mindenki megbetegedett. Csinszka, a nagymama, a román szolgálólány és a költő is láztól szenvedtek, de Ady kivételével mindenki felépült. A szűnni nem akaró láza mellé télire még egy bénulást okozó kisebb agyvérzést is kapott.
Októbertől januárig ötször esett át tüdőgyulladáson, ezért a Liget Szanatóriumba szállították, “egy ócska konflisban”. Innentől még két, szenvedésekkel teli hét adatott neki, mikor is

  1. január 27-én reggel elhunyt.

A halála óta eltelt egy évszázad, amely igazolta Ady társadalomkritikáját, az önáltatásban tobzódó, belülről rothadó országról, halála mégis szimbolikus, a költő ugyanis maga sem élte túl a régi Magyarországot, másfél évvel a trianoni békeszerződés aláírása előtt meghalt.
Reggel negyed kilenckor aludt el örökre Ady Endre. Teste több mint tizenkét órán át feküdt a halotti ágyon a Liget Szanatórium II. emeletének 30-as számú szobájában.
Az első, aki az ágynál megjelent, Móricz Zsigmond volt. Ő munkához is látott azonnal.
A lebírhatatlan erejű barát mindig dolgozott ugyanis. Akkor is, ha temetett. Most is: jegyzettömböt vett elő, ceruzát, és a még ki sem hűlt, felkötött állú holttest felett nekilátott a riportnak, amely Ady Endre a halottas ágyon címmel jelenik meg majd a Nyugat Ady-emlékszámában.
Móricz Zsigmond: Ady Endre a halottas ágyon (részlet)
„Egy merev test a puszta ágyon, mélyen a vaságyon, egy lepedővel betakarva, a kendővel felkötött arc, hidegen, a haja a barna párnán. Borzasztó, tényleg halott.
Leveszik a kendőt, már eléggé fagyott, jobbról nézem, halott, balról nézem, halott, rémüldözve lélekben járom körbe, halott, halott.
Halott, s lassan új objektummá lesz. Amint felismerem az idegen testben a múltat, egyre közelebb ér hozzám, lassan már él. Döbbenetes.
Új test, új ember, ez egy más, egy új s szép, s merész.
A halál kiváltotta belőle a költő szilaj dacát.”
Ady 1919. január 27-én bekövetkezett halála után a kormány „a nemzet halottjának” nyilvánította a költőt, és elhatározta, hogy temetéséről az állam gondoskodik. Január 29-én Ady holttestét a Nemzeti Múzeum gyászdrapériás előcsarnokában ravatalozták fel, onnan kísérték a Kerepesi temetőbe, ahol Jókai sírja közelében helyezték örök nyugalomra. A nagy távolság és a kemény tél megakadályozta, hogy Ady szülei is részt vehessenek a temetésen, de a szülőfalujából jelen lévő református lelkész a sírhantról egy virágszálat hazavitt a gyászoló szülőknek.
Móricz Zsigmond: Gyászbeszéd Ady Endre ravatalánál (részlet)
„Költő fekszik a ravatalon. Költő jelenik meg a magasban, a halál által az élet fölé emelt gyászpompában, s vonja magára a néptömegek figyelmét. Költő tündöklik fekete és vörös fényben a mai idők véres és fekete ködén át.
Ady Endre a ravatalon. Embertestvérünk fekszik itt, akinek egész élete abban telt el, hogy ő sírta el a mi bánatunkat, ő átkozta el a mi átkainkat. Ő szerette helyettünk az emberiséget,
s ő szenvedett értünk az emberektől. Ő szítja fel a mi borunk mérgét, s ő fizette le értünk a nyomorúság adóját.”
Ady Endre: Sírni, sírni, sírni,
Várni, ha éjfélt üt az óra, / Egy közeledő koporsóra.
Nem kérdezni, hogy kit temetnek, / Csengettyűzni a gyász-menetnek.
Ezüst sátrak, fekete leplek / Alatt lóbálni egy keresztet.
Állni gyászban, súlyos ezüstben, / Fuldokolni a fáklyafüstben.
Zörgő árnyakkal harcra kelni, / Fojtott zsolozsmát énekelni.
Hallgatni orgonák búgását, / Síri harangok mély zúgását.
Lépni mély, tárt sírokon által / Komor pappal, néma szolgákkal.
Remegve, bújva, lesve, lopva / Nézni egy idegen halottra.
Fázni holdas, babonás éjen / Tömjén-árban, lihegve mélyen.
Tagadni múltat, mellet verve, / Megbabonázva, térdepelve.
Megbánni mindent. Törve, gyónva / Borulni rá egy koporsóra.
Testamentumot, szörnyűt, írni / És sírni, sírni, sírni, sírni.

ADY ENDRE: TEMETÉS 
Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom, / Temetem elhervadt, boldog ifjúságom,
Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba, / Azt mind belezárom sötét koporsóba…
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Nincs ember szívében oly keserű bánat, / Mint az én szívemben. Elnémítja számat…
Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta, / Aki nekem dalolt lenn a koporsóba’,
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Ki fog majd dalolni boldogságról nékem? / Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten?
Ki ad szent álmokat a rideg valóra?… / Minden kincsem ott van, ott a koporsóba’,
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Sötét koporsó, bár mindenem elzártad, / Szívem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat!
Szeretni vágy szívem minden kis atomja, / Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna?
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Temetek. Temetem éltem ifjúságát, / Temetem szívemnek minden édes vágyát.
Oh, de megsiratnám ─ hogyha könnyem volna ─ / Kedves halottaim, ott a koporsóba’…
─ Szól a harang búsan, végsőt üt az óra

(Megjelent: a Szókimondó 2018. decemberi számában.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük